Remélem, 2012-ben is számíthatok Rátok, csak ne igyatok sokat, mert akkor elfelejtetek :$XD
Puszillak Titeket!
Petru P.
2011. december 30., péntek
Boldog Új évet! / Happy New Year :)
Remélem, 2012-ben is számíthatok Rátok, csak ne igyatok sokat, mert akkor elfelejtetek :$XD
Puszillak Titeket!
Petru P.
2011. december 24., szombat
Kellemes Ünnepeket! :)
Mindenkinek teljesüljön a vágya, legyen úgy, ahogy szeretné!
Ezzel a zenével kívánok Nektek és a családotoknak kellemes ünnepeket, és még több boldog percet!
Hallelujja
2011. december 22., csütörtök
A Karácsony Angyala
Sziasztok! Most nem fejezettel jövök, hanem egy meglepetéssel. Fejezet majd csak karácsony után lesz, de úgy gondoltam, ezt megosztom veletek. Anyukámnak írtam karácsonyra egy novellát, és ugyan nem lett a legjobb művem, szerintem örülni fog neki. Mindig azzal nyüstöl, hogy soha nem mutatom meg neki a pályázatokra írt műveimet. Hát, most ez csak az övé lesz, úgyhogy remélem, tényleg örülni fog neki.
Kedves olvasók! Nagyon Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok Nektek! Remélem, hogy mindenkinek úgy fog telni, ahogyan szeretné! Én ezzel az ajándékkal szeretnék kedveskedni, úgyhogy fogadjátok nagy szeretettel, és véleményezzétek, hogy milyen lett! :)
A Karácsony Angyala első része, amelyben egy kislány felfedezi, hogy mit is rejt a nagy szekrény…
Minden történetnek van egy kezdete, és van egy vége. Az enyém Hófalván kezdődik, egy picinyke házban, ahol annyi szeretet lakozik, mint talán az egész világon. A kuckó bejárata a legjobb fából készült, és Apuka olyan szépre faragta, hogy az egész faluban nem találni párját.
A nappali közepén az öreg kandalló állott, s mint mindig, most is roskadozott a díszektől. Hiszen karácsony tájékán ez volt a módi, és jaj, volt annak, aki megszegi!
Még most is emlékszem a frissen sült mézeskalács illatára, amit Anyuka olyan nagy gonddal készített el a kérésemre, és a hatalmas karácsonyfára, amit Apuka mindig féltő gonddal hozott az erdőből. Felállítottuk, szépen feldíszítettük és este, az Éjféli mise után körülálltuk, és elénekeltük a kedvenc dalainkat. Ezek voltak az ünnep legszebb pillanatai és soha nem felejtettük el őket.
Ez az idén sem történt másképpen. Reggel a fahéj illatára ébredtem. Anyuka ma is korán kelt – kuncogtam magamban, és kikászálódtam az ágyból. A pizsamámat levettem, és felvettem egy meleg pulóvert meg egy nadrágot. Leszaladtam a lépcsőn, és a konyha felé indultam. Anyuka tényleg odabent szorgoskodott, éppen a mézes-fahéjas csiga tésztáját állította össze. Mikor meglátott, mosolyogva a reggelim felé bökött, én pedig vigyorogva lehuppantam a székemre.
- Látom, jó kedved van! – jegyezte meg, miközben a tésztát gyúrta.
- Igen, hiszen karácsony van! – tömtem a számba egy újabb falatot, édesanyám pedig rosszallóan megcsóválta a fejét, és folytatta a sütést. Mikor végeztem az evéssel, felvettem a jó meleg kabátom, a lábamra felhúztam a csizmám, és kifutottam az udvarra. Herceg rögtön a nyakamba ugrott, és elárasztott a nyál fergetegével. nevetve ráztam le magamról, és édesapa keresésére indultam. A kapuban várt, és épp indulni készült, mikor meglátta, hogy éppen felé futok. Bevárt, és együtt indultunk el karácsonyfát választani. Habár december közepe volt, a hó még váratott magára. Hiába imádkoztam minden nap a jó Istenhez, csak nem jött meg az áhított fehér takaró.
- Idén fekete karácsonyunk lesz – jegyezte meg Apuka, miközben az erdő sűrűjében próbáltuk megtalálni a számunkra megfelelő fenyőfát.
- Talán még van remény egy kevéske hóra - feleltem, és szomorúan lépkedtem tovább a megkopott, száraz talajon. Az erdő – mintha követné a hangulatom - borúsan meredezett előttünk. A fák halkan suttogtak, mintha titkokat mesélnének nekünk a saját nyelvükön, az állatok pedig –meghallva érkezésünket- rögtön búvóhelyet kerestek maguknak. Mindig is elbűvölt a téli táj, és ez most sem volt másképp. De mégis akkor lett volna az igazi, ha fehér pillebunda takarná, nem pedig sár és latyak.
Fél óra bolyongás után végre megtaláltuk álmaink fáját. Nem volt magas, mégis úgy éreztem, hozzám képest hatalmas, és ijedve bújtam apuka mögé, mikor a szél egy-egy lökésével felém billentette. Ő csak nevetett rajtam, és elkezdte kivágni az „áldozatot”. Míg ő végezte a dolgát, én leültem egy közeli farönkre, és tovább gyönyörködtem az erdő szépségeiben.
- Kislányom, készen vagyok! Segítenél? – lengette meg apuka a kezét előttem, én pedig feleszmélve bambulásomból, odabattyogtam hozzá, és megfogtam a fa törzsét. Ő is megragadta a nagy ágakat, és intett, hogy indulhatunk. A hazafelé út sokkal hosszadalmasabb és bonyolultabb volt, mint az odamenetel, de teljes mértékben megérte, hiszen nem mindenkinek lehet ilyen gyönyörűséges fája a faluban!
Otthon édesanya frissen sült kaláccsal és forró kakaóval várt bennünket. Összenéztünk apukával, és rögtön rávetettük magunkat az édes nedűre. Felforrósodva ültünk le a kanapéra, hogy pihenjünk egy kicsit. A kandalló csak úgy ontotta magából a meleget, és én jóllakottan terültem el a pihe-puha szófán. Sajnos nem sokáig pihenhettem, hiszem a fát be is kellett hozni a házba, így nagy nehezen feltápászkodtam, és ismét a hidegben találtam magam.
Vért izzadtunk, mire a helyére került a fa, de teljes mértékben megérte, mert csodaszép volt, így, díszek nélkül is!
- Édesanya, a díszek hol vannak? – kiáltottam, miközben a fát jártam körbe vizslató szemekkel. Sehol egy letört ág, sehol egy hiba, egyszerűen tökéletes volt.
- A padláson, a nagy szekrénybe lettek eltéve – jött be a nappaliba, egy tálban kevergetve valamit. – Ejha, nagyon szép ez a fa – futtatta rajta körül a szemét. – Ügyesek voltatok – villantott egy szemkápráztató mosolyt, és már ment is vissza a konyhába. Édesapa fejcsóválva meredt utána, majd ledobta magát a kanapéra, és nagyon úgy tűnt, nem fogja lehozni nekem a díszeket.
- Hát… akkor megyek, és lehozom a díszeket – suttogtam, miközben felfelé haladtam a lépcsőn.
A padláson nagyon ritkán jártam, mindig is nagynak és ijesztőnek találtam. Anyuka sokszor mondogatta, hogy nincs mitől félnem, de ez rajtam maradt, és valószínűleg nem is fog elmúlni egyhamar. Meggyújtottam a lámpást, és megkerestem a nagy szekrényt, amit még a nagyi hagyott ránk. Óvatosan közelítettem meg, hiszen Apu mindig azt mondta, hogy mumus lakik benne. Anyuka persze letorkollta érte, de akkor is! Lehet, hogy édesapa igazat mondott? Hátrahőköltem. A mumus nem jó dolog! Nem akarok vele találkozni!
- Gyerünk, ne légy nyuszi! – biztattam magam, és ismét nekiindultam. Kinyitottam az ajtaját… és semmi. Ott voltak a dobozok, tele szebbnél szebb díszekkel. Elmosolyodtam.
Ezen túl nem fogok hinni apukának! Nincs is itt semmiféle mumus! – gondoltam, és a díszekért nyúltam. Kiszedtem az első dobozt, majd beljebb másztam a másikért. És akkor… becsukódott a szekrényajtó. Ijedtemben nagyot szökkentem az aprócska szekrényben. Valami hideget éreztem a hátamnál. Összekucorodva fordultam meg… és azt hiszem, elájultam.
A Karácsony Angyala második része, melyben a kislány felfedezi az Angyalok földjét…
Hangos zsivajra ébredtem. A szemeim ólomsúlyúak voltak, alig tudtam felnyitogatni őket. Egy fehér szobában voltam, és gyerekek vettek körül, fehér ruhában. Felültem az ágyban, de ahogy megláttam a felém közeledő alakokat, rögtön visszazuhantam.
- Meghaltam? – suttogtam bele a hirtelen támadt csöndbe. Senki nem felelt. Résnyire húzott szemmel felpillantottam, és egy csomó, mosolygó arcba ütköztem. Az egyik, velem egy idős lányka felém szökdelt, göndör fürtjei csak úgy rugóztak bájos arca körül.
- Dehogy haltál meg! Csak ide jutottál hozzánk, az átjáró segítségével – huppant le az ágy szélére.
- Ide? De mégis hova? – értetlenkedtem. Mindenki jót kuncogott rajtam, csak egy hangos torokköszörülés vetett véget a vidámságnak.
- Angyalföldre – lépett a szobába egy gyönyörű, hófehér ruhás nő. Mindenki elcsöndesedett, majd meghajoltak az idegen előtt, és távoztak a szobából. Kíváncsian figyeltem az eseményeket, nem tudtam, ki is jött most az ideiglenes szobámba.
- Ki vagy te? – tettem fel a legegyszerűbb kérdést, ami most eszembe jutott.
- A Karácsony Angyala – mosolyodott el. Angyal? És a karácsonyé? Ez lehetséges volna?
- Te… tényleg angyal vagy? – néztem rá kerek szemekkel. Megtört a jég, elnevette magát. Hangja, mint ezernyi harang játéka.
- Igen. Te pedig egy nagyon lelkes kislány, Hófalváról, jól mondom? – kacsintott rám, én pedig elpirulva néztem ki az ablakon. A fény szinte égette a szemem, de nem bírtam tovább nézni a gyönyörűséges égi teremtményt.
- Nem is vagyok lelkes – motyogtam, de meghallotta, és még nagyobb kacagásba kezdett.
- Dehogynem! De ez nem baj, ne értsd félre a szavaimat! Te vagy Hófalván a leglelkesebb a karácsony miatt, és ezért idefenn mindenki ismer már!
- Komolyan? – pislantottam felé, de csak a ragyogó mosolyába ütköztem.
- Gyere, ideje körbenézned! – intett az ajtó felé.
Soha nem gondoltam volna, hogy az angyalok léteznek. Még a legvadabb álmaimban sem szerepeltek ilyesfajta képzelgések. De most, hogy itt sétálok a kertben, amit ők gondoznak, és azt eszem, amit ők készítenek, kezdem felfogni, hova is csöppentem. Leila, a Karácsony Angyala körbevezetett egész Angyalföldén, megmutatta, hogyan is élnek ők itt. Ez egy csodálatos közösség, és örülök, hogy megismerhettem őket.
Angyalfölde a legnagyszerűbb hely, amit valaha is láttam. Minden hófehér, mintha cukormázzal lennének leöntve a házak és a rétek. Itt nem létezik olyan szó, hogy utálat. Mindenki kedves a másikkal, és bár néha összevesznek a kisebb angyalkák, mindig megbékülnek. Így, karácsony közeledtével még pompásabb ez a vidék, mint máskor.
A házakat – mint az embereknél – gyönyörű díszekkel teszik hangulatosabbá, és az Angyaltéren a kórus szüntelen énekeli a karácsonyi dalokat. A tér közepén áll a legnagyobb karácsonyfa, amit valaha láttam. Leila csak nevetett néma álmélkodásomon, és elvitt a Palotába. Ha eddig nem jutottam szóhoz, most valószínűleg megnémulhattam.
- Uram Atyám! – kaptam a szám elé a kezem. A palota hatalmas volt, a házunk 10-szer is belefért volna csak a földszintjébe. A falak itt is fehérek voltak, ezüst csíkokkal, és hatalmas ablakok engedték be a fényt az épületbe.
- Ez… egyszerűen hihetetlen – álmélkodtam. Az angyallánykák körülöttem futkostak, és a Csendes éjt dúdolgatták.
- Kövess! – Leila elindult az egyik terem felé, én pedig még mindig csodálkozva, de azért követtem. Bent leültem a nagy fehér kanapéra, és vártam, hogy Leila megszólaljon.
- Nem ok nélkül vagy itt – vágott a közepébe. – Neked küldetésed van, és ezt most tejesítened kell!
- Mi lenne az?
- Neked kell boldogságot vinned az emberek életébe Hófalván!
- És hogyan? – kérdeztem vissza.
- Emlékszel még, milyen boldogok voltak az emberek, mikor leesett az első hó? – nézett rám félredöntött fejjel.
- Persze! Hiszen én is örültem neki – válaszoltam meglepetten.
- Látod? Neked csak az a dolgod, hogy felrázod a Pillék Párnáját, és a Földön máris esni fog a hó! – kacsintott.
- És hol a párna?
- Jöjj utánam, kedvesem!
Egy hatalmas szobába vezetett, és rámutatott egy ezüst szegélyű párnára.
- Nos, itt van a Pillék Párnája. A dolgod, hogy jól felrázd. De vigyázz! Ha nem leszel eléggé szorgalmas, nem hó fog esni, hanem eső! És akkor vége mindennek! – figyelmeztetett, majd magamra hagyott.
- Mihez kezdjek? Istenem, segíts!
A párnát meg sem tudtam emelni. Hiába próbálkoztam, meg sem mozdult a kezeim alatt. Rángattam, húztam, vontam, de ugyan úgy volt, ahogy eddig.
- Most mihez kezdjek? – elmélkedtem. És akkor, mint egy fényesség, eszembe ötlött valami. A szüleimre gondoltam, arra, hogy milyen boldogok lesznek, ha meglátják, hogy havazik. És a többiek? Lucy, Hella, és John? Ők vajon mit szólnának hozzá?
És ekkor a párna váratlanul felengedett. A szeretet, amit szabadjára engedtem, megmozdította az elnehezedett párnát, és kihasználva az alkalmat, teljes erőmből rázni kezdtem. Csodálatos dolog történt: Angyalföldén elkezdett havazni! Nagy pelyhekben hullott a hó, én pedig az arcomon növekvő mosollyal néztem a vattacukorrá vált várost.
- Látom, sikerült – termett mellettem Leila, én pedig felszabadultam elnevettem magam.
- Igen! Végre! Olyan boldog vagyok – ugrottam a nyakába. Jól megölelgettem, és lekászálódtam a karjaiból. Az arcán már nem mosoly volt, hanem végtelen szomorúság. – Leila, mi az? Mi a baj?
- Itt az idő, Kicsi Lány! Búcsúznunk kell! Vissza kell térned oda, ahonnan jöttél!
- De… nem maradhatnék itt? – biggyesztettem le a szám, és legördült az első könnycseppem is.
- Sajnos nem! Hiszen a családod már így is hiányol! De figyelj most rám! Nézz fel esténként az égre! Én ott leszek, a legfényesebb csillag képében, és figyellek majd! Őrizni foglak, mint a szemem fényét, és megvédelek a rossz dolgoktól! Csak figyelj, és hallgass mindig a szívedre! És akkor ott leszek veled én is! – adott egy puszit a homlokomra.
- Leila? – kiáltottam utána.
- Tessék, Kicsi Lány?
- Köszönöm! – leheltem, és láttam, ahogy utoljára felvillan a halvány mosolya…
A Karácsony Angyala 3. része, amelyben a Kicsi Lány hazatér az övéihez…
- Kicsikém, merre vagy? – halottam meg Édesapa hangját valahonnan a messzeségből. Még mindig a szekrényben ültem, és a könnyeimet törölgettem. De ahogy meghallottam a hívó szót, egyből kikászálódtam.
- Apa? Édesapa! – ugrotta, az ölébe, és jól megölelgettem. Olyan volt, mintha évek teltek volna el a fa behozatala óta.
- Azt hittem, bajod esett! Soha többet ne csinálj ilyet! – szidott le. Lesütöttem a szemeimet. Olyan bűntudat tört rám, mint még talán soha. Hiszen hogyisne tört volna rám, mikor itt akartam őket hagyni?! De szerencsére Leila-nak volt esze, amiért örökre hálás leszek neki.
- Megígérem, nem csinálom többet – motyogtam, fel sem nézve. – Levisszük a díszeket? – vidultam fel, édesapa pedig felszabadultan elnevette magát, és az ölébe kapta a dobozokat. Mosolyogva mentünk le, ahol anyuka idegesen járkált a nappaliban.
- Jézus szentséges szívére! Hát hol jártál, te lány?
- Ha te azt tudnád, édesanya – öleltem át a derekát. A szüleim összenéztek, nem értettek semmit az egészből. A dobozkákhoz szökkentem, és a díszeket kezdtem belőle kipakolni. Szebbnél szebbek kerültek elő, én pedig rendre akasztottam fel őket a fára. Mikor felraktam az angyalkát a legtetejére, megcsillant a glóriája. Innen tudtam, hogy most is figyelnek.
- Most már igazi karácsonyfa – jelentette ki anyuka, és vidáman dudorászva visszament a konyhába.
Este, az Éjféli mise után komótosan ballagtunk haza a templomból. Senki nem akarta, hogy vége legyen ennek a napnak, de sajnos az idő múlásán nem tudunk változtatni. Hella és John már régen leváltak tőlünk a szüleikkel együtt, csak Lucy és az anyukája ballagtak velünk a kemény utcakövön.
- Neked mit hoz a Jézuska? – nézett rám kíváncsian Lucy. Egyenesen a szemébe néztem, és úgy válaszoltam:
- Boldogságot. Mert abból sosem elég – jelentettem ki, és tovább lépkedtem a fagyos úton.
Ekkor csodálatos dolog történt. Az égből, mintegy megerősítésként, hullani kezdett a fehér, mindent betakaró hó. Egymásra néztünk Lucyvel, és egyszerre kiáltottuk:
- Esik a hóó!
Este, lefekvés előtt összegyűltünk a fa alatt, és énekeltünk. A glória fényesen ragyogott az angyalka fején, a gyertyák fénye megvilágította a szobát. Az ablakhoz sétáltam, és letérdeltem a párkányra. Láttam, hogy a Hold fényesen ragyog, mellette pedig a csillagok szórják szét fényüket a világban. Tudtam, hogy a Karácsony Angyala valahol a messzeségben figyel, és büszke rám. Tudtam, hogy a kis angyalok a dalaikkal boldogságot visznek mások életébe, és tudtam, hogy egyszer újra látni fogom őket. Ekkor az egyik csillag hatalmas fényességben tört ki. Tudtam, hogy az Angyal küldte a jelet. Láttam, ahogy utoljára csillan egyet, mintha kacsintana. Rám tört a nevethetnék.
- Még találkozunk, Karácsony Angyala!
Kedves olvasók! Nagyon Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok Nektek! Remélem, hogy mindenkinek úgy fog telni, ahogyan szeretné! Én ezzel az ajándékkal szeretnék kedveskedni, úgyhogy fogadjátok nagy szeretettel, és véleményezzétek, hogy milyen lett! :)
A Karácsony Angyala
A Karácsony Angyala első része, amelyben egy kislány felfedezi, hogy mit is rejt a nagy szekrény…
Minden történetnek van egy kezdete, és van egy vége. Az enyém Hófalván kezdődik, egy picinyke házban, ahol annyi szeretet lakozik, mint talán az egész világon. A kuckó bejárata a legjobb fából készült, és Apuka olyan szépre faragta, hogy az egész faluban nem találni párját.
A nappali közepén az öreg kandalló állott, s mint mindig, most is roskadozott a díszektől. Hiszen karácsony tájékán ez volt a módi, és jaj, volt annak, aki megszegi!
Még most is emlékszem a frissen sült mézeskalács illatára, amit Anyuka olyan nagy gonddal készített el a kérésemre, és a hatalmas karácsonyfára, amit Apuka mindig féltő gonddal hozott az erdőből. Felállítottuk, szépen feldíszítettük és este, az Éjféli mise után körülálltuk, és elénekeltük a kedvenc dalainkat. Ezek voltak az ünnep legszebb pillanatai és soha nem felejtettük el őket.
Ez az idén sem történt másképpen. Reggel a fahéj illatára ébredtem. Anyuka ma is korán kelt – kuncogtam magamban, és kikászálódtam az ágyból. A pizsamámat levettem, és felvettem egy meleg pulóvert meg egy nadrágot. Leszaladtam a lépcsőn, és a konyha felé indultam. Anyuka tényleg odabent szorgoskodott, éppen a mézes-fahéjas csiga tésztáját állította össze. Mikor meglátott, mosolyogva a reggelim felé bökött, én pedig vigyorogva lehuppantam a székemre.
- Látom, jó kedved van! – jegyezte meg, miközben a tésztát gyúrta.
- Igen, hiszen karácsony van! – tömtem a számba egy újabb falatot, édesanyám pedig rosszallóan megcsóválta a fejét, és folytatta a sütést. Mikor végeztem az evéssel, felvettem a jó meleg kabátom, a lábamra felhúztam a csizmám, és kifutottam az udvarra. Herceg rögtön a nyakamba ugrott, és elárasztott a nyál fergetegével. nevetve ráztam le magamról, és édesapa keresésére indultam. A kapuban várt, és épp indulni készült, mikor meglátta, hogy éppen felé futok. Bevárt, és együtt indultunk el karácsonyfát választani. Habár december közepe volt, a hó még váratott magára. Hiába imádkoztam minden nap a jó Istenhez, csak nem jött meg az áhított fehér takaró.
- Idén fekete karácsonyunk lesz – jegyezte meg Apuka, miközben az erdő sűrűjében próbáltuk megtalálni a számunkra megfelelő fenyőfát.
- Talán még van remény egy kevéske hóra - feleltem, és szomorúan lépkedtem tovább a megkopott, száraz talajon. Az erdő – mintha követné a hangulatom - borúsan meredezett előttünk. A fák halkan suttogtak, mintha titkokat mesélnének nekünk a saját nyelvükön, az állatok pedig –meghallva érkezésünket- rögtön búvóhelyet kerestek maguknak. Mindig is elbűvölt a téli táj, és ez most sem volt másképp. De mégis akkor lett volna az igazi, ha fehér pillebunda takarná, nem pedig sár és latyak.
Fél óra bolyongás után végre megtaláltuk álmaink fáját. Nem volt magas, mégis úgy éreztem, hozzám képest hatalmas, és ijedve bújtam apuka mögé, mikor a szél egy-egy lökésével felém billentette. Ő csak nevetett rajtam, és elkezdte kivágni az „áldozatot”. Míg ő végezte a dolgát, én leültem egy közeli farönkre, és tovább gyönyörködtem az erdő szépségeiben.
- Kislányom, készen vagyok! Segítenél? – lengette meg apuka a kezét előttem, én pedig feleszmélve bambulásomból, odabattyogtam hozzá, és megfogtam a fa törzsét. Ő is megragadta a nagy ágakat, és intett, hogy indulhatunk. A hazafelé út sokkal hosszadalmasabb és bonyolultabb volt, mint az odamenetel, de teljes mértékben megérte, hiszen nem mindenkinek lehet ilyen gyönyörűséges fája a faluban!
Otthon édesanya frissen sült kaláccsal és forró kakaóval várt bennünket. Összenéztünk apukával, és rögtön rávetettük magunkat az édes nedűre. Felforrósodva ültünk le a kanapéra, hogy pihenjünk egy kicsit. A kandalló csak úgy ontotta magából a meleget, és én jóllakottan terültem el a pihe-puha szófán. Sajnos nem sokáig pihenhettem, hiszem a fát be is kellett hozni a házba, így nagy nehezen feltápászkodtam, és ismét a hidegben találtam magam.
Vért izzadtunk, mire a helyére került a fa, de teljes mértékben megérte, mert csodaszép volt, így, díszek nélkül is!
- Édesanya, a díszek hol vannak? – kiáltottam, miközben a fát jártam körbe vizslató szemekkel. Sehol egy letört ág, sehol egy hiba, egyszerűen tökéletes volt.
- A padláson, a nagy szekrénybe lettek eltéve – jött be a nappaliba, egy tálban kevergetve valamit. – Ejha, nagyon szép ez a fa – futtatta rajta körül a szemét. – Ügyesek voltatok – villantott egy szemkápráztató mosolyt, és már ment is vissza a konyhába. Édesapa fejcsóválva meredt utána, majd ledobta magát a kanapéra, és nagyon úgy tűnt, nem fogja lehozni nekem a díszeket.
- Hát… akkor megyek, és lehozom a díszeket – suttogtam, miközben felfelé haladtam a lépcsőn.
A padláson nagyon ritkán jártam, mindig is nagynak és ijesztőnek találtam. Anyuka sokszor mondogatta, hogy nincs mitől félnem, de ez rajtam maradt, és valószínűleg nem is fog elmúlni egyhamar. Meggyújtottam a lámpást, és megkerestem a nagy szekrényt, amit még a nagyi hagyott ránk. Óvatosan közelítettem meg, hiszen Apu mindig azt mondta, hogy mumus lakik benne. Anyuka persze letorkollta érte, de akkor is! Lehet, hogy édesapa igazat mondott? Hátrahőköltem. A mumus nem jó dolog! Nem akarok vele találkozni!
- Gyerünk, ne légy nyuszi! – biztattam magam, és ismét nekiindultam. Kinyitottam az ajtaját… és semmi. Ott voltak a dobozok, tele szebbnél szebb díszekkel. Elmosolyodtam.
Ezen túl nem fogok hinni apukának! Nincs is itt semmiféle mumus! – gondoltam, és a díszekért nyúltam. Kiszedtem az első dobozt, majd beljebb másztam a másikért. És akkor… becsukódott a szekrényajtó. Ijedtemben nagyot szökkentem az aprócska szekrényben. Valami hideget éreztem a hátamnál. Összekucorodva fordultam meg… és azt hiszem, elájultam.
A Karácsony Angyala második része, melyben a kislány felfedezi az Angyalok földjét…
Hangos zsivajra ébredtem. A szemeim ólomsúlyúak voltak, alig tudtam felnyitogatni őket. Egy fehér szobában voltam, és gyerekek vettek körül, fehér ruhában. Felültem az ágyban, de ahogy megláttam a felém közeledő alakokat, rögtön visszazuhantam.
- Meghaltam? – suttogtam bele a hirtelen támadt csöndbe. Senki nem felelt. Résnyire húzott szemmel felpillantottam, és egy csomó, mosolygó arcba ütköztem. Az egyik, velem egy idős lányka felém szökdelt, göndör fürtjei csak úgy rugóztak bájos arca körül.
- Dehogy haltál meg! Csak ide jutottál hozzánk, az átjáró segítségével – huppant le az ágy szélére.
- Ide? De mégis hova? – értetlenkedtem. Mindenki jót kuncogott rajtam, csak egy hangos torokköszörülés vetett véget a vidámságnak.
- Angyalföldre – lépett a szobába egy gyönyörű, hófehér ruhás nő. Mindenki elcsöndesedett, majd meghajoltak az idegen előtt, és távoztak a szobából. Kíváncsian figyeltem az eseményeket, nem tudtam, ki is jött most az ideiglenes szobámba.
- Ki vagy te? – tettem fel a legegyszerűbb kérdést, ami most eszembe jutott.
- A Karácsony Angyala – mosolyodott el. Angyal? És a karácsonyé? Ez lehetséges volna?
- Te… tényleg angyal vagy? – néztem rá kerek szemekkel. Megtört a jég, elnevette magát. Hangja, mint ezernyi harang játéka.
- Igen. Te pedig egy nagyon lelkes kislány, Hófalváról, jól mondom? – kacsintott rám, én pedig elpirulva néztem ki az ablakon. A fény szinte égette a szemem, de nem bírtam tovább nézni a gyönyörűséges égi teremtményt.
- Nem is vagyok lelkes – motyogtam, de meghallotta, és még nagyobb kacagásba kezdett.
- Dehogynem! De ez nem baj, ne értsd félre a szavaimat! Te vagy Hófalván a leglelkesebb a karácsony miatt, és ezért idefenn mindenki ismer már!
- Komolyan? – pislantottam felé, de csak a ragyogó mosolyába ütköztem.
- Gyere, ideje körbenézned! – intett az ajtó felé.
Soha nem gondoltam volna, hogy az angyalok léteznek. Még a legvadabb álmaimban sem szerepeltek ilyesfajta képzelgések. De most, hogy itt sétálok a kertben, amit ők gondoznak, és azt eszem, amit ők készítenek, kezdem felfogni, hova is csöppentem. Leila, a Karácsony Angyala körbevezetett egész Angyalföldén, megmutatta, hogyan is élnek ők itt. Ez egy csodálatos közösség, és örülök, hogy megismerhettem őket.
Angyalfölde a legnagyszerűbb hely, amit valaha is láttam. Minden hófehér, mintha cukormázzal lennének leöntve a házak és a rétek. Itt nem létezik olyan szó, hogy utálat. Mindenki kedves a másikkal, és bár néha összevesznek a kisebb angyalkák, mindig megbékülnek. Így, karácsony közeledtével még pompásabb ez a vidék, mint máskor.
A házakat – mint az embereknél – gyönyörű díszekkel teszik hangulatosabbá, és az Angyaltéren a kórus szüntelen énekeli a karácsonyi dalokat. A tér közepén áll a legnagyobb karácsonyfa, amit valaha láttam. Leila csak nevetett néma álmélkodásomon, és elvitt a Palotába. Ha eddig nem jutottam szóhoz, most valószínűleg megnémulhattam.
- Uram Atyám! – kaptam a szám elé a kezem. A palota hatalmas volt, a házunk 10-szer is belefért volna csak a földszintjébe. A falak itt is fehérek voltak, ezüst csíkokkal, és hatalmas ablakok engedték be a fényt az épületbe.
- Ez… egyszerűen hihetetlen – álmélkodtam. Az angyallánykák körülöttem futkostak, és a Csendes éjt dúdolgatták.
- Kövess! – Leila elindult az egyik terem felé, én pedig még mindig csodálkozva, de azért követtem. Bent leültem a nagy fehér kanapéra, és vártam, hogy Leila megszólaljon.
- Nem ok nélkül vagy itt – vágott a közepébe. – Neked küldetésed van, és ezt most tejesítened kell!
- Mi lenne az?
- Neked kell boldogságot vinned az emberek életébe Hófalván!
- És hogyan? – kérdeztem vissza.
- Emlékszel még, milyen boldogok voltak az emberek, mikor leesett az első hó? – nézett rám félredöntött fejjel.
- Persze! Hiszen én is örültem neki – válaszoltam meglepetten.
- Látod? Neked csak az a dolgod, hogy felrázod a Pillék Párnáját, és a Földön máris esni fog a hó! – kacsintott.
- És hol a párna?
- Jöjj utánam, kedvesem!
Egy hatalmas szobába vezetett, és rámutatott egy ezüst szegélyű párnára.
- Nos, itt van a Pillék Párnája. A dolgod, hogy jól felrázd. De vigyázz! Ha nem leszel eléggé szorgalmas, nem hó fog esni, hanem eső! És akkor vége mindennek! – figyelmeztetett, majd magamra hagyott.
- Mihez kezdjek? Istenem, segíts!
A párnát meg sem tudtam emelni. Hiába próbálkoztam, meg sem mozdult a kezeim alatt. Rángattam, húztam, vontam, de ugyan úgy volt, ahogy eddig.
- Most mihez kezdjek? – elmélkedtem. És akkor, mint egy fényesség, eszembe ötlött valami. A szüleimre gondoltam, arra, hogy milyen boldogok lesznek, ha meglátják, hogy havazik. És a többiek? Lucy, Hella, és John? Ők vajon mit szólnának hozzá?
És ekkor a párna váratlanul felengedett. A szeretet, amit szabadjára engedtem, megmozdította az elnehezedett párnát, és kihasználva az alkalmat, teljes erőmből rázni kezdtem. Csodálatos dolog történt: Angyalföldén elkezdett havazni! Nagy pelyhekben hullott a hó, én pedig az arcomon növekvő mosollyal néztem a vattacukorrá vált várost.
- Látom, sikerült – termett mellettem Leila, én pedig felszabadultam elnevettem magam.
- Igen! Végre! Olyan boldog vagyok – ugrottam a nyakába. Jól megölelgettem, és lekászálódtam a karjaiból. Az arcán már nem mosoly volt, hanem végtelen szomorúság. – Leila, mi az? Mi a baj?
- Itt az idő, Kicsi Lány! Búcsúznunk kell! Vissza kell térned oda, ahonnan jöttél!
- De… nem maradhatnék itt? – biggyesztettem le a szám, és legördült az első könnycseppem is.
- Sajnos nem! Hiszen a családod már így is hiányol! De figyelj most rám! Nézz fel esténként az égre! Én ott leszek, a legfényesebb csillag képében, és figyellek majd! Őrizni foglak, mint a szemem fényét, és megvédelek a rossz dolgoktól! Csak figyelj, és hallgass mindig a szívedre! És akkor ott leszek veled én is! – adott egy puszit a homlokomra.
- Leila? – kiáltottam utána.
- Tessék, Kicsi Lány?
- Köszönöm! – leheltem, és láttam, ahogy utoljára felvillan a halvány mosolya…
A Karácsony Angyala 3. része, amelyben a Kicsi Lány hazatér az övéihez…
- Kicsikém, merre vagy? – halottam meg Édesapa hangját valahonnan a messzeségből. Még mindig a szekrényben ültem, és a könnyeimet törölgettem. De ahogy meghallottam a hívó szót, egyből kikászálódtam.
- Apa? Édesapa! – ugrotta, az ölébe, és jól megölelgettem. Olyan volt, mintha évek teltek volna el a fa behozatala óta.
- Azt hittem, bajod esett! Soha többet ne csinálj ilyet! – szidott le. Lesütöttem a szemeimet. Olyan bűntudat tört rám, mint még talán soha. Hiszen hogyisne tört volna rám, mikor itt akartam őket hagyni?! De szerencsére Leila-nak volt esze, amiért örökre hálás leszek neki.
- Megígérem, nem csinálom többet – motyogtam, fel sem nézve. – Levisszük a díszeket? – vidultam fel, édesapa pedig felszabadultan elnevette magát, és az ölébe kapta a dobozokat. Mosolyogva mentünk le, ahol anyuka idegesen járkált a nappaliban.
- Jézus szentséges szívére! Hát hol jártál, te lány?
- Ha te azt tudnád, édesanya – öleltem át a derekát. A szüleim összenéztek, nem értettek semmit az egészből. A dobozkákhoz szökkentem, és a díszeket kezdtem belőle kipakolni. Szebbnél szebbek kerültek elő, én pedig rendre akasztottam fel őket a fára. Mikor felraktam az angyalkát a legtetejére, megcsillant a glóriája. Innen tudtam, hogy most is figyelnek.
- Most már igazi karácsonyfa – jelentette ki anyuka, és vidáman dudorászva visszament a konyhába.
Este, az Éjféli mise után komótosan ballagtunk haza a templomból. Senki nem akarta, hogy vége legyen ennek a napnak, de sajnos az idő múlásán nem tudunk változtatni. Hella és John már régen leváltak tőlünk a szüleikkel együtt, csak Lucy és az anyukája ballagtak velünk a kemény utcakövön.
- Neked mit hoz a Jézuska? – nézett rám kíváncsian Lucy. Egyenesen a szemébe néztem, és úgy válaszoltam:
- Boldogságot. Mert abból sosem elég – jelentettem ki, és tovább lépkedtem a fagyos úton.
Ekkor csodálatos dolog történt. Az égből, mintegy megerősítésként, hullani kezdett a fehér, mindent betakaró hó. Egymásra néztünk Lucyvel, és egyszerre kiáltottuk:
- Esik a hóó!
Este, lefekvés előtt összegyűltünk a fa alatt, és énekeltünk. A glória fényesen ragyogott az angyalka fején, a gyertyák fénye megvilágította a szobát. Az ablakhoz sétáltam, és letérdeltem a párkányra. Láttam, hogy a Hold fényesen ragyog, mellette pedig a csillagok szórják szét fényüket a világban. Tudtam, hogy a Karácsony Angyala valahol a messzeségben figyel, és büszke rám. Tudtam, hogy a kis angyalok a dalaikkal boldogságot visznek mások életébe, és tudtam, hogy egyszer újra látni fogom őket. Ekkor az egyik csillag hatalmas fényességben tört ki. Tudtam, hogy az Angyal küldte a jelet. Láttam, ahogy utoljára csillan egyet, mintha kacsintana. Rám tört a nevethetnék.
- Még találkozunk, Karácsony Angyala!
2011. december 4., vasárnap
11. fejezet
Sziasztok! Hát, ez elég gyenge fejezet lett, de nem várakoztatlak tovább titeket, úgyhogy kellemes olvasást mindenkinek! :)
Puszillak Benneteket, Petru P.
Puszillak Benneteket, Petru P.
U.i.: Kérlek titeket, nézzetek be a másik blogomba, és hagyjatok magatok után nyomot! Nem ragaszkodom ott komihoz, de a chatbe írjatok, és kövessétek végig az életemet :)
Elérhetőség: dreamcastlepetrup.blogspot.com
Elérhetőség: dreamcastlepetrup.blogspot.com
Engedd, hogy megismerjelek!
Reggel finom illatokra ébredtem. Nyújtózkodva átfordultam a másik oldalamra, és láttam, hogy mellettem üres az ágy. Tehát Eric az ideiglenes szakácsom – mosolyodtam el, és kiugrottam az ágyból. Halkan osontam a konyha felé, de már távolról hallottam a káromkodásokat. A kezemet a szám elé tettem, és próbáltam visszafojtani a nevetést, hogy semmit ne vegyen észre a közeledésemből. Mikor már csak 3 méter választott el minket egymástól, megálltam, és néztem, ahogy szenved a kenyérpirítóval. Nagy harcot vívtak, de Eric – nagy örömömre – elvesztette a csatát a géppel szemben.
- Hogy az a magasságos – káromkodott, miközben próbálta leszedegetni az égett részeket a kenyérről – bár fölösleges volt, hiszen teljesen ehetetlen lett szerencsétlen. Eddig bírtam, kitört belőlem a nevetés. Eric hirtelen megfordult, és még a szája is tátva maradt a látványtól. Hát igen, érdekes lehettem kora reggel, pizsiben és kócos hajjal, ahogy a földön fetrengve nevetek a szerencsétlenkedésén, de nem tudtam megállni. Mikor kicsit lehiggadtam, a könnyeimet törölgetve néztem fel rá. Összehúzott szemekkel mustrált, éreztem, hogy készül valamire.
- Szóval így állunk? – kérdezte sértetten.
- Szóval hogy?
- Kinevetsz, miközben én az életem árán is ágyba akartam neked vinni a reggelit? – vont kérdőre, én meg először azt hittem, tényleg komolyan gondolta, és már bocsánatot akartam kérni, mikor megláttam a pajkos mosolyt a szája szegletében. Jól van, Saade, te akartad!
- Persze hogy kinevetlek, hiszen egyszerűen béna vagy – nyújtottam ki rá a nyelvem, és felpattantam a földről, hogy elfussak előle. Ugyanis amint kimondtam a szavakat, dühösen felém indult, én pedig próbáltam minél távolabb kerülni tőle. A kanapé körül szaladgáltunk, mint az ötévesek, amikor hirtelen az ajtó felé vetődtem, és azt felrántva kiszaladtam a folyosóra. Eric röhögve jött utánam, és a lépcsőfordulónál el is kapott. Csiklandozni kezdett, én pedig majd’ bepisiltem a nevetéstől. Ám én sem voltam rest, visszavágtam neki a saját fegyverével, és most én voltam a nyerő oldalon.
- O… okéé… e… elég lesz már! – nyögte két támadás között. Megkegyelmeztem neki, és én is elterültem a hűvös padlón.
- Meg fogunk fázni – fordult felém, és felkanalazott a földről. Az ölében vitt a lakás felé, és az ajtót belökve vitt tovább. Jó érzés volt a karjai közt lenni, biztonságban éreztem magam. Most az egyszer életemben tényleg éreztem, hogy valaki törődik velem, és megvéd bármitől, ami bántani akar engem. Ő az én saját bejáratú szuperhősöm, PókSaade. Elvigyorodtam ezeken a gondolatokon, amit ő is észrevett, és kérdőn tekintett le rám.
- Csak arra gondoltam, hogy te vagy az én személyes bejáratú szuperhősöm, PókSaade – felnevetett, és letett a kanapéra. Ő is lehuppant mellém, és elterült a kis helyen, ami még maradt neki.
- Akkor te meg az én barna hajú Lopunzelem vagy – adott nekem is egy becenevet. Most én nevettem. Még hogy Lopunzel…
- Nagyon idióta vagy, tudsz róla? – hunyorítottam felé, és láttam, ahogy kifürkészhetetlen tekintettel pillant rám. – Mi van? – ültem fel rendesen.
- Mi van most velünk? – tette fel azt a kérdést, amit én minden áron ki akartam kerülni.
- Eric – kezdtem, de közbeszólt.
- Ne mondd, hogy nincs köztünk semmi, mert megőrülök! – nézett rám a nagy, barna szemeivel, amik minden alkalommal magukkal ragadtak. Nem tudtam mit mondani. A szavk – amik máskor oly’ könnyen jönnek – most elakadtak valahol félúton. Erre a kérdésre nincs válasz – még. Hogyan is lenne, mikor alig pár napja ismerem csak, és máris ő a gondolataim 90%-ának az elfoglalója! De most még korai lenne bármit is mondani. Először őt akarom megismerni, nem a világát!
- Nem mondom, mert van egyfajta vonzalom kettőnk között. De Eric – pillantottam rá. – Alig ismerlek! Hogy mondhatnék bármit is ennyi ismertség után? Helyes pasi vagy, és aranyos is, meg persze remek énekes, de nem is ismerlek! Nem tudom, miket szeretsz, hogy mi a hobbid, hogy mik a terveid, egyszerűen semmit! Amit láttam belőled, az tetszik, de nem elég! Több infó kell!
- Szóval infó! Hmm, ezen segíthetünk! Remélem, ma ráérsz – állt fel, és a fürdő felé indult. Nekem sem kellett több, utána eredtem, és elé vágva elkezdtem hadonászni, hogy mit akar, meg hogy ma suli van, de csak mosolyogva félretolt az útból, és magára zárva az ajtót hallottam, hogy megnyitja a csapot. Hihetetlen ez a pasi!
Eric betelefonált a suliba, hogy ma nem megyek be, mert városnéző túrán vagyok vele. Ami persze nem volt igaz, mert tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy hova megyünk, vagy megyünk-e valahová. Mikor én is letusoltam, és visszamentem a szobámba, Ericet találtam ott, a ruháim között turkálva. Kikerekedett szemmel néztem, ahogy a szekrény legmélyén turkál, és előszed buggyos pamut gatyát, meg egy egyszerű, fehér ujjatlan trikót.
- Ezeket vedd fel – mutatott az általa válogatott cuccokra, majd magamra hagyott. Felvettem a fehérneműm, majd magamra kapkodtam a ruhákat, és megspékeltem egy fehér Converse-zel. Tettem fel egy kis sminket, a hajamat felcopfoztam, és befújtam magam a kedvenc parfümömmel. Még gyorsan előkotortam a fekete bőrkabátom, zsebre tettem a telefonom, és kiszáguldottam a nappaliba. Eric már megint a kanapét boldogította, és a távirányítót nyomkodta nagyon nagy sebességgel. Tényleg, alig bírtam követni a szememmel a mozdulatait. Mikor meglátta, hogy elkészültem, büszkén pillantott magára.
- Nagyon ügyes vagyok! Ebből a távlatból igazán jó a dekoltázsod – kacsintott felém, én meg elvörösödtem, és gyorsan próbáltam feljebb húzni a pólómat. Eric jót kacagott rajtam, én pedig frappáns visszavágáson gondolkoztam.
- Jó, szóval akkor minden pasi bele fog látni az intim szférámba. Ez nem zavar? – kacérkodtam vele. Ő is elgondolkodott ezen, tekintete elsötétült a féltékenységtől.
- Azonnal át kell öltöznöd!
- Ó, nem, nem! – annyira élveztem a helyzetet, hogy szavakkal le sem lehet írni. – Már nem érzem magam kellemetlenül! Indulhatunk! – nyitottam ki a bejárati ajtót, és megvártam, amíg Eric is kisétál rajta, le sem véve a szemét a melleimről.
- Khm, Eric, a szemem itt van fent – csettintettem előtte.
- Hé, én mondtam, hogy öltözz át, de nem tetted! Most viseld a következményét! – karolta át a vállam, és nyomott egy puszit a fejemre. Anne néni pont ezt a pillanatot választotta, hogy előbújjon az odújából, és megcsodálhasson minket. Mosolya kiszélesedett Saade láttán.
- Csókolom, Anne néni – intettem neki kedvesen, és meglepődve konstantáltam, hogy Eric is így tesz. Anne néni még megjegyezte, hogy milyen szépek vagyunk együtt, és az újságjával együtt távozott.
- Kedvelem a szomszéd nénit! – nézett vissza Eric. – Bár azt a pasit orrba vágom, ha ennyi ideig nézi a khm… - pillantott lejjebb, én pedig egyből értettem a célzást. De azt nem tudtam, hogy kire értette. Hátranéztem, és Adamet láttam meg, ahogy perzselő tekintettel néz utánam. Elkaptam a fejem, és ismét Erichez fordultam.
- A te hibád, oldd meg te – magyaráztam, és kiléptem a friss levegőre. A kocsi már előállt, így beszálltunk, és elindultunk… valahova.
- Most már igazán elárulhatnád, hova megyünk! – fordultam felé, de ő csak bámult ki az ablakon. Fél órája mentünk, és én fél órája dumáltam, persze a vakvilágba. Eric csak somolygott magában, én meg tiszt hülyét csináltam magamból.
- Megjöttünk – parkolt le, én pedig oldalra nézve elhűltem.
- Ezt te sem gondolod komolyan!
2011. december 3., szombat
Visszatértem :)
Jelentem, összeszedtem magam, és újult erővel vágok neki az írásnak :)
Köszönöm azoknak, akik aggódtak értem, és kerestek ebben a 2-3 hétben, nagyon nagy erőt adtak!
A friss nem tudom, mikor jön, szerintem nagy valószínűséggel holnap délután-este, mert ma meg akarok előre tanulni, hogy holnap csak az írásé lehessek ;)
Addig is egy kis önreklám: Betöltöttem a 14. életévemet! :) November 29.-én buliztam otthon a családdal, ugyanis a nagymamám is pont ezen a napon született! Mondhatni, én voltam a szülinapi ajándéka :D
2011. november 11., péntek
I'm so sorry!
Annyira, de annyira sajnálom! Nem keresek kifogásokat, mert tudom, hogy ha akarok, akkor tudok szakítani időt az írásra. De az elmúlt hetekben annyira szétcsúsztam, hogy teljesen elbizonytalanodtam a bloggal kapcsolatban. Persze, mindig arra jutottam, hogy imádok írni és nem fogom abbahagyni. Viszont akkor komolyabban kell vennem az itthoni dolgokat is, mert elég sok rossz jegyet szedtem be, és ez miatt el is voltam tiltva a géptől. Ráadásul hétfőn és szerdánként gyakorlatilag csak tanulni meg aludni járok haza, ugyanis reggel nyolctól este hatig (!!) vagyok suliban, mert a leendő sulimba is járok tanfolyamra. Úgyhogy nem azért nem tudok frisselni, mert lusta vagyok, hanem mert egyszerűen időhiányban vagyok!
Ezért a türelmeteket kérem, mert a jövő hétvégéig biztosan nem tudok hozni új fejezetet! :(
Ne haragudjatok, de jelen pillanatban azt sem tudom, hol áll a fejem!
Tényleg sajnálom!
Petru
Ezért a türelmeteket kérem, mert a jövő hétvégéig biztosan nem tudok hozni új fejezetet! :(
Ne haragudjatok, de jelen pillanatban azt sem tudom, hol áll a fejem!
Tényleg sajnálom!
Petru
2011. november 2., szerda
10. fejezet
Sziasztok! Nos, megérkezett a 10. fejezet! Eszméletlen, hogy már itt tartok! Észre sem vettem, hogy így elröpült az idő. Büszke vagyok erre a történetre, és rátok is, ugyanis átléptük az 5000 fő fölötti látogatottságot, és ezért eszméletlenül hálás vagyok Nektek! :) Ezt a fejezetet mindenkinek felajánlom, ugyanis ez az első x, és úgy érzem, ez most mindenkié! A késésért pedig elnézést kérek, de ebben a négy napban volt csak itthon a tesóm, és hát próbáltam a gépezést a minimumra csökkenteni - kevés sikerrel. De itt a fejezet, ez a lényeg, és hamarosan jövök egy ajándék novellával is, remélem, az is tetszeni fog. Most pedig :
Kellemes olvasást kívánok mindenkinek! :)
Kellemes olvasást kívánok mindenkinek! :)
Vallomások, családi hangulat
A csillagok fényét mindig is gyönyörűnek találtam, de most mintha még fényesebbnek láttam volna őket. A Hold is nagyra tátotta a száját, és a nap helyett is fényt kölcsönzött az álmodó világnak. Az emberek összesúgtak a hátam mögött, de én már csak mosolyogtam rajtuk. Eric szerint féltékenyek rá, mert neki van az oldalán a világ legszebb lánya. Hülye. Mégis annyira jól estek a szavai, melengették a kalitkába zárt szívemet, ami már a kitörés szélén állt. A tűzijáték után csak sodródtunk az árral, ami a kifelé vezető kapuhoz tartott, és csak élveztük egymás közelségét. Eric keze még mindig a derekamat tartotta, én pedig próbáltam nem feltűnően beleolvadni a karjaiba. A közelsége sokkal nagyobb hatással van rám, mint azt ő gondolná. Közelebb hajoltam hozzá, és mélyen beszívtam kellemes illatát. Egyszerűen bódító.
A kocsihoz érve gyengéden besegített, és a megkerülve vágódott be a mellettem lévő ülésre. A motor halk dorombolással kelt életre, ahogy elindította a járművet, és halkan megindultunk az éjszakai forgatagban. Hihetetlen, hogy itt este is mekkora élet van. Éjjel – nappali boltok vanak teli ide-oda sürgő-forgó emberekkel, a plázák tetői és clubjai megteltek szórakozni vágyó fiatalokkal. Kicsit irigyeltem őket, hiszen nekem soha nem volt egy nagy bulizós életem, és úgy hiszem, nem is lesz. Nem azért, mert nem volna hozzá kedvem, hanem azért, mert egyszerűen a munka és a tanulás mellett nem fér meg. De most, hogy már nem kell a lakásomért dolgoznom – ugyanis azt a pénzt, amiből vettem, mindet én kerestem – nyugodt szívvel járhatnék én is ilyen helyekre. Azt hiszem, ebben majd Ria és Maya segítségét kérem.
- Nagyon elgondolkodtál. Min jár a kobakod? – bökött meg játékosan Eric, mire kicsit ijedten összerezzentem, hiszen váratlanul ért a támadás.
- Csak az itteni életemen…
- Amit én jól felbolygattam.
- Mondhatjuk így is – vigyorogtam rá, és megint az ablakon keresztül fürkésztem a világot.
- Nem kellett volna, ugye? – sóhajtott egy nagyot. Visszafordultam hozzá, és láttam, hogy a szemöldöke gondterhelten összehúzódik csoki szemei fölött. Kérdőn néztem rá.
- Ugyan mit? – tényleg nem értettem.
- A csókot.
- Jajj Eric… - csóváltam meg a fejem. Tényleg ennyire vak? Vagy csak az én dolgaimra figyel kevésbé?
- Tudom, tudom!
- Dehogy tudod! – hunytam le a szemem, és elfordultam tőle. Semmit nem tud. Nem is ismer! Igaza van, hogy hagyhattam, hogy megcsókoljon?! Mi van, ha barátnője is van? Mayától hallottam, hogy valami Milly… nem Mollyval járt, és nem biztos benne, hogy véglegesen szakítottak. Hogy én mekkora egy hülye vagyok!
- Eric, költözz el tőlem – nyögtem ki az első szavakat, amik eszembe jutottak. Oldalra sandítottam, és láttam, ahogy megdermed. A kormányt tartó keze elfehéredett, annyira szorította az említett tárgyat. Amire viszont nem számítottam, hogy egy hirtelen mozdulattal elrántja a kart, és lefékez az út szélén. Kérdőn néztem rá.
- Ezt itt és most tisztázni fogjuk! És nem érdekel, milyen későn érünk haza! Igen, haza! Ez alatt a pár nap alatt, amióta ismerlek, teljesen felfordult az én életem is! Eddig csak azt az oldalt ismertem a nőkben, amit látni akartam! De te mindent felborítottál. Miért? Mert más vagy! – szenvedélyesen beszélt, erősen szuggerált. Annyira aranyos volt, de nem értettem, hová akar kilyukadni. – Olyan más! Gyönyörű vagy, okos, kitartó, és tehetséges! Nem az a tipikus plázacica, aki bármit megadna azért, hogy csak szóba álljak vele! Aznap, mikor először a suliba mentem, azt hittem, hogy te is olyan vagy, mint a többiek. Aztán amikor nekem jöttél, és rám se hederítettél – kuncogott szórakozottan – rájöttem, hogy te más vagy. Kint a parkolóban fogalmam sincs, mi ütött belém, de tudtam, hogy harcolni fogsz a győzelemért! A telefonhívás pedig… hát, igazából csak onnan tudtam a számod, hogy pár nappal előtte is téged hívtalak… tévesből – arcát halvány pír borította el, de ez csak még vonzóbbá tette. Istenem, agyhalál. Hívja valaki a 911-et… - A próbákon is csak téged figyeltelek, eszméletlenül tehetséges táncos vagy, és imádom a kitalált mozdulataidat. A többiekkel is türelmes voltál, pedig néha tényleg nagyon bénák voltak. És ne is tiltakozz, ezt te is nagyon jól tudod – fenyített meg játékosan, mire cipzárt rajzoltam a számra, és tovább hallgattam a szívmelengető beszédet. – Amikor sétálni voltunk, akkor láttam először rajtad igazi felszabadultságot. Eszméletlenül aranyos voltál akkor, teljesen elvetted az eszem. A költözésem csak hab volt, azt hiszem a tortán. Sajnálom a cikket, nem is láttam, hogy fényképeznek minket! De végül is, ha más szempontból nézzük… talán megérdemel egy doboz bonbont a képkészítő, hiszen akkor nem költözhettem volna hozzád – kacsintott, de még időm sem volt visszavágni, mert máris folytatta – A fürdős jelenet után azt hittem, megharagudtál rám egy kicsit, hogy olyan közvetlen voltam, de aztán a kanapénál… valamiért felengedtél. Mai napig nem tudom, miért, de mindenesetre én örültem neki. Jó érzés volt, hogy ott voltál velem. Nagyon régen nem éreztem már olyan megnyugvást, mint akkor. Nem tudom, mennyit tudsz rólam, de nekem volt egy 4 évig tartó párkapcsolatom. Mollyval. Néhány hónapja viszont szakítottunk, mert már nem éreztük azt a tüzet, amit eddig. Barátként váltunk el, és bármikor számíthatok rá. Mikor single lettem, habzsolni kezdtem az életet. Mondjuk ki: egy barom voltam. De mikor te felbukkantál, akkor elpattant bennem valami, és újra a régi Eric lettem. Nem mondhatom, hogy szerelmes vagyok beléd, de kedvellek, nagyon is, és nem szeretném, ha elküldenél – hadarta el a végét egy szuszra, mondandója végén felpillantott rám. Szóhoz sem jutottam a megdöbbenéstől. Soha, senki nem volt még velem ennyire őszinte, a bátyámon és anyukámon kívül. Ők mindig megmondták az őszintét, bármennyire is fájt ez nekem. Nem mindig nekik volt igazuk, de mindig az őszinte gondolataikat osztották meg velem, és nem hazudtak a szemembe. Láttam, hogy az őszinteség szikrája csillog az Ő szemeiben is, és már nem tudtam uralkodni magamon. Rávetettem magam az ajkaira, és nem érdekelt, hogy akár meg is lincselhetnek minket közszeméremsértésért. Kit érdekel, mikor egy ilyen bomba pasi gyakorlatilag bevallotta, hogy –ha kicsit is – de tetszem neki?! Mohón csókolt vissza, kutakodó nyelvei nyomására azonnal reagáltam, és elmélyítettem az eddig is igen szenvedélyes csókot. A végére csillapult a vágyunk,és igazi szerelmes csókot váltottunk. Pihegve váltam el tőle, a homlokát az enyémnek döntötte, és ő is ugyan úgy zihált, mint én.
- Hát… azt hiszem, kimerítő választ kaptam! – nevetett fel szívből, én pedig csatlakoztam hozzá. Amikor már harmadjára dudáltak ránk, visszahelyezkedtünk eredeti állapotunkba, és elindultunk újra… haza.
- Hulla vagyok – dőltem le a kanapéra másfél óra tanulás után. Eric a konyhába ment egy üveg vízért, és mire visszajött, én elfoglaltam a helyét, mint egy bárónő.
- Na de kisasszony! Maga elfoglalta a helyemet! Hát szabad ilyet tenni egy ilyen daliás királyfival, mint én? – tette le a vizet a dohányzóasztalra, és vészjóslóan megrándította az ujját. O-ó…
- Hát persze hogy szabad! Ha minden királyfi így viselkedik a birtokomon, szabad, sőt mi több, kötelességem megvédeni azt, ami az enyém – húztam ki magam, és minden izmom meg feszítettem, készülve a támadásra. De nem történt semmi. Meglepődve pislogtam Eric felé, aki ravaszul nézett rám.
- Tudod, néha érdemes lenne a hátad mögé nézni, mielőtt megszólalsz – intett mögém, de először azt hittem, csak csapdába akar csalni. Viszont amikor egy nagyon, de nagyon ismerős kuncogás ütötte meg a fülem, kezdtem elbizonytalanodni. Hirtelen hátrafordultam, és abban a pillanatban egy pohár hideg víz csapódott az arcomba. Kinyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta. Tátogtam, mint a hal, annyira meglepődtem, de hamar túlestem az első sokkon, és szitkozódva a támadóim után eredtem.
- Alex, Kevin, meghaltok – rohantam utánuk, de képtelenség volt őket utolérni. Pihegve botladoztam vissza a nappaliba, fel sem készülve az esetleges újbóli támadásra. A két fiú nekem rontott, és mindhárman a kanapén végeztük. Én voltam legalul, a hasamon Kevin, a lábaimon pedig Alex feküdt. Eric csak kuncogott rajtunk, majd hirtelen alőkapta a mobilját, és lefényképezte a hülyéskedésünket.
- Nagyra értékelném, ha kiszabadítanál alóluk, mert összenyomnak – kértem szépen Ericet, de segítség helyett ő is mellénk vágódott, és így is csinált egy képet.
- Jajj, el is felejtettem mondani, Tom mindjárt itt lesz – szólalt meg néhány pillanat múlva Alex, és abban a pillanatban meg is szólalt a csengő. Metsző pillantást vetettem a fiúkra, de csak egy halk „Bocsi” hagyta el a szájuk. Fejcsóválva mentem ajtót nyitni, és láss csodát! Tényleg Tom állt velem szemben.
- Szerbusz, Lora! Bejöhetek? – mosolygott. Intettem a fejemmel, hogy fáradjon beljebb. Levette a cipőjét, és automatikusan a nappali felé eredt. Mindenki ismeri a járást?!
- Áhh, fiúk, ti mit kerestek itt?
- Jöttünk megnézni a gerlepárt, meg hát azt hallottuk, hogy Lola isteni lasagna-t tud csinálni, és hát tudod, hogy az a gyengénk – kacsintott Kevin, Alex pedig hevesen bólogatott. Most komolyan főznöm kell?
- Szóval benéztetek egy kis ingyen kajáért, mi? – tettem csípőre a kezem. Kölyökkutya szemekkel nézett rám mind a 4 (!!) fiú. – Ne már, Tom! Még te is? – széttárta a karját, jelezvén, nem ő a hibás a dologban. Bosszankodva a konyhába csörtettem, és előkészítettem a hozzávalókat. Még szerencse, hogy feltöltöttem a hűtőt és a szekrényeket, így tudtam miből gazdálkodni. Eric Saade, sokkal jössz te még nekem!!
Háromnegyed óra múlva már csak a terítés hiányzott. Mivel a konyha elég kicsi volt, így a nappaliba kényszerültem teríteni. A fiúk, amint megérezték a – megjegyzem isteni - illatokat, rögtön kezes báránnyá váltak, és önként vállalták magukra a terítést. Én addig leellenőriztem a kaját, szedtem elő üdítőt, és hullának nyilvánítottam magam.
- Remélem, ízleni fog – tettem le az asztalra a kaját, mire úgy rávetették magukat, mint kecske a káposztára. Jól telepakolták a tányérjukat, és rögtön hangos csámcsogásba kezdtek.
- Ha valaki még egyszer csámcsogni mer, nem kap több vacsorát – fenyítettem meg őket. Ne féljetek, egyből illedelmesebben kezdtek enni! Mikor már jól laktak, elégedetten dőltek vissza a kanapéra, és a hasukat simogatták.
- Te Eric, jól jártál a csajjal. Ez valami fenomenális volt – dörzsölte a pocakját Alex, mire elvigyorodtam. Hihetetlenek ezek a pasik.
- Tudom én azt – kacsintott rám Eric, én meg csak égnek emeltem a szemem. Kihordtam a tányérokat a mosogatóba, a maradék kaját pedig becsomagoltam a fiúknak, akik épp készülődtek hazafelé.
- Gyertek máskor is, csak kevésbé vizes legyen a bemutatkozás – köszöntem el tőlük az ajtóban. Vigyorogtak egy sort, majd egy-egy puszi után leléptek. Tom még váltott Erickel pár szót, de aztán ő is lelépett. Mikor mindenki eltűnt, úgy döntöttem, ideje lefürödnöm. Bezártam a fürdőajtót, és egy gyors tusolást követően már az ágyba is vetettem magam. Eric is követte a példámat, ám a saját szobája helyett az enyémet célozta meg alvóhelyül. Befészkelte magát mellém, és szoros ölésébe vont. Jól estek ezek a kis gesztusok, kár is lenne tagadnom. Lassan megnyugodott a légzésünk, és egymást ölelve talált meg minket az Álmok angyala…
________________________________________________________________
Na, hogy tetszett? Elnézést az esetleges hibákért, de este lettem kész, és már nem volt hangulatom kijavítani :$
Remélem, kapok ehhez is komikat és pipákat, az előző fejezethez is köszönöm a megjegyzéseket, igyekszem válaszolni rájuk!
Puszi Petru P.
A kocsihoz érve gyengéden besegített, és a megkerülve vágódott be a mellettem lévő ülésre. A motor halk dorombolással kelt életre, ahogy elindította a járművet, és halkan megindultunk az éjszakai forgatagban. Hihetetlen, hogy itt este is mekkora élet van. Éjjel – nappali boltok vanak teli ide-oda sürgő-forgó emberekkel, a plázák tetői és clubjai megteltek szórakozni vágyó fiatalokkal. Kicsit irigyeltem őket, hiszen nekem soha nem volt egy nagy bulizós életem, és úgy hiszem, nem is lesz. Nem azért, mert nem volna hozzá kedvem, hanem azért, mert egyszerűen a munka és a tanulás mellett nem fér meg. De most, hogy már nem kell a lakásomért dolgoznom – ugyanis azt a pénzt, amiből vettem, mindet én kerestem – nyugodt szívvel járhatnék én is ilyen helyekre. Azt hiszem, ebben majd Ria és Maya segítségét kérem.
- Nagyon elgondolkodtál. Min jár a kobakod? – bökött meg játékosan Eric, mire kicsit ijedten összerezzentem, hiszen váratlanul ért a támadás.
- Csak az itteni életemen…
- Amit én jól felbolygattam.
- Mondhatjuk így is – vigyorogtam rá, és megint az ablakon keresztül fürkésztem a világot.
- Nem kellett volna, ugye? – sóhajtott egy nagyot. Visszafordultam hozzá, és láttam, hogy a szemöldöke gondterhelten összehúzódik csoki szemei fölött. Kérdőn néztem rá.
- Ugyan mit? – tényleg nem értettem.
- A csókot.
- Jajj Eric… - csóváltam meg a fejem. Tényleg ennyire vak? Vagy csak az én dolgaimra figyel kevésbé?
- Tudom, tudom!
- Dehogy tudod! – hunytam le a szemem, és elfordultam tőle. Semmit nem tud. Nem is ismer! Igaza van, hogy hagyhattam, hogy megcsókoljon?! Mi van, ha barátnője is van? Mayától hallottam, hogy valami Milly… nem Mollyval járt, és nem biztos benne, hogy véglegesen szakítottak. Hogy én mekkora egy hülye vagyok!
- Eric, költözz el tőlem – nyögtem ki az első szavakat, amik eszembe jutottak. Oldalra sandítottam, és láttam, ahogy megdermed. A kormányt tartó keze elfehéredett, annyira szorította az említett tárgyat. Amire viszont nem számítottam, hogy egy hirtelen mozdulattal elrántja a kart, és lefékez az út szélén. Kérdőn néztem rá.
- Ezt itt és most tisztázni fogjuk! És nem érdekel, milyen későn érünk haza! Igen, haza! Ez alatt a pár nap alatt, amióta ismerlek, teljesen felfordult az én életem is! Eddig csak azt az oldalt ismertem a nőkben, amit látni akartam! De te mindent felborítottál. Miért? Mert más vagy! – szenvedélyesen beszélt, erősen szuggerált. Annyira aranyos volt, de nem értettem, hová akar kilyukadni. – Olyan más! Gyönyörű vagy, okos, kitartó, és tehetséges! Nem az a tipikus plázacica, aki bármit megadna azért, hogy csak szóba álljak vele! Aznap, mikor először a suliba mentem, azt hittem, hogy te is olyan vagy, mint a többiek. Aztán amikor nekem jöttél, és rám se hederítettél – kuncogott szórakozottan – rájöttem, hogy te más vagy. Kint a parkolóban fogalmam sincs, mi ütött belém, de tudtam, hogy harcolni fogsz a győzelemért! A telefonhívás pedig… hát, igazából csak onnan tudtam a számod, hogy pár nappal előtte is téged hívtalak… tévesből – arcát halvány pír borította el, de ez csak még vonzóbbá tette. Istenem, agyhalál. Hívja valaki a 911-et… - A próbákon is csak téged figyeltelek, eszméletlenül tehetséges táncos vagy, és imádom a kitalált mozdulataidat. A többiekkel is türelmes voltál, pedig néha tényleg nagyon bénák voltak. És ne is tiltakozz, ezt te is nagyon jól tudod – fenyített meg játékosan, mire cipzárt rajzoltam a számra, és tovább hallgattam a szívmelengető beszédet. – Amikor sétálni voltunk, akkor láttam először rajtad igazi felszabadultságot. Eszméletlenül aranyos voltál akkor, teljesen elvetted az eszem. A költözésem csak hab volt, azt hiszem a tortán. Sajnálom a cikket, nem is láttam, hogy fényképeznek minket! De végül is, ha más szempontból nézzük… talán megérdemel egy doboz bonbont a képkészítő, hiszen akkor nem költözhettem volna hozzád – kacsintott, de még időm sem volt visszavágni, mert máris folytatta – A fürdős jelenet után azt hittem, megharagudtál rám egy kicsit, hogy olyan közvetlen voltam, de aztán a kanapénál… valamiért felengedtél. Mai napig nem tudom, miért, de mindenesetre én örültem neki. Jó érzés volt, hogy ott voltál velem. Nagyon régen nem éreztem már olyan megnyugvást, mint akkor. Nem tudom, mennyit tudsz rólam, de nekem volt egy 4 évig tartó párkapcsolatom. Mollyval. Néhány hónapja viszont szakítottunk, mert már nem éreztük azt a tüzet, amit eddig. Barátként váltunk el, és bármikor számíthatok rá. Mikor single lettem, habzsolni kezdtem az életet. Mondjuk ki: egy barom voltam. De mikor te felbukkantál, akkor elpattant bennem valami, és újra a régi Eric lettem. Nem mondhatom, hogy szerelmes vagyok beléd, de kedvellek, nagyon is, és nem szeretném, ha elküldenél – hadarta el a végét egy szuszra, mondandója végén felpillantott rám. Szóhoz sem jutottam a megdöbbenéstől. Soha, senki nem volt még velem ennyire őszinte, a bátyámon és anyukámon kívül. Ők mindig megmondták az őszintét, bármennyire is fájt ez nekem. Nem mindig nekik volt igazuk, de mindig az őszinte gondolataikat osztották meg velem, és nem hazudtak a szemembe. Láttam, hogy az őszinteség szikrája csillog az Ő szemeiben is, és már nem tudtam uralkodni magamon. Rávetettem magam az ajkaira, és nem érdekelt, hogy akár meg is lincselhetnek minket közszeméremsértésért. Kit érdekel, mikor egy ilyen bomba pasi gyakorlatilag bevallotta, hogy –ha kicsit is – de tetszem neki?! Mohón csókolt vissza, kutakodó nyelvei nyomására azonnal reagáltam, és elmélyítettem az eddig is igen szenvedélyes csókot. A végére csillapult a vágyunk,és igazi szerelmes csókot váltottunk. Pihegve váltam el tőle, a homlokát az enyémnek döntötte, és ő is ugyan úgy zihált, mint én.
- Hát… azt hiszem, kimerítő választ kaptam! – nevetett fel szívből, én pedig csatlakoztam hozzá. Amikor már harmadjára dudáltak ránk, visszahelyezkedtünk eredeti állapotunkba, és elindultunk újra… haza.
- Hulla vagyok – dőltem le a kanapéra másfél óra tanulás után. Eric a konyhába ment egy üveg vízért, és mire visszajött, én elfoglaltam a helyét, mint egy bárónő.
- Na de kisasszony! Maga elfoglalta a helyemet! Hát szabad ilyet tenni egy ilyen daliás királyfival, mint én? – tette le a vizet a dohányzóasztalra, és vészjóslóan megrándította az ujját. O-ó…
- Hát persze hogy szabad! Ha minden királyfi így viselkedik a birtokomon, szabad, sőt mi több, kötelességem megvédeni azt, ami az enyém – húztam ki magam, és minden izmom meg feszítettem, készülve a támadásra. De nem történt semmi. Meglepődve pislogtam Eric felé, aki ravaszul nézett rám.
- Tudod, néha érdemes lenne a hátad mögé nézni, mielőtt megszólalsz – intett mögém, de először azt hittem, csak csapdába akar csalni. Viszont amikor egy nagyon, de nagyon ismerős kuncogás ütötte meg a fülem, kezdtem elbizonytalanodni. Hirtelen hátrafordultam, és abban a pillanatban egy pohár hideg víz csapódott az arcomba. Kinyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta. Tátogtam, mint a hal, annyira meglepődtem, de hamar túlestem az első sokkon, és szitkozódva a támadóim után eredtem.
- Alex, Kevin, meghaltok – rohantam utánuk, de képtelenség volt őket utolérni. Pihegve botladoztam vissza a nappaliba, fel sem készülve az esetleges újbóli támadásra. A két fiú nekem rontott, és mindhárman a kanapén végeztük. Én voltam legalul, a hasamon Kevin, a lábaimon pedig Alex feküdt. Eric csak kuncogott rajtunk, majd hirtelen alőkapta a mobilját, és lefényképezte a hülyéskedésünket.
- Nagyra értékelném, ha kiszabadítanál alóluk, mert összenyomnak – kértem szépen Ericet, de segítség helyett ő is mellénk vágódott, és így is csinált egy képet.
- Jajj, el is felejtettem mondani, Tom mindjárt itt lesz – szólalt meg néhány pillanat múlva Alex, és abban a pillanatban meg is szólalt a csengő. Metsző pillantást vetettem a fiúkra, de csak egy halk „Bocsi” hagyta el a szájuk. Fejcsóválva mentem ajtót nyitni, és láss csodát! Tényleg Tom állt velem szemben.
- Szerbusz, Lora! Bejöhetek? – mosolygott. Intettem a fejemmel, hogy fáradjon beljebb. Levette a cipőjét, és automatikusan a nappali felé eredt. Mindenki ismeri a járást?!
- Áhh, fiúk, ti mit kerestek itt?
- Jöttünk megnézni a gerlepárt, meg hát azt hallottuk, hogy Lola isteni lasagna-t tud csinálni, és hát tudod, hogy az a gyengénk – kacsintott Kevin, Alex pedig hevesen bólogatott. Most komolyan főznöm kell?
- Szóval benéztetek egy kis ingyen kajáért, mi? – tettem csípőre a kezem. Kölyökkutya szemekkel nézett rám mind a 4 (!!) fiú. – Ne már, Tom! Még te is? – széttárta a karját, jelezvén, nem ő a hibás a dologban. Bosszankodva a konyhába csörtettem, és előkészítettem a hozzávalókat. Még szerencse, hogy feltöltöttem a hűtőt és a szekrényeket, így tudtam miből gazdálkodni. Eric Saade, sokkal jössz te még nekem!!
Háromnegyed óra múlva már csak a terítés hiányzott. Mivel a konyha elég kicsi volt, így a nappaliba kényszerültem teríteni. A fiúk, amint megérezték a – megjegyzem isteni - illatokat, rögtön kezes báránnyá váltak, és önként vállalták magukra a terítést. Én addig leellenőriztem a kaját, szedtem elő üdítőt, és hullának nyilvánítottam magam.
- Remélem, ízleni fog – tettem le az asztalra a kaját, mire úgy rávetették magukat, mint kecske a káposztára. Jól telepakolták a tányérjukat, és rögtön hangos csámcsogásba kezdtek.
- Ha valaki még egyszer csámcsogni mer, nem kap több vacsorát – fenyítettem meg őket. Ne féljetek, egyből illedelmesebben kezdtek enni! Mikor már jól laktak, elégedetten dőltek vissza a kanapéra, és a hasukat simogatták.
- Te Eric, jól jártál a csajjal. Ez valami fenomenális volt – dörzsölte a pocakját Alex, mire elvigyorodtam. Hihetetlenek ezek a pasik.
- Tudom én azt – kacsintott rám Eric, én meg csak égnek emeltem a szemem. Kihordtam a tányérokat a mosogatóba, a maradék kaját pedig becsomagoltam a fiúknak, akik épp készülődtek hazafelé.
- Gyertek máskor is, csak kevésbé vizes legyen a bemutatkozás – köszöntem el tőlük az ajtóban. Vigyorogtak egy sort, majd egy-egy puszi után leléptek. Tom még váltott Erickel pár szót, de aztán ő is lelépett. Mikor mindenki eltűnt, úgy döntöttem, ideje lefürödnöm. Bezártam a fürdőajtót, és egy gyors tusolást követően már az ágyba is vetettem magam. Eric is követte a példámat, ám a saját szobája helyett az enyémet célozta meg alvóhelyül. Befészkelte magát mellém, és szoros ölésébe vont. Jól estek ezek a kis gesztusok, kár is lenne tagadnom. Lassan megnyugodott a légzésünk, és egymást ölelve talált meg minket az Álmok angyala…
________________________________________________________________
Na, hogy tetszett? Elnézést az esetleges hibákért, de este lettem kész, és már nem volt hangulatom kijavítani :$
Remélem, kapok ehhez is komikat és pipákat, az előző fejezethez is köszönöm a megjegyzéseket, igyekszem válaszolni rájuk!
Puszi Petru P.
2011. október 29., szombat
Happy 21st Birthday, Eric Saade! :)
Nagyon Boldog 21. szülinapot, Eric!
Eljött hát a nap, amire vártunk. Ma ünnepli a kedvencünk a 21. születésnapját. Miért is nagy szó ez? Sokaknak talán semmiért. De nekünk, akik szeretjük ezt az embert, igenis az. Mert azzal, hogy ő megszületett, és elért idáig, nekünk is rengeteg örömet szerzett. Bár nem ismerem őt, mégis adott nekem valamit, amit más nem. A zenéjét. Az oly sokak által szeretett zenét.
Bevallom őszintén, én csak Myka történetéből ismertem meg, az Eurovíziót annyira nem követtem soron. De amikor elolvastam azt a pár fejezetet, ami készen volt, utánanéztem. És tetszett amit hallottam és láttam. Csodálatos hangja és kisugárzása van, talán ez hozta közelebb a szívemhez. 1990. október 29.-én Kattarpban látta meg a napvilágot, és itt is nevelkedett. Hálásak lehetünk a szüleinek, hogy ilyen csodálatos gyermeket neveltek fel, és hagyták, hogy a média világához tartozhasson. Azt hiszem, nélküle egy remek előadóval szegényedne a világ.
Szóval innen, Magyarországról is nagyon jó egészséget, boldogságot kívánok Neki, és remélem, hogy még nagyon sok dallal örvendeztet meg minket, mindig önmaga marad, olyannak, amilyennek eleinte megismertünk. Kívánom még, hogy ne hagyja azt, hogy beszippantsa a celebvilág, legyen ereje ellenállni a csábításnak, és továbbra is szeresse ennyire a rajongóit! Ez a legbecsületesebb dolog, amit egy sztár adhat nekünk, akik feljuttatták a csillagokig. Teljesüljön minden álma, ez a szívem kívánsága!
Petru P.
Eljött hát a nap, amire vártunk. Ma ünnepli a kedvencünk a 21. születésnapját. Miért is nagy szó ez? Sokaknak talán semmiért. De nekünk, akik szeretjük ezt az embert, igenis az. Mert azzal, hogy ő megszületett, és elért idáig, nekünk is rengeteg örömet szerzett. Bár nem ismerem őt, mégis adott nekem valamit, amit más nem. A zenéjét. Az oly sokak által szeretett zenét.
Bevallom őszintén, én csak Myka történetéből ismertem meg, az Eurovíziót annyira nem követtem soron. De amikor elolvastam azt a pár fejezetet, ami készen volt, utánanéztem. És tetszett amit hallottam és láttam. Csodálatos hangja és kisugárzása van, talán ez hozta közelebb a szívemhez. 1990. október 29.-én Kattarpban látta meg a napvilágot, és itt is nevelkedett. Hálásak lehetünk a szüleinek, hogy ilyen csodálatos gyermeket neveltek fel, és hagyták, hogy a média világához tartozhasson. Azt hiszem, nélküle egy remek előadóval szegényedne a világ.
Szóval innen, Magyarországról is nagyon jó egészséget, boldogságot kívánok Neki, és remélem, hogy még nagyon sok dallal örvendeztet meg minket, mindig önmaga marad, olyannak, amilyennek eleinte megismertünk. Kívánom még, hogy ne hagyja azt, hogy beszippantsa a celebvilág, legyen ereje ellenállni a csábításnak, és továbbra is szeresse ennyire a rajongóit! Ez a legbecsületesebb dolog, amit egy sztár adhat nekünk, akik feljuttatták a csillagokig. Teljesüljön minden álma, ez a szívem kívánsága!
Petru P.
2011. október 23., vasárnap
9.fejezet
Sziasztok! Tudom, sokáig kellett várnotok, de annyira el voltam havazva a héten, hogy még olyanra sem volt időm, amit feltétlenül meg szerettem volna csinálni. De itt a fejezet, és szerintem egész jól sikerült :D
Köszönöm a kommenteket az előző fejezethez, meg a pipákat is, nagyon örültem nekik! Igazából csak ennyit akartam mondani, úgyhogy nem is szaporítom tovább a szót!
_______________________________________________________________
Nos, ennyi lenne :) A nagy részét improvizáltam, ugyanis soha nem jártam még az említett vidámparkban, szóval fogalmam sincs, mi lehet ott, és milyen élményeket nyújthat, de remélem, a lényeg azért jól átjött!
Kommentekért most sem lincselek meg senkit, és használhatjátok nyugodtan a chatet is véleménynyilvánításra :D
Puszillak titeket
Petru P.
U.i.: Néhány képecske :D
Köszönöm a kommenteket az előző fejezethez, meg a pipákat is, nagyon örültem nekik! Igazából csak ennyit akartam mondani, úgyhogy nem is szaporítom tovább a szót!
Kellemes olvasást!
Csókból születik a boldogság...
Nem hiába szokták mondogatni, hogy milyen nagy a meglepetés ereje. Igazuk van, tényleg az. Tudtam, hogy készül valami nagy durranásra, amit soha életemben nem fogok elfeledni, de minden fantáziámon túltett a mai délután során. Jó sokat kocsikáztunk, már a fejem a vörös minden színében tündökölt a tehetetlenség érzésétől, ő pedig jól szórakozott azon, hogy erőlködöm a meglepetés kiderítésében. Mikor aztán beértünk a városba, kezdett derengeni, hogy mit olvastam róla, és hitetlenkedve csóváltam a fejem, mikor leparkoltunk a gondolt hely előtt. Nagy tömeg volt, szinte egy négyzetcentiméter helyet sem lehetett látni 10 méteres körzetben. Kicsatoltam az övem, és kerekre nyílt szemekkel meredtem a popsztárra.
- Ez most komoly? – intettem a fejemmel a hely felé, aminek kapuján gyönyörű nagy betűkkel az állt: Vidámpark. Vigyorogva kiszállt, átsétált az én oldalamra, és szélesre kitárta előttem az ajtót.
- Csak Ön után, hölgyem – hajolt meg gálánsan, de én csak a szememet forgattam a megmozdulásáért. Miután egy heves vita következtében sikerült kicsalnia a biztonságot jelentő kocsiból, nevetve lezárta azt, és a kezemet megfogva rángatni kezdett a bejárat felé. Amint meglátták az őrök, azon nyomban előre engedtek minket. Jó annak, aki ilyen híres – jegyeztem meg gondolatban epésen, miközben bocsánatkérő pillantásokat küldtem a várakozók felé.
Eric, amint átértünk a kapun, rögtön megtorpant, láthatóan nem tudta, merre is induljunk tovább. Körülpillantott, és felcsillant a szeme. Miért érzem úgy, hogy ez nekem csakis rosszat jelenthet?
- Mit szólnál egy kis Szellemkastélyhoz kezdésnek? – kacsintott, de a választ már nem várta meg, hanem ismét húzni kezdett az említett hely felé. Szellemkastély? Komolyan kórházba akar ez a srác küldeni? Mindentől, aminek kicsit is ijesztő hatása van, 2 mérföldes körzetből kerülni szoktam, erre ő berángat egy SZELLEMHÁZBA!
- Eric, ez nem jó ötlet, én… én nagyon fogok félni, és az idegeidre fogok menni! Sőt, ha otthon ez miatt az élmény miatt rémálmaim lesznek, rajtad fogom leverni az éjszaka közepén! – figyelmeztettem, közben pedig egyre közelebb kerültem a vesztőhely felé. Csak egy pillantást vetett az ijedt ábrázatomra, és még szorosabban fogta a kezeim.
- Nyugi, itt vagyok, nem fog senki bántani, megígérem – állt meg velem szemben, és mélyen a szemembe nézett. Elakadt a lélegzetem. Utáltam, hogy ilyen hatással van rám egyetlen pillantása, utáltam, hogy ezzel mindenre rá tud venni. Bosszúsan sóhajtottam, mire a vigyora kiszélesedett, és beljebb léptünk a már kívülről is elég khm… borzongató helyiségbe. Amint átléptem a küszöböt, egy szellem suhant át előttem, mire ijedten sikoltottam egyet, és szorosan megmarkoltam Eric alkarját, aki fájdalmasan szisszent fel.
- Nem is mondtad, hogy ilyen jó erőben vagy – simogatta meg a fájó területet, mire bocsánatkérően néztem rá. Legyintett, majd tovább ráncigált a folyosók rengetegében. Minden sarkon hullákkal találkoztam, és a legváratlanabb pillanatokban ugrottak elő azok az ijesztő, mesebeli lények, amiktől egész életemben rettegtem. A tetőpont az volt, amikor a Kaszás közeledett felém, olyan spéci kaszával, meg mindennel, és egyre csak azt hajtogatta, hogy eljött az időm, meg kell halnom. Sikoltoztam, Eric pedig jókat röhögött rajtam, ahogy kitágult szemekkel és szájjal nézek az élethű figurára. Volt ott Freddie Krueger, Sikoly, Samara Morgan, mutáns szörnyek, alig vártam már, hogy vége legyen. Az sem segített túl sokat, hogy Eric mellettem végignevette az egész utat, meg sem rezzenve az itt-ott felbukkanó lényektől. Mikor kiértünk a friss levegőre, egy gyors mozdulattal hátrafordultam, és ütni kezdtem a srác mellkasát.
- Te! Te idióta! Soha többet nem megyek veled sehova! Tee – ütöttem, de megelégelte a bántalmazást, és egy könnyed mozdulattal elkapta a kezeim. Puszit nyomott a kézfejemre, és bocsánatkérően nézett rám.
- Ne haragudj! Nem tudtam, hogy ennyire félni fogsz! De, olyan vicces voltál – humorizált, én pedig tehetetlenségemben megcsóváltam a fejem.
- Javíthatatlan vagy!
- De te így szeretsz!
- És ezt ki mondta?
- Őő, én! – kacsintott. – És most merre tovább? A szörnyű élményért cserébe választhatsz!
- Milyen nagylelkű vagy – gúnyolódtam, és törtem a fejem, hogy mivel akaszthatnám ki. Rémlett egy interjúból, hogy van valami, amit nem csíp. Mi…? És akkor beugrott. Ördögi mosoly terült el az arcomon, és kihívóan néztem a szemébe.
- Egy hullámvasút most jól esne, nm gondolod? – abban a pillanatban, ahogy kiejtettem a hullámvasút szót, elsápadt az amúgy napbarnított bőre, és könyörgően nézett rám.
- Ne! Lécci!
- De-de! – ugráltam előtte, mint egy karácsonyra váró kisgyerek – Hullámvasutat akarok! MOST!- ezzel megfogtam a kezét, és elindultam az említett tárgy felé. Mikor odaértünk, elkísértek minket a helyükre, és bele is ültünk rögtön. Össze - vissza csatoltak minket a biztonság kedvéért, bár Eric szerintem eléggé kiakadt rám.
- Muszáj ezt? – nézett rám kölyökkutya szemekkel. – Még kiszállhatunk!
- Nem-nem! Nyugi már, itt vagyok – kacsintottam rá, pont úgy, ahogy ő rám a kastély bejárata előtt. Láttam rajta, hogy tényleg retteg, ezért megfogtam a kezét, és nyugtatóan simogatni kezdtem. Elindultunk, ő pedig egyre jobban szorította a kezem. De amikor az első lejtőn lecsúsztunk, engedett a szorításán, és kezdte élvezni a dolgot. Én egész végig sikongattam, felszabadító érzés volt, mintha a fellegekben jártam volna! Majdnem olyan extázis érzésem volt, mint mikor táncolok. Az adrenalinszintem az egekben lehetett, de élveztem, nagyon is. Mikor kiszálltunk a kocsiból, már Ericnek is letörölhetetlen vigyor volt az arcán.
- Ez eszméletlen volt!
- Mondtam én – bólogattam hevesen, a jutalmam pedig egy hatalmas puszi volt az arcomra. Összebújva folytattuk az utunkat, és ez egyszer nem zavart, hogy mindenki minket bámul. Megláttam egy hatalmas nagy… valamit, mert nem tudtam a nevét. Mint kiderült, az Ágyúgolyó elnevezést kapta. Összenéztem a mellettem álló pasival, és egyszerre szólaltunk meg.
- Megyünk! – ezzel már ott is termettünk, és vártuk, hogy sorra kerüljünk. Hát mit ne mondjak, félelmetes volt rajta ülni. Olyan halálérzet fogja el az embert, de aztán átvált valami… nagyszerű érzésbe, amit szavakkal lehetetlen leírni. Itt is elengedtem a hangom, hadd szálljon a széllel, és mások is velem egy véleményen voltak, ugyanis alig lehetett hallani a zenét a hangos sikolyoktól.
- Na és mi lesz a következő áldozatunk? – kérdezte Eric, miközben vattacukrot tömött a szájába. Tisztára mintha a tesómat látnám.
- Gyerekes vagy – nyújtottam rá nyelvet, miközben egy zsepivel megtöröltem a száját, és kidobtam a legközelebbi kukába. Érdekes pillantással jutalmazott meg, de már ment is volna tovább, ha nem lát meg egy számára izgalmasnak ígérkező feliratot.
- Mit szólsz hozzá? – intett a fejével a táblára. Vadvízi túra. Nem is rossz ötlet – vontam meg a vállam. Még pont befértünk az egyik ilyen csónakszerű, kör alakú izébe. Becsatoltak itt is minket, és elindultunk egy kanyargós ösvényen. Egész végig kézen fogva ültünk Erickel, és együtt nevettünk saját magunkon. Kétség sem fér hozzá, őrültek vagyunk. Két, fiatal őrült. Soha többet nem szabad minket összeereszteni, mert attól tartok, veszélyesek leszünk az emberiségre. Már azt hittem, vége a kis túrának, de kiderült, hogy még csak most jön a rázós fele. És tényleg az volt. A mini-vízesésen lezuhantunk, és már azt hittem, ennyi, vége van, jött a nagy durranás, a finálé: A meredek vízesés. Sacc per kábé, 1 km hosszúságúnak tippeltem így messziről, és lapátszemekkel figyeltem, hogyan haladunk egyre gyorsabban pörögve felé.
- Meg fogok halni – sikoltottam, mikor már csak pár pillanat volt hátra a csúszásig.
- Ugyan már, dehogy fogsz – kiabálta Eric, és abban a pillanatban elértünk a lejtőhöz. Összenéztünk, és már csúsztunk is lefelé. Teli torokból ordított mindenki, és csurom vizesen értünk be a célba. Mikor kicsatoltak, le sem lehetett lőni.
- E egyszerűen Isteni volt – kurjongattam.
- Ja, csak 2 perce még a halálodon voltál – viccelődött Eric. Megcsaptam egy kicsit, de igazából nem akartam bántani. Persze eljátszotta a hattyú halálát, olyannyira hitelesen, hogy néhányan megkérdezték, ne hívjanak-e segítséget.
- Hát, ha tud egy jó pszihológust, akkor az ő telefonszámát elkérném – viccelődtem, de úgy látszik, tényleg dilisnek nézhetett ki Eric, mert fél percen belül megkaptam a számot. Meglepődve tekintettem le a kezemben tartott cetlire, és kitört belőlem az irdatlan nevetés. Eric már eddig is a földön fetrengett, szóval alapból ott maradt, én pedig nemsokára csatlakoztam hozzá. Lassan csillapodott le a vidámságunk, és tovább indultunk az áruházak felé. Megláttam egy szuveníreket árusító boltot, és egyből az otthoniakra, meg a csapatra gondoltam. Anyukámnak vettem egy csodaszép karkötőt, apumnak egy díszes iratrendezőt. Tesóm ajándékával sokat elbíbelődtem, végül egy katonás kulcstartóra, és egy vicces idézetes kis könyvre esett a választásom. A táncosoknak, egy- egy manapság divatos gumikarkötőt szereztem be, amin kivétel nélkül a Szerencse felirat állt. Magamnak vettem egy gyűrűt, és egy fülbevalót, egy a vidámparkot ábrázoló képeslapot, és egy spéci Svédország feliratú sálat. Eric közben eltűnt a vásárlók között, én pedig úgy döntöttem, mivel elég gorombán fogadtam ezt az egész ötletet, egy kis csekélységgel kedveskedek neki. Körülnéztem, hogy vajon mit is adhatnék egy híres popsztárnak. Megakadt a szemem egy ezüst, violinkulcs alakú medálon. Vettem hozzá egy szintén ezüst nyakláncot, és kifizettem a vásároltakat. Egy díszdobozba beledobtam, és az említett személy keresésére indultam. Meg is találtam, a bolt előtti lépcsőn ücsörgött, csomagokkal felszerelve.
- Látom, bevásároltál – intettem a megpakolt szatyrokra. Bólogatva feltápászkodott a földről, és izgatottan nézett rám.
- Mi van?
- Vettem neked valamit, de nem tudom, hogy elfogadod-e – kicsit ferdén nézett rám, tényleg bizonytalan volt az ajándékkal kapcsolatban.
- Nyugi, én is vettem neked amolyan „Bocsánat-ajándékot”, amiért csúnyán viselkedtem – kotortam ki az apró kis dobozt, és láttam felcsillanni azokat a gyönyörű szemeket. Átadtam neki, vártam, hogy felnyissa a tetejét. Amikor meglátta, hogy mit vettem, elmosolyodott, és kérte, hogy csatoljam fel neki. Teljesítettem a kérést, és lábujjhegyen ágaskodva a nyakába akasztottam a láncot. Miért kell minden pasinak ilyen nagyra nőnie? – fortyogtam magamban, mikor a művelet sikere be volt biztosítva.
- Ez lesz a szerencsenyakláncom – forgatta az ujjai közt a vékony ezüstszálat, és észbe kapva, ő is egy kisebb díszdobozt húzott elő a háta mögül. Kíváncsian vetettem rá magam, és amikor kinyitottam, teljesen elámultam. Ami rögtön szembe tűnt, az a szinte teljesen ugyan olyan medál, amilyet én is ajándékoztam neki, a másik pedig a karkötő. Egy rózsát formált meg, aminek a közepén apró ékkövek szórták szét a fényüket a halványodó napsütésben. Nagyon tetszett mind a két ajándék. Megkértem Ericet, hogy ő is csatolja fel a nyakláncot és a karkötőt. Jól eső borzongás futott rajtam végig, ahogy mögém lépve becsatolta a kapcsot, majd a kezemet a kezébe fogva a karlánccal is ugyan így cselekedett.
- Így legalább majd lesz, ami emlékeztet erre a napra – humorizált, amit nem tudtam mosolygás nélkül megállni.
- Mit szólnál befejezésképp egy céllövöldéhez? – torpantam meg az említett hely előtt. Sóhajtva kért egy menetet.
- És mi a kisasszony leghőbb vágya? – nézett hátra a válla fölött. Szétnéztem, és elvigyorodtam.
- Azt a Füles plüsst kérem szépen – pislogtam nagyokat. Eric célzott, és lőtt. Meglepetésemre pontosan, így a plüssel a kezében indult felém. Már nyúltam is a kis csekélységért, de a háta mögé rejtette. Szúrósan néztem rá, és próbáltam elvenni tőle.
- Naa, Eric, add ide – nyafogtam, mikor már feladtam a vele való küzdelmet.
- A-aa! Mit kapok cserébe?
- Egy nagy pofont? – tettem fel a költői kérdést, de persze nem gondoltam komolyan.
- Hahaha, nagyon vicces – forgatta a szemét, majd lassan közelebb lépett, és a köztünk lévő távolságot lecsökkentette 1 ujjnyira, ezzel világossá téve, mit is akar jutalmul.
- Csak egy puszi… az arcodra – dadogtam, teljesen elvesztve a fonalat. Olyan hatással volt rám, mint a leszokó félben lévő drogosra a fű. Egyszerűen elkábított, és vágytam minden érintésére. Elfordította az arcát, jelezve, hogy oké, akkor most kéri a puszit. Lassan közelítettem felé, és már épp hozzá értem volna az arcához, mikor elfordította, és a puszi a szájára sikeredett. Rögtön el akartam húzódni, de nem hagyta, hanem a csomagokat leejtve húzott magához még közelebb, ezzel az összes tiltakozásomat elsöpörte. Átkaroltam a nyakát, az ajkaim megnyíltak kutakodó nyelvei előtt, és érzéki játékba kezdtek azzal. Nem tudom, meddig állhattunk ott, összeölelkezve, csókolózva, de már csak arra figyeltem fel, hogy levegőhiány miatt elválunk, és pihegve kapaszkodunk a másikba.
- Azt hiszem, ez volt életem egyik legszebb napja – mormolta a fülem mellett. Ebben a pillanatban hatalmas tűzijáték vette kezdetét, mi pedig boldogan, egymást átölelve néztük a gyönyörű fényjátékot.
- Ez most komoly? – intettem a fejemmel a hely felé, aminek kapuján gyönyörű nagy betűkkel az állt: Vidámpark. Vigyorogva kiszállt, átsétált az én oldalamra, és szélesre kitárta előttem az ajtót.
- Csak Ön után, hölgyem – hajolt meg gálánsan, de én csak a szememet forgattam a megmozdulásáért. Miután egy heves vita következtében sikerült kicsalnia a biztonságot jelentő kocsiból, nevetve lezárta azt, és a kezemet megfogva rángatni kezdett a bejárat felé. Amint meglátták az őrök, azon nyomban előre engedtek minket. Jó annak, aki ilyen híres – jegyeztem meg gondolatban epésen, miközben bocsánatkérő pillantásokat küldtem a várakozók felé.
Eric, amint átértünk a kapun, rögtön megtorpant, láthatóan nem tudta, merre is induljunk tovább. Körülpillantott, és felcsillant a szeme. Miért érzem úgy, hogy ez nekem csakis rosszat jelenthet?
- Mit szólnál egy kis Szellemkastélyhoz kezdésnek? – kacsintott, de a választ már nem várta meg, hanem ismét húzni kezdett az említett hely felé. Szellemkastély? Komolyan kórházba akar ez a srác küldeni? Mindentől, aminek kicsit is ijesztő hatása van, 2 mérföldes körzetből kerülni szoktam, erre ő berángat egy SZELLEMHÁZBA!
- Eric, ez nem jó ötlet, én… én nagyon fogok félni, és az idegeidre fogok menni! Sőt, ha otthon ez miatt az élmény miatt rémálmaim lesznek, rajtad fogom leverni az éjszaka közepén! – figyelmeztettem, közben pedig egyre közelebb kerültem a vesztőhely felé. Csak egy pillantást vetett az ijedt ábrázatomra, és még szorosabban fogta a kezeim.
- Nyugi, itt vagyok, nem fog senki bántani, megígérem – állt meg velem szemben, és mélyen a szemembe nézett. Elakadt a lélegzetem. Utáltam, hogy ilyen hatással van rám egyetlen pillantása, utáltam, hogy ezzel mindenre rá tud venni. Bosszúsan sóhajtottam, mire a vigyora kiszélesedett, és beljebb léptünk a már kívülről is elég khm… borzongató helyiségbe. Amint átléptem a küszöböt, egy szellem suhant át előttem, mire ijedten sikoltottam egyet, és szorosan megmarkoltam Eric alkarját, aki fájdalmasan szisszent fel.
- Nem is mondtad, hogy ilyen jó erőben vagy – simogatta meg a fájó területet, mire bocsánatkérően néztem rá. Legyintett, majd tovább ráncigált a folyosók rengetegében. Minden sarkon hullákkal találkoztam, és a legváratlanabb pillanatokban ugrottak elő azok az ijesztő, mesebeli lények, amiktől egész életemben rettegtem. A tetőpont az volt, amikor a Kaszás közeledett felém, olyan spéci kaszával, meg mindennel, és egyre csak azt hajtogatta, hogy eljött az időm, meg kell halnom. Sikoltoztam, Eric pedig jókat röhögött rajtam, ahogy kitágult szemekkel és szájjal nézek az élethű figurára. Volt ott Freddie Krueger, Sikoly, Samara Morgan, mutáns szörnyek, alig vártam már, hogy vége legyen. Az sem segített túl sokat, hogy Eric mellettem végignevette az egész utat, meg sem rezzenve az itt-ott felbukkanó lényektől. Mikor kiértünk a friss levegőre, egy gyors mozdulattal hátrafordultam, és ütni kezdtem a srác mellkasát.
- Te! Te idióta! Soha többet nem megyek veled sehova! Tee – ütöttem, de megelégelte a bántalmazást, és egy könnyed mozdulattal elkapta a kezeim. Puszit nyomott a kézfejemre, és bocsánatkérően nézett rám.
- Ne haragudj! Nem tudtam, hogy ennyire félni fogsz! De, olyan vicces voltál – humorizált, én pedig tehetetlenségemben megcsóváltam a fejem.
- Javíthatatlan vagy!
- De te így szeretsz!
- És ezt ki mondta?
- Őő, én! – kacsintott. – És most merre tovább? A szörnyű élményért cserébe választhatsz!
- Milyen nagylelkű vagy – gúnyolódtam, és törtem a fejem, hogy mivel akaszthatnám ki. Rémlett egy interjúból, hogy van valami, amit nem csíp. Mi…? És akkor beugrott. Ördögi mosoly terült el az arcomon, és kihívóan néztem a szemébe.
- Egy hullámvasút most jól esne, nm gondolod? – abban a pillanatban, ahogy kiejtettem a hullámvasút szót, elsápadt az amúgy napbarnított bőre, és könyörgően nézett rám.
- Ne! Lécci!
- De-de! – ugráltam előtte, mint egy karácsonyra váró kisgyerek – Hullámvasutat akarok! MOST!- ezzel megfogtam a kezét, és elindultam az említett tárgy felé. Mikor odaértünk, elkísértek minket a helyükre, és bele is ültünk rögtön. Össze - vissza csatoltak minket a biztonság kedvéért, bár Eric szerintem eléggé kiakadt rám.
- Muszáj ezt? – nézett rám kölyökkutya szemekkel. – Még kiszállhatunk!
- Nem-nem! Nyugi már, itt vagyok – kacsintottam rá, pont úgy, ahogy ő rám a kastély bejárata előtt. Láttam rajta, hogy tényleg retteg, ezért megfogtam a kezét, és nyugtatóan simogatni kezdtem. Elindultunk, ő pedig egyre jobban szorította a kezem. De amikor az első lejtőn lecsúsztunk, engedett a szorításán, és kezdte élvezni a dolgot. Én egész végig sikongattam, felszabadító érzés volt, mintha a fellegekben jártam volna! Majdnem olyan extázis érzésem volt, mint mikor táncolok. Az adrenalinszintem az egekben lehetett, de élveztem, nagyon is. Mikor kiszálltunk a kocsiból, már Ericnek is letörölhetetlen vigyor volt az arcán.
- Ez eszméletlen volt!
- Mondtam én – bólogattam hevesen, a jutalmam pedig egy hatalmas puszi volt az arcomra. Összebújva folytattuk az utunkat, és ez egyszer nem zavart, hogy mindenki minket bámul. Megláttam egy hatalmas nagy… valamit, mert nem tudtam a nevét. Mint kiderült, az Ágyúgolyó elnevezést kapta. Összenéztem a mellettem álló pasival, és egyszerre szólaltunk meg.
- Megyünk! – ezzel már ott is termettünk, és vártuk, hogy sorra kerüljünk. Hát mit ne mondjak, félelmetes volt rajta ülni. Olyan halálérzet fogja el az embert, de aztán átvált valami… nagyszerű érzésbe, amit szavakkal lehetetlen leírni. Itt is elengedtem a hangom, hadd szálljon a széllel, és mások is velem egy véleményen voltak, ugyanis alig lehetett hallani a zenét a hangos sikolyoktól.
- Na és mi lesz a következő áldozatunk? – kérdezte Eric, miközben vattacukrot tömött a szájába. Tisztára mintha a tesómat látnám.
- Gyerekes vagy – nyújtottam rá nyelvet, miközben egy zsepivel megtöröltem a száját, és kidobtam a legközelebbi kukába. Érdekes pillantással jutalmazott meg, de már ment is volna tovább, ha nem lát meg egy számára izgalmasnak ígérkező feliratot.
- Mit szólsz hozzá? – intett a fejével a táblára. Vadvízi túra. Nem is rossz ötlet – vontam meg a vállam. Még pont befértünk az egyik ilyen csónakszerű, kör alakú izébe. Becsatoltak itt is minket, és elindultunk egy kanyargós ösvényen. Egész végig kézen fogva ültünk Erickel, és együtt nevettünk saját magunkon. Kétség sem fér hozzá, őrültek vagyunk. Két, fiatal őrült. Soha többet nem szabad minket összeereszteni, mert attól tartok, veszélyesek leszünk az emberiségre. Már azt hittem, vége a kis túrának, de kiderült, hogy még csak most jön a rázós fele. És tényleg az volt. A mini-vízesésen lezuhantunk, és már azt hittem, ennyi, vége van, jött a nagy durranás, a finálé: A meredek vízesés. Sacc per kábé, 1 km hosszúságúnak tippeltem így messziről, és lapátszemekkel figyeltem, hogyan haladunk egyre gyorsabban pörögve felé.
- Meg fogok halni – sikoltottam, mikor már csak pár pillanat volt hátra a csúszásig.
- Ugyan már, dehogy fogsz – kiabálta Eric, és abban a pillanatban elértünk a lejtőhöz. Összenéztünk, és már csúsztunk is lefelé. Teli torokból ordított mindenki, és csurom vizesen értünk be a célba. Mikor kicsatoltak, le sem lehetett lőni.
- E egyszerűen Isteni volt – kurjongattam.
- Ja, csak 2 perce még a halálodon voltál – viccelődött Eric. Megcsaptam egy kicsit, de igazából nem akartam bántani. Persze eljátszotta a hattyú halálát, olyannyira hitelesen, hogy néhányan megkérdezték, ne hívjanak-e segítséget.
- Hát, ha tud egy jó pszihológust, akkor az ő telefonszámát elkérném – viccelődtem, de úgy látszik, tényleg dilisnek nézhetett ki Eric, mert fél percen belül megkaptam a számot. Meglepődve tekintettem le a kezemben tartott cetlire, és kitört belőlem az irdatlan nevetés. Eric már eddig is a földön fetrengett, szóval alapból ott maradt, én pedig nemsokára csatlakoztam hozzá. Lassan csillapodott le a vidámságunk, és tovább indultunk az áruházak felé. Megláttam egy szuveníreket árusító boltot, és egyből az otthoniakra, meg a csapatra gondoltam. Anyukámnak vettem egy csodaszép karkötőt, apumnak egy díszes iratrendezőt. Tesóm ajándékával sokat elbíbelődtem, végül egy katonás kulcstartóra, és egy vicces idézetes kis könyvre esett a választásom. A táncosoknak, egy- egy manapság divatos gumikarkötőt szereztem be, amin kivétel nélkül a Szerencse felirat állt. Magamnak vettem egy gyűrűt, és egy fülbevalót, egy a vidámparkot ábrázoló képeslapot, és egy spéci Svédország feliratú sálat. Eric közben eltűnt a vásárlók között, én pedig úgy döntöttem, mivel elég gorombán fogadtam ezt az egész ötletet, egy kis csekélységgel kedveskedek neki. Körülnéztem, hogy vajon mit is adhatnék egy híres popsztárnak. Megakadt a szemem egy ezüst, violinkulcs alakú medálon. Vettem hozzá egy szintén ezüst nyakláncot, és kifizettem a vásároltakat. Egy díszdobozba beledobtam, és az említett személy keresésére indultam. Meg is találtam, a bolt előtti lépcsőn ücsörgött, csomagokkal felszerelve.
- Látom, bevásároltál – intettem a megpakolt szatyrokra. Bólogatva feltápászkodott a földről, és izgatottan nézett rám.
- Mi van?
- Vettem neked valamit, de nem tudom, hogy elfogadod-e – kicsit ferdén nézett rám, tényleg bizonytalan volt az ajándékkal kapcsolatban.
- Nyugi, én is vettem neked amolyan „Bocsánat-ajándékot”, amiért csúnyán viselkedtem – kotortam ki az apró kis dobozt, és láttam felcsillanni azokat a gyönyörű szemeket. Átadtam neki, vártam, hogy felnyissa a tetejét. Amikor meglátta, hogy mit vettem, elmosolyodott, és kérte, hogy csatoljam fel neki. Teljesítettem a kérést, és lábujjhegyen ágaskodva a nyakába akasztottam a láncot. Miért kell minden pasinak ilyen nagyra nőnie? – fortyogtam magamban, mikor a művelet sikere be volt biztosítva.
- Ez lesz a szerencsenyakláncom – forgatta az ujjai közt a vékony ezüstszálat, és észbe kapva, ő is egy kisebb díszdobozt húzott elő a háta mögül. Kíváncsian vetettem rá magam, és amikor kinyitottam, teljesen elámultam. Ami rögtön szembe tűnt, az a szinte teljesen ugyan olyan medál, amilyet én is ajándékoztam neki, a másik pedig a karkötő. Egy rózsát formált meg, aminek a közepén apró ékkövek szórták szét a fényüket a halványodó napsütésben. Nagyon tetszett mind a két ajándék. Megkértem Ericet, hogy ő is csatolja fel a nyakláncot és a karkötőt. Jól eső borzongás futott rajtam végig, ahogy mögém lépve becsatolta a kapcsot, majd a kezemet a kezébe fogva a karlánccal is ugyan így cselekedett.
- Így legalább majd lesz, ami emlékeztet erre a napra – humorizált, amit nem tudtam mosolygás nélkül megállni.
- Mit szólnál befejezésképp egy céllövöldéhez? – torpantam meg az említett hely előtt. Sóhajtva kért egy menetet.
- És mi a kisasszony leghőbb vágya? – nézett hátra a válla fölött. Szétnéztem, és elvigyorodtam.
- Azt a Füles plüsst kérem szépen – pislogtam nagyokat. Eric célzott, és lőtt. Meglepetésemre pontosan, így a plüssel a kezében indult felém. Már nyúltam is a kis csekélységért, de a háta mögé rejtette. Szúrósan néztem rá, és próbáltam elvenni tőle.
- Naa, Eric, add ide – nyafogtam, mikor már feladtam a vele való küzdelmet.
- A-aa! Mit kapok cserébe?
- Egy nagy pofont? – tettem fel a költői kérdést, de persze nem gondoltam komolyan.
- Hahaha, nagyon vicces – forgatta a szemét, majd lassan közelebb lépett, és a köztünk lévő távolságot lecsökkentette 1 ujjnyira, ezzel világossá téve, mit is akar jutalmul.
- Csak egy puszi… az arcodra – dadogtam, teljesen elvesztve a fonalat. Olyan hatással volt rám, mint a leszokó félben lévő drogosra a fű. Egyszerűen elkábított, és vágytam minden érintésére. Elfordította az arcát, jelezve, hogy oké, akkor most kéri a puszit. Lassan közelítettem felé, és már épp hozzá értem volna az arcához, mikor elfordította, és a puszi a szájára sikeredett. Rögtön el akartam húzódni, de nem hagyta, hanem a csomagokat leejtve húzott magához még közelebb, ezzel az összes tiltakozásomat elsöpörte. Átkaroltam a nyakát, az ajkaim megnyíltak kutakodó nyelvei előtt, és érzéki játékba kezdtek azzal. Nem tudom, meddig állhattunk ott, összeölelkezve, csókolózva, de már csak arra figyeltem fel, hogy levegőhiány miatt elválunk, és pihegve kapaszkodunk a másikba.
- Azt hiszem, ez volt életem egyik legszebb napja – mormolta a fülem mellett. Ebben a pillanatban hatalmas tűzijáték vette kezdetét, mi pedig boldogan, egymást átölelve néztük a gyönyörű fényjátékot.
_______________________________________________________________
Nos, ennyi lenne :) A nagy részét improvizáltam, ugyanis soha nem jártam még az említett vidámparkban, szóval fogalmam sincs, mi lehet ott, és milyen élményeket nyújthat, de remélem, a lényeg azért jól átjött!
Kommentekért most sem lincselek meg senkit, és használhatjátok nyugodtan a chatet is véleménynyilvánításra :D
Puszillak titeket
Petru P.
U.i.: Néhány képecske :D
Eric és Lora medálja :)
Lora karkötője, amit Erictől kapott
Eric céllövöldés találata
2011. október 18., kedd
Verseny!!
Ááá, megyek versenyre! Most indulunk! Szurkoljatok nekem! :)) Küldjétek a pozitív energiát! :D
2011. október 14., péntek
2011. október 13., csütörtök
8. fejezet
Sziasztok! Meghoztam a fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog! Köszönöm az előző fejezethez kapott komikat, igazán örültem nekik! :) És köszönöm a 21 rendszeres olvasót is! Ti vagytok a legjobbak, komolyan! Ez a fejezet a bátyámé, aki támogatta az ötleteimet és az elképzeléseimet az írással kapcsolatban.
U.i. : Holnap szurkoljatok nekem, matekversenyre megyek, és nagyon izgulok :$$
Puszillak Titeket!
Petru P.
U.i. : Holnap szurkoljatok nekem, matekversenyre megyek, és nagyon izgulok :$$
Puszillak Titeket!
Petru P.
Vicces nap, na meg a fenyegetés...
- És még egyszer! – kiáltottam el magam, miközben a többiek próbálták összeszedni magukat a padlóról. Ittam egy kis vizet, és elindítottam Jennifer Lopez – On the floorját. A srácok nagyon ügyesek voltak, és szinte hibátlanul tudták erre a számra a koreográfiát. Beálltam középre, és beszámoltam.
A felkelő nap sugarai cirógatták az arcom. Lassan nyitogattam a szemeimet, próbáltam visszaemlékezni a tegnapra, és bemérni, hogy hol is vagyok. Mikor végre kitisztult a látásom, észrevettem, hogy tulajdonképpen azért süt be a nap, mert nem húztuk le tegnap a redőnyt. Francba, miért vagyok ennyire feledékeny? – gondolkodtam magamban, mikor megszólalt az a büdös ördög a bal vállamon.
- Talán mert valaki elvonta a figyelmedet? – gonoszkodott, de megjelent az angyalom, aki egy lökéssel elintézte a „rosszabbik” felem, és most ő látott el egy hasznos tanáccsal.
- Lehet, hogy még nem vagy biztos az érzelmeidben, de egyet jegyezz meg: Csak a szívedre hallgass! – ezzel eltűnt, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal, ismét…
Talán visszaaludhattam, mert csak azt éreztem, hogy valaki próbált átjutni rajtam, több-kevesebb sikerrel. Pár pillanattal később vettem csak észre, hogy Eric az. Szóval akkor mégsem álmodtam – mosolyodtam el, és élvezettel néztem, hogyan szenved szegény. Már azt hittem, sikerül neki kikászálódni, de az utolsó pillanatban rossz helyen kapaszkodott meg, és leesett a kanapéról. Eddig bírtam, kitört belőlem a nevetés, majd’ bepisiltem, annyira röhögtem szerencsétlen srácon. Ő csak most vette észre, hogy én is fent vagyok, így kissé csodálkozva, de csillogó szemekkel nézte kitörésem.
- Látom, jól szórakozol – gúnyolódott, de láttam rajta, hogy nem haragszik. Legyintettem, de megszólalni még nem tudtam. Kapkodtam a levegőt, próbáltam nyugtatni magam, és pár perc múlva, már normalizált légzéssel köszöntöttem a popsztárt.
- Jó reggelt – vigyorogtam teli szájjal, mire ő is elmosolyodott, kivillantva gyönyörű fogsorát, ezzel vörös arcszínt kölcsönözve nekem. Még nagyobb lett a mosolya arcom láttán, de leintettem.
- Inkább meg se szólalj! Nem lennék ilyen helyzetben, ha tegnap a józan eszemre hallgattam volna… - csóváltam a fejem, miközben kikászálódtam ideiglenes fekvőhelyemről. Eric csak nevetett, édesen, bódítóan.
- Hohó, nem kértem, hogy aludjunk is kint! Csupán csak… egy kis romantikázást – kacsintott, én pedig gyerekesen kiöltöttem a nyelvemet.
- Húzd vissza, vagy leharapom!
- Bleee – nyújtottam, ki még jobban, mire alig követhető mozdulatokkal előttem termett, és - undorító – nem undorító – megfogta a nyelvem, ezzel pár centire csökkentve köztünk a távolságot. Ravaszul nézett a szemembe.
- Na, most legyen nagy a szád!
- Be nye tyugyok deszéni – próbáltam összehozni egy értelmes mondatot, de ez igen nehéz volt, tekintve, hogy a kéz – jobban mondva ujjak – még fogták a nyelvem. Eric eddig bírta, elengedte a nyelvem, és hangosan nevetve ölelt meg. Nem tudtam ezt mire vélni, de hiába is tagadnám, igenis jól esett az ölelése. Bár ezt neki nem kell tudnia. Egyelőre nem tudok dűlőre jutni vele kapcsolatban, hiú álmokba pedig nem akarom ringatni magamat. És őt sem…
- Éés mi a mai program? – engedett el hirtelen.
- Mi lenne? Iskola – morogtam rosszkedvűen, hiszen még nem volt hétvége, szóval esélyem sincs egy kis csendre, és nyugalomra.
- Áh, tényleg. Te vagy az egyetemesek gyöngye – piszkált, de én fel voltam mindenre készülve, és egy csokis keksszel betömtem a nagy száját. Lepillantott a finom édességre, és elkezdte bekebelezni, majd mikor végzett, megnyalta a száját, nem is sejtve, milyen erotikus gondolatokat fakaszt bennem. Vajon milyen ízű az ajka? Lola, fejezd be! Most! Ő csak egy haver! Vagy még annyi sem…
- Megyek fürdeni – indultam a fürdőbe, de jött utánam. Az ajtónál megálltam, és megfordultam.
- Akarsz még valamit mondani, vagy békén hagysz 10 percre?
- Nem, nem akarok, de tudod, én is pont most akartam indulni, fürdeni. Micsoda véletlen! – nézett a plafonra, és vigyorogva beljebb tolt. Mi lesz ebből, úristen!
Negyed órával később törülközőbe bugyolálva léptem ki a fürdőből, magam mögött hagyva az igen jó kedvű Ericet. A fürdést úgy kell elképzelni, hogy amíg én fürödtem, ő borotválkozott, és végezte az egyéb teendőit, utána cseréltünk, és én voltam a tükör előtt, míg ő a vizet pocsékolta odabenn.
Kiválasztottam egy egyszerű együttest, felkaptam magamra, bekészítettem az edzős cuccaim, és késznek nyilvánítottam magam. Eric is megjelent, immár harci díszben, így elindulhattunk a suliba. Amire viszont nem számítottam, az Eric kocsija volt. Még mielőtt megszólalhattam volna, betuszkolt az anyósülésre, aztán a kocsit megkerülve behuppant, és el is indította a járgányt. Halkan dorombolva kelt életre a motor, majd vadmacskaként kilőtt előre, a messzeségbe. Alig két perccel később már a suli parkolójában pakoltam ki a cuccom a hátsó ülésről, Eric pedig a kocsinak támaszkodva várta, hogy végezzek. Miután minden apróságot elrendeztem, lezárta a kocsit, és a kezét nyújtotta. Értetlenül néztem rá.
- Tudod, mi együtt járunk – emlékeztetett az ígéretemre, így kénytelen-kelletlen a kezébe helyeztem a sajátomat, mire összekulcsolta az ujjainkat, és elindult a bejárat felé.
Alig értünk be az ajtón, Maya már a nyakamban is landolt, Ria pedig mögötte kuncogott. Csúnyán néztem rá, de hogy őszinte legyek, nem tudtam rá úgy istenigazából haragudni, és ezt ő is tudta, mert a vigyora kiszélesedett, és fejcsóválva meredt a másik energiabombára.
- El sem hiszem, hogy együtt vagytok! Már az elején láttam, hogy vonzzátok egymást, de hogy ilyen hamar összejöttök, arra nem számítottam! Fúú, és komolyan össze is költöztetek? – és csak mondta, mondta, szinte levegőt sem véve. Mikor már láttam, hogy vörösödik a feje, közbeszóltam.
- Lehet, hogy még nem vagy biztos az érzelmeidben, de egyet jegyezz meg: Csak a szívedre hallgass! – ezzel eltűnt, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal, ismét…
Talán visszaaludhattam, mert csak azt éreztem, hogy valaki próbált átjutni rajtam, több-kevesebb sikerrel. Pár pillanattal később vettem csak észre, hogy Eric az. Szóval akkor mégsem álmodtam – mosolyodtam el, és élvezettel néztem, hogyan szenved szegény. Már azt hittem, sikerül neki kikászálódni, de az utolsó pillanatban rossz helyen kapaszkodott meg, és leesett a kanapéról. Eddig bírtam, kitört belőlem a nevetés, majd’ bepisiltem, annyira röhögtem szerencsétlen srácon. Ő csak most vette észre, hogy én is fent vagyok, így kissé csodálkozva, de csillogó szemekkel nézte kitörésem.
- Látom, jól szórakozol – gúnyolódott, de láttam rajta, hogy nem haragszik. Legyintettem, de megszólalni még nem tudtam. Kapkodtam a levegőt, próbáltam nyugtatni magam, és pár perc múlva, már normalizált légzéssel köszöntöttem a popsztárt.
- Jó reggelt – vigyorogtam teli szájjal, mire ő is elmosolyodott, kivillantva gyönyörű fogsorát, ezzel vörös arcszínt kölcsönözve nekem. Még nagyobb lett a mosolya arcom láttán, de leintettem.
- Inkább meg se szólalj! Nem lennék ilyen helyzetben, ha tegnap a józan eszemre hallgattam volna… - csóváltam a fejem, miközben kikászálódtam ideiglenes fekvőhelyemről. Eric csak nevetett, édesen, bódítóan.
- Hohó, nem kértem, hogy aludjunk is kint! Csupán csak… egy kis romantikázást – kacsintott, én pedig gyerekesen kiöltöttem a nyelvemet.
- Húzd vissza, vagy leharapom!
- Bleee – nyújtottam, ki még jobban, mire alig követhető mozdulatokkal előttem termett, és - undorító – nem undorító – megfogta a nyelvem, ezzel pár centire csökkentve köztünk a távolságot. Ravaszul nézett a szemembe.
- Na, most legyen nagy a szád!
- Be nye tyugyok deszéni – próbáltam összehozni egy értelmes mondatot, de ez igen nehéz volt, tekintve, hogy a kéz – jobban mondva ujjak – még fogták a nyelvem. Eric eddig bírta, elengedte a nyelvem, és hangosan nevetve ölelt meg. Nem tudtam ezt mire vélni, de hiába is tagadnám, igenis jól esett az ölelése. Bár ezt neki nem kell tudnia. Egyelőre nem tudok dűlőre jutni vele kapcsolatban, hiú álmokba pedig nem akarom ringatni magamat. És őt sem…
- Éés mi a mai program? – engedett el hirtelen.
- Mi lenne? Iskola – morogtam rosszkedvűen, hiszen még nem volt hétvége, szóval esélyem sincs egy kis csendre, és nyugalomra.
- Áh, tényleg. Te vagy az egyetemesek gyöngye – piszkált, de én fel voltam mindenre készülve, és egy csokis keksszel betömtem a nagy száját. Lepillantott a finom édességre, és elkezdte bekebelezni, majd mikor végzett, megnyalta a száját, nem is sejtve, milyen erotikus gondolatokat fakaszt bennem. Vajon milyen ízű az ajka? Lola, fejezd be! Most! Ő csak egy haver! Vagy még annyi sem…
- Megyek fürdeni – indultam a fürdőbe, de jött utánam. Az ajtónál megálltam, és megfordultam.
- Akarsz még valamit mondani, vagy békén hagysz 10 percre?
- Nem, nem akarok, de tudod, én is pont most akartam indulni, fürdeni. Micsoda véletlen! – nézett a plafonra, és vigyorogva beljebb tolt. Mi lesz ebből, úristen!
Negyed órával később törülközőbe bugyolálva léptem ki a fürdőből, magam mögött hagyva az igen jó kedvű Ericet. A fürdést úgy kell elképzelni, hogy amíg én fürödtem, ő borotválkozott, és végezte az egyéb teendőit, utána cseréltünk, és én voltam a tükör előtt, míg ő a vizet pocsékolta odabenn.
Kiválasztottam egy egyszerű együttest, felkaptam magamra, bekészítettem az edzős cuccaim, és késznek nyilvánítottam magam. Eric is megjelent, immár harci díszben, így elindulhattunk a suliba. Amire viszont nem számítottam, az Eric kocsija volt. Még mielőtt megszólalhattam volna, betuszkolt az anyósülésre, aztán a kocsit megkerülve behuppant, és el is indította a járgányt. Halkan dorombolva kelt életre a motor, majd vadmacskaként kilőtt előre, a messzeségbe. Alig két perccel később már a suli parkolójában pakoltam ki a cuccom a hátsó ülésről, Eric pedig a kocsinak támaszkodva várta, hogy végezzek. Miután minden apróságot elrendeztem, lezárta a kocsit, és a kezét nyújtotta. Értetlenül néztem rá.
- Tudod, mi együtt járunk – emlékeztetett az ígéretemre, így kénytelen-kelletlen a kezébe helyeztem a sajátomat, mire összekulcsolta az ujjainkat, és elindult a bejárat felé.
Alig értünk be az ajtón, Maya már a nyakamban is landolt, Ria pedig mögötte kuncogott. Csúnyán néztem rá, de hogy őszinte legyek, nem tudtam rá úgy istenigazából haragudni, és ezt ő is tudta, mert a vigyora kiszélesedett, és fejcsóválva meredt a másik energiabombára.
- El sem hiszem, hogy együtt vagytok! Már az elején láttam, hogy vonzzátok egymást, de hogy ilyen hamar összejöttök, arra nem számítottam! Fúú, és komolyan össze is költöztetek? – és csak mondta, mondta, szinte levegőt sem véve. Mikor már láttam, hogy vörösödik a feje, közbeszóltam.
- Maya, Maya, nézz rám – fogtam meg az arcát, ezzel levegőt juttatva a szervezetébe. Kezdte visszanyerni az eredeti színét. Oké, ez jó jel!
- Figyelj, öhm… - kezdtem el megfelelő magyarázat után kutatni a fejemben, de semmi értelmes nem jutott eszembe. Segélykérően néztem a mellettem álló Popularra, aki kicsit sem habozott a válaszadással.
- Tegnap jöttünk össze, és össze is költöztünk, hiszen így könnyebb mind a kettőnknek. Lehet, hogy egy kicsit elhamarkodtuk, de szerintem így a jobb mind a kettőnknek, nem igaz, Szívem? – nézett rám csillogó szemeivel, ami huncutsággal és vidámsággal volt teli. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak-
- Tegnap jöttünk össze, és össze is költöztünk, hiszen így könnyebb mind a kettőnknek. Lehet, hogy egy kicsit elhamarkodtuk, de szerintem így a jobb mind a kettőnknek, nem igaz, Szívem? – nézett rám csillogó szemeivel, ami huncutsággal és vidámsággal volt teli. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak-
- Igaz. Van még kérdés, vagy mehetünk? – néztem a lányokra, akik heves bólogatással jelezték egyetértésüket. Nehéz napom lesz ma, előre érzem…
- És még egyszer! – kiáltottam el magam, miközben a többiek próbálták összeszedni magukat a padlóról. Ittam egy kis vizet, és elindítottam Jennifer Lopez – On the floorját. A srácok nagyon ügyesek voltak, és szinte hibátlanul tudták erre a számra a koreográfiát. Beálltam középre, és beszámoltam.
- 5, 6, 7, 8 – és elindult a zene, én pedig mozogtam a ritmusra. A csípőmet riszáltam, közben szemmel tartottam a többieket, akik szinte teljes pontossággal követték a mozdulataim. A szám végén megtapsoltam őket. Igazán megérdemelték, nagyon keményen megdolgoztak ezért a tudásért.
- Bravó, ez nagyszerű volt! Hú, le fogjátok seperni őket a pályáról – hülledezett Alex, és elismerően nézett végig a társaságon. Karok fogták át a derekamat, ebből tudtam, hogy csakis Eric lehet a támadóm. Hátrapillantottam a vállam felett, ő is engem nézett a szeme sarkából. A meghitt pillanatnak Camille vetett véget, aki az udvartartásával bevonult a próbaterembe. Villámló tekintettel meredt rám, és le sem akarta venni a szemeit Eric derekamat ölelő kezéről. Ajjaj, ebből baj lesz…
- Szóval itt vagy! – sziszegte összeszorított szájjal, és csípőre tette a kezét. – Te hírnévre éhes szuka! Hogy képzelted, hogy összejössz Eric cicával? – nyafogta, mire lefagytam. A szemeim olyan szinten kikerekedtek, hogy féltem, kiesik a helyéről. Ez meg mi a …?
- Öhm… miért hogy képzeltem? Azt hittem, single, szóval szabad pályám volt hozzá. Vagy nem? – vágtam vissza, és kiélveztem azt a pillanatot, amikor Camille méltósága darabokra hullik. A teremben mindenki eltátotta a száját, egyedül Eric vigyorgott teli szájjal, és a karja még szorosabban fogta át a derekam. Már azt hittem, vége van, és Camille elhúz, de tévedtem. Közelebb lépett, szinte belemászott az arcomba.
- Vigyázz magadra! Nagy lett az arcod! Visszaszerzem Ericet, és te mész a süllyesztőbe! A versenyen találkozunk – dobta hátra hidrogén szőke haját, és elvonult a sleppjével egyetemben. Mikor becsukódott utána az ajtó, mindenki a hasát fogva kezdett el nevetni. Alexéknek meg kellett támaszkodniuk, hogy össze ne essenek, Maya és Ria, na meg a többiek egymásba kapaszkodva próbálták túlélni ezt az eseményt. Megforgattam a szemem, és elindultam összepakolni a cuccaim. A többiek is lassan szedelőzködtek, hiszen már 5 óra is elmúlt, és mindenki igyekezett haza a családjához. Mikor kiengedtem az utolsó embert, bezártam az ajtót, és leadtam a kulcsot a portás néninek. Végre hazamehetek, ó jeah…
Eric az ajtó előtt várt rám. Mikor mellé értem, átkarolta a derekam, kinyitotta előttem az ajtót, és előre engedett. Ó, tehát van olyan pasi, akiből még nem halt ki az udvariasság. Ezt jó tudni. De hogy ezt pont Eric Saadeval kelljen megtapasztalnom, az valahogyan abszurd volt.
- És, mit csináljunk délután? – érdeklődött Eric már a kocsiban ülve. A rádióból halkan szólt a zene, mi pedig csöndben gubbasztottunk egymás mellett, eddig a pillanatig.
- Mit csinálnánk? Az én életem nem olyan érdekes, mint a tiéd, szóval ne számíts nagy dologra – csipkelődtem, és vártam, hogy megálljunk a ház előtt, de Eric elhajtott mellette. Hátrafordultam, és néztem az egyre távolodó otthonom. Visszafordultam, és egyenesen Eric elégedett arcába ütköztem.
- Eric, a lakásom arra van – mutattam vissza, ő meg csak vállat vont.
- Azt mondtad, nem olyan érdekes az életed – mondta ravaszul vigyorogva – Nos, én teszek róla, hogy az legyen…
- Szóval itt vagy! – sziszegte összeszorított szájjal, és csípőre tette a kezét. – Te hírnévre éhes szuka! Hogy képzelted, hogy összejössz Eric cicával? – nyafogta, mire lefagytam. A szemeim olyan szinten kikerekedtek, hogy féltem, kiesik a helyéről. Ez meg mi a …?
- Öhm… miért hogy képzeltem? Azt hittem, single, szóval szabad pályám volt hozzá. Vagy nem? – vágtam vissza, és kiélveztem azt a pillanatot, amikor Camille méltósága darabokra hullik. A teremben mindenki eltátotta a száját, egyedül Eric vigyorgott teli szájjal, és a karja még szorosabban fogta át a derekam. Már azt hittem, vége van, és Camille elhúz, de tévedtem. Közelebb lépett, szinte belemászott az arcomba.
- Vigyázz magadra! Nagy lett az arcod! Visszaszerzem Ericet, és te mész a süllyesztőbe! A versenyen találkozunk – dobta hátra hidrogén szőke haját, és elvonult a sleppjével egyetemben. Mikor becsukódott utána az ajtó, mindenki a hasát fogva kezdett el nevetni. Alexéknek meg kellett támaszkodniuk, hogy össze ne essenek, Maya és Ria, na meg a többiek egymásba kapaszkodva próbálták túlélni ezt az eseményt. Megforgattam a szemem, és elindultam összepakolni a cuccaim. A többiek is lassan szedelőzködtek, hiszen már 5 óra is elmúlt, és mindenki igyekezett haza a családjához. Mikor kiengedtem az utolsó embert, bezártam az ajtót, és leadtam a kulcsot a portás néninek. Végre hazamehetek, ó jeah…
Eric az ajtó előtt várt rám. Mikor mellé értem, átkarolta a derekam, kinyitotta előttem az ajtót, és előre engedett. Ó, tehát van olyan pasi, akiből még nem halt ki az udvariasság. Ezt jó tudni. De hogy ezt pont Eric Saadeval kelljen megtapasztalnom, az valahogyan abszurd volt.
- És, mit csináljunk délután? – érdeklődött Eric már a kocsiban ülve. A rádióból halkan szólt a zene, mi pedig csöndben gubbasztottunk egymás mellett, eddig a pillanatig.
- Mit csinálnánk? Az én életem nem olyan érdekes, mint a tiéd, szóval ne számíts nagy dologra – csipkelődtem, és vártam, hogy megálljunk a ház előtt, de Eric elhajtott mellette. Hátrafordultam, és néztem az egyre távolodó otthonom. Visszafordultam, és egyenesen Eric elégedett arcába ütköztem.
- Eric, a lakásom arra van – mutattam vissza, ő meg csak vállat vont.
- Azt mondtad, nem olyan érdekes az életed – mondta ravaszul vigyorogva – Nos, én teszek róla, hogy az legyen…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)