Tudom, hogy sokat késtem, de az utóbbi idő kicsit megviselt engem, és a családomat is, sőt, képzeljétek, már a rendőrség is járt anyukámnál... köszi, kedves ....-i lakosok, akik voltatok olyan kedvesek, hogy a problémáitokkal rögtön máshoz fordultok. Tényleg, rendesek vagytok. Én meg egy idegroncs lassan. Tack.
A fejezetről annyit, hogy rövid, és inkább ilyen átvezető szerepe lesz :D A többi meg titok!
Szóvaal... ne haragudjatok még egyszer, és köszönöm a kommenteket az előző bejegyzéshez... Nagyon jól estek. Tényleg sokat jelentetek Nekem, és örökké hálás leszek azokért a percekért, amiket okoztok nekem egy-egy véleménnyel. :)
Kellemes olvasást, és hamarosan hozom a következő fejezetet!!
Puss
Petru Anne Hope
 |
| Meglepetés!!
Az Élet sok mindenre megtanítja az embert.
Megtanít például felemelt, büszke fejjel veszíteni, vagy boldogan győzni.
Örömben sírni, vagy bánatban kínosan nevetni. De az élet arra is megtanít
mindenkit, hogy becsülje azt, amit kapott ajándékba: legyen az akár pozitívum,
akár negatívum. Nekünk csak az a dolgunk, hogy éljünk a lehetőségekkel, és
kijavítsuk az esetleges hibáinkat.
A suliból késő délután értünk haza, így ma nem is mentünk sehova. Vagyis ez lett
volna az eredeti terv, de Ericnek be kellett mennie a stúdióba, így én itthon
maradtam. Végül is feltaláltam magam, mert volt egy csomó pótolni valóm, amit
még a hétvége előtt meg akartam csinálni. Így bár kicsit vonakodva, de fagyival
és kólával felpakolva leültem a nappaliba, és neki láttam a dolgozataimnak. Már
vagy fél órája gondolkodtam egy matek feladaton, amikor úgy döntöttem, inkább
az irodalom beadandókkal kéne foglalkoznom. A matekhoz úgyis hülye vagyok, majd
megkérem Riát, hogy segítsen. Viszont most sok gondolatom volt, így a
fogalmazással hamar készen lettem. A matekot meg majd megcsinálom!
A délután további részében kitakarítottam, és elmentem bevásárolni is. Éppen a
vacsorához készítettem össze a cuccokat, amikor is csengettek. Megtöröltem a
kezemet, és az ajtóhoz vágtattam. Felrántottam, és meglepődve pillantottam az
előttem álló fiúra.
- Hát te hogy kerülsz ide?
Eric Saade szemszöge/
Az utóbbi pár nap szinte hihetetlen volt a számomra. Annyira elbűvölt ez a
lány, és annyira jól éreztem magam vele, mint még talán soha! Mollyval is jó
volt, de Lorával… egyszerűen csodálatos! Amikor elvittem a sportközpontba, még
nem gondoltam, hogy ekkora áttörést fogok elérni egyetlen délutánnal, de ez
teljesen pozitív élmény volt. Hagytam, hogy az álarc mögé lásson, és bár ezzel
sebezhetővé váltam számára, tudtam, nem fog visszaélni vele. Magam sem tudom
elhinni, hogy ennyi idő alatt magába bolondított, de ha jön a szerelem, nem
fogok az útjába állni!
- Eric, haver, gyere, próbáljuk el még egyszer! – jött oda Alex, és
megveregette a vállam. Feltápászkodtam, és letettem az ásványvizemet a földre. Beálltam
a helyemre, és elkezdtem a táncot. Teljesen átadtam magamat a zenének,
élveztem, ahogy minden porcikámat átjárja a szabadság érzése, teljesen el tudtam
vonatkoztatni a külvilágtól. Csak akkor nyitottam ki a szemem, mikor elhalt a
zene, és Edin éppen a hátamra próbált csapni.
- Ez nagyon jó volt. – bólogatott elismerően, én pedig izzadtan roskadtam össze
a padlón. Crashed on the dancefloor… -
mosolyodtam el, és ismét lehunytam a szemem. Ha nem szólt a zene, teljesen
dekoncentrált voltam, csak egyvalami körül járt az eszem… jobban mondva
egyvalakin.
- Látom, jót tesz neked Lola. – ült le mellém Alex, és Edin is csatlakozott
hozzá. Vigyorogva bólogattam, tuti, hogy idiótának néznek.
- Azt hiszem, megint szerelmes a srác. Ajjaj, vigyázz, Lola Carmen, mert Eric
Saade hadjáratot indít a szíved ellen! – poénkodott Kevin, aki épp ekkor
csatlakozott hármasunkhoz. Alex és Edin jót derültek rajta, és még én is elmosolyodtam.
Látszik, hogy barátok vagyunk, ugyan olyan hülyék vagyunk mindannyian.
- Ajjajj, Ria McFly, vigyázz, mert Alex támadásba fog lendülni! És akkor, jaj
Neked! – kacsintottam rá, és most én röhögtem ki a barátomat. Alex persze
poénra vette, és még meg is hajolt, amin én még jobban nevettem, szinte már a
könnyeim is kicsordultak.
- Kev, te hogy állsz a csajokkal? – kérdezte hirtelen Alex. Kev vállat vont, és
tovább bámult a távolba, révedő tekintettel.
- Ne már, hogy te is becsajoztál! Ki az a szerencsétl… izéé, szerencsés csaj? –
lökte meg Edin a vállát, ő meg csak jelentőségteljesen ránk nézett. Alexszel
már értettük.
- Na, jó, fogadjunk! Ki fogja előbb meghódítani a kiválasztottja szívét? –
csapott a földre Alex, én pedig meghökkenve néztem rájuk. Ezt most ők sem
gondolhatják komolyan!
- Eric?
- Én nem fogadok. – szögeztem le, és felálltam. Megütközve néztek rám.
- Megváltoztál, haver. – vonta le a konklúziót Edin. – Lola miatt?
- Igen. – ismertem be. – Nem akarom elrontani ezt is. Olyan sokat hibáztam
mostanában… most úgy érzem, van miért változnom! Tudjátok, milyen voltam, mikor
szakítottunk Mollyval. Csak játszottam mindenkivel, a saját szüleim nem
ismertek rám! Most viszont, hogy van Lola… meg kell próbálnom változtatni a
dolgokon, és nem elszúrni ezt az elején! Ne haragudjatok, srácok, de nekem most
mennem kell. – kaptam föl a cuccaim, és kiviharzottam a teremből. Ahogy kiértem
a friss levegőre, megkönnyebbültem. Mélyen beszívtam Stockholm jellegzetes
illatát, ami ugyan nem fogható Kattarpéhoz, de egyelőre ez is megteszi.
Hirtelen előkaptam a telefonom, és tárcsáztam a számot. Két csörgés után fel is
vette.
- Szia Anya! Nem zavarlak?
- Eric, szia kicsikém! Dehogy zavarsz, mesélj drágám!
- Úgy döntöttem, hétvégén hazamegyek. – jelentettem ki.
- Ez remek hír!
- És az nem baj, ha viszek magammal valakit?
- Egy lányra gondolsz? – telefonon keresztül is hallottam, ahogy mosolyog, és
ez engem is arra késztetett.
- Igen. – ismertem be, mert kár is lett volna tagadni.
- Mit főzzek? Allergiás valamire? A tesóid itthon legyenek? – kezdte el sorolni
az aggodalmait, én pedig megnyugodtam. Ezek szerint nincs ellenére a dolog.
- Mindegy, mit csinálsz, szerintem mindent meg fog enni! És persze, az egész
család legyen otthon! Azt akarom, hogy megismerjék!
- Ugye tudod, hogy míg nem voltál itthon, valami Camille itt járt, és felőled
érdeklődött?
- Hogy mi? – akadtam ki teljesen. Ez a szőke liba nem érti a nemet.
- Bizony! Szóval csak óvatosan, Eric! Ne kövesd el ugyan azokat a hibákat!
- Nem fogom! – ígértem meg, és leraktam. Dühös voltam Camillera, amiért képes
volt odamenni anyuékhoz. Ez már beteges!
Beszálltam az autóba, és őrülten száguldottam végig az utcákon. Nem érdekelt
még az sem, hogy megbüntethetnek, most Rá volt szükségem, az illatára, hogy
alattomos módon bekússzon az elmémbe, és ellepje azt. Felejteni akartam.
A kocsiban még bömbölt a zene, mikor odaértem a lakáshoz. Kikapcsoltam a
szerkezetet, és megnyugodva léptem ki az estébe. Dúdolászva mentem az ajtó
felé, beütöttem a kódot, így szabaddá vált a pálya befelé. Megborzongtam a
hirtelen jött melegtől, teljesen átfagytam odakint.
Lassan haladtam az ajtónk felé, felemeltem a lábtörlőt, és kivettem alóla a
kulcsot. Belehelyeztem a zárba az említett tárgyat, de az megadta magát, és
kinyílt előttem. Odabent levetettem a cipőmet, a kabátomat pedig felakasztottam
a fogasra. Már a folyosón megütötte a fülemet a beszélgetés hangja, de nem
tudtam, mégis ki az, aki ilyen késői órán látogatóba jött hozzánk. Kíváncsian
haladtam a nappali felé, és azzal a lendülettel meg is álltam. A kanapén
ugyanis Lola feküdt, egy idegen pasi ölében. Felvontam a szemöldököm, és azt
mondogattam magamban: Istenem, add, hogy csak álmodjak! Ők is észrevettek, mert
Lola arcára ráfagyott a mosoly, de csak egy pillanatig. Ahogy meglátott engem
is, még melegebb mosolyt küldött felém, mint az eddigiek voltak. A fiú kérdőn
nézte a jelenetet, én pedig nekidőltem az ajtófélfának, mintegy magyarázatot
várva. Lola nem értette, mire várok, így kénytelen voltam megszólalni. Hangosan
megköszörültem a torkom, mert időközben teljesen kiszáradt, és belefogtam.
- Lola, ki ez a pasi a nappalinkban?
|
