Kedves olvasók! Nagyon Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok Nektek! Remélem, hogy mindenkinek úgy fog telni, ahogyan szeretné! Én ezzel az ajándékkal szeretnék kedveskedni, úgyhogy fogadjátok nagy szeretettel, és véleményezzétek, hogy milyen lett! :)
A Karácsony Angyala
A Karácsony Angyala első része, amelyben egy kislány felfedezi, hogy mit is rejt a nagy szekrény…
Minden történetnek van egy kezdete, és van egy vége. Az enyém Hófalván kezdődik, egy picinyke házban, ahol annyi szeretet lakozik, mint talán az egész világon. A kuckó bejárata a legjobb fából készült, és Apuka olyan szépre faragta, hogy az egész faluban nem találni párját.
A nappali közepén az öreg kandalló állott, s mint mindig, most is roskadozott a díszektől. Hiszen karácsony tájékán ez volt a módi, és jaj, volt annak, aki megszegi!
Még most is emlékszem a frissen sült mézeskalács illatára, amit Anyuka olyan nagy gonddal készített el a kérésemre, és a hatalmas karácsonyfára, amit Apuka mindig féltő gonddal hozott az erdőből. Felállítottuk, szépen feldíszítettük és este, az Éjféli mise után körülálltuk, és elénekeltük a kedvenc dalainkat. Ezek voltak az ünnep legszebb pillanatai és soha nem felejtettük el őket.
Ez az idén sem történt másképpen. Reggel a fahéj illatára ébredtem. Anyuka ma is korán kelt – kuncogtam magamban, és kikászálódtam az ágyból. A pizsamámat levettem, és felvettem egy meleg pulóvert meg egy nadrágot. Leszaladtam a lépcsőn, és a konyha felé indultam. Anyuka tényleg odabent szorgoskodott, éppen a mézes-fahéjas csiga tésztáját állította össze. Mikor meglátott, mosolyogva a reggelim felé bökött, én pedig vigyorogva lehuppantam a székemre.
- Látom, jó kedved van! – jegyezte meg, miközben a tésztát gyúrta.
- Igen, hiszen karácsony van! – tömtem a számba egy újabb falatot, édesanyám pedig rosszallóan megcsóválta a fejét, és folytatta a sütést. Mikor végeztem az evéssel, felvettem a jó meleg kabátom, a lábamra felhúztam a csizmám, és kifutottam az udvarra. Herceg rögtön a nyakamba ugrott, és elárasztott a nyál fergetegével. nevetve ráztam le magamról, és édesapa keresésére indultam. A kapuban várt, és épp indulni készült, mikor meglátta, hogy éppen felé futok. Bevárt, és együtt indultunk el karácsonyfát választani. Habár december közepe volt, a hó még váratott magára. Hiába imádkoztam minden nap a jó Istenhez, csak nem jött meg az áhított fehér takaró.
- Idén fekete karácsonyunk lesz – jegyezte meg Apuka, miközben az erdő sűrűjében próbáltuk megtalálni a számunkra megfelelő fenyőfát.
- Talán még van remény egy kevéske hóra - feleltem, és szomorúan lépkedtem tovább a megkopott, száraz talajon. Az erdő – mintha követné a hangulatom - borúsan meredezett előttünk. A fák halkan suttogtak, mintha titkokat mesélnének nekünk a saját nyelvükön, az állatok pedig –meghallva érkezésünket- rögtön búvóhelyet kerestek maguknak. Mindig is elbűvölt a téli táj, és ez most sem volt másképp. De mégis akkor lett volna az igazi, ha fehér pillebunda takarná, nem pedig sár és latyak.
Fél óra bolyongás után végre megtaláltuk álmaink fáját. Nem volt magas, mégis úgy éreztem, hozzám képest hatalmas, és ijedve bújtam apuka mögé, mikor a szél egy-egy lökésével felém billentette. Ő csak nevetett rajtam, és elkezdte kivágni az „áldozatot”. Míg ő végezte a dolgát, én leültem egy közeli farönkre, és tovább gyönyörködtem az erdő szépségeiben.
- Kislányom, készen vagyok! Segítenél? – lengette meg apuka a kezét előttem, én pedig feleszmélve bambulásomból, odabattyogtam hozzá, és megfogtam a fa törzsét. Ő is megragadta a nagy ágakat, és intett, hogy indulhatunk. A hazafelé út sokkal hosszadalmasabb és bonyolultabb volt, mint az odamenetel, de teljes mértékben megérte, hiszen nem mindenkinek lehet ilyen gyönyörűséges fája a faluban!
Otthon édesanya frissen sült kaláccsal és forró kakaóval várt bennünket. Összenéztünk apukával, és rögtön rávetettük magunkat az édes nedűre. Felforrósodva ültünk le a kanapéra, hogy pihenjünk egy kicsit. A kandalló csak úgy ontotta magából a meleget, és én jóllakottan terültem el a pihe-puha szófán. Sajnos nem sokáig pihenhettem, hiszem a fát be is kellett hozni a házba, így nagy nehezen feltápászkodtam, és ismét a hidegben találtam magam.
Vért izzadtunk, mire a helyére került a fa, de teljes mértékben megérte, mert csodaszép volt, így, díszek nélkül is!
- Édesanya, a díszek hol vannak? – kiáltottam, miközben a fát jártam körbe vizslató szemekkel. Sehol egy letört ág, sehol egy hiba, egyszerűen tökéletes volt.
- A padláson, a nagy szekrénybe lettek eltéve – jött be a nappaliba, egy tálban kevergetve valamit. – Ejha, nagyon szép ez a fa – futtatta rajta körül a szemét. – Ügyesek voltatok – villantott egy szemkápráztató mosolyt, és már ment is vissza a konyhába. Édesapa fejcsóválva meredt utána, majd ledobta magát a kanapéra, és nagyon úgy tűnt, nem fogja lehozni nekem a díszeket.
- Hát… akkor megyek, és lehozom a díszeket – suttogtam, miközben felfelé haladtam a lépcsőn.
A padláson nagyon ritkán jártam, mindig is nagynak és ijesztőnek találtam. Anyuka sokszor mondogatta, hogy nincs mitől félnem, de ez rajtam maradt, és valószínűleg nem is fog elmúlni egyhamar. Meggyújtottam a lámpást, és megkerestem a nagy szekrényt, amit még a nagyi hagyott ránk. Óvatosan közelítettem meg, hiszen Apu mindig azt mondta, hogy mumus lakik benne. Anyuka persze letorkollta érte, de akkor is! Lehet, hogy édesapa igazat mondott? Hátrahőköltem. A mumus nem jó dolog! Nem akarok vele találkozni!
- Gyerünk, ne légy nyuszi! – biztattam magam, és ismét nekiindultam. Kinyitottam az ajtaját… és semmi. Ott voltak a dobozok, tele szebbnél szebb díszekkel. Elmosolyodtam.
Ezen túl nem fogok hinni apukának! Nincs is itt semmiféle mumus! – gondoltam, és a díszekért nyúltam. Kiszedtem az első dobozt, majd beljebb másztam a másikért. És akkor… becsukódott a szekrényajtó. Ijedtemben nagyot szökkentem az aprócska szekrényben. Valami hideget éreztem a hátamnál. Összekucorodva fordultam meg… és azt hiszem, elájultam.
A Karácsony Angyala második része, melyben a kislány felfedezi az Angyalok földjét…
Hangos zsivajra ébredtem. A szemeim ólomsúlyúak voltak, alig tudtam felnyitogatni őket. Egy fehér szobában voltam, és gyerekek vettek körül, fehér ruhában. Felültem az ágyban, de ahogy megláttam a felém közeledő alakokat, rögtön visszazuhantam.
- Meghaltam? – suttogtam bele a hirtelen támadt csöndbe. Senki nem felelt. Résnyire húzott szemmel felpillantottam, és egy csomó, mosolygó arcba ütköztem. Az egyik, velem egy idős lányka felém szökdelt, göndör fürtjei csak úgy rugóztak bájos arca körül.
- Dehogy haltál meg! Csak ide jutottál hozzánk, az átjáró segítségével – huppant le az ágy szélére.
- Ide? De mégis hova? – értetlenkedtem. Mindenki jót kuncogott rajtam, csak egy hangos torokköszörülés vetett véget a vidámságnak.
- Angyalföldre – lépett a szobába egy gyönyörű, hófehér ruhás nő. Mindenki elcsöndesedett, majd meghajoltak az idegen előtt, és távoztak a szobából. Kíváncsian figyeltem az eseményeket, nem tudtam, ki is jött most az ideiglenes szobámba.
- Ki vagy te? – tettem fel a legegyszerűbb kérdést, ami most eszembe jutott.
- A Karácsony Angyala – mosolyodott el. Angyal? És a karácsonyé? Ez lehetséges volna?
- Te… tényleg angyal vagy? – néztem rá kerek szemekkel. Megtört a jég, elnevette magát. Hangja, mint ezernyi harang játéka.
- Igen. Te pedig egy nagyon lelkes kislány, Hófalváról, jól mondom? – kacsintott rám, én pedig elpirulva néztem ki az ablakon. A fény szinte égette a szemem, de nem bírtam tovább nézni a gyönyörűséges égi teremtményt.
- Nem is vagyok lelkes – motyogtam, de meghallotta, és még nagyobb kacagásba kezdett.
- Dehogynem! De ez nem baj, ne értsd félre a szavaimat! Te vagy Hófalván a leglelkesebb a karácsony miatt, és ezért idefenn mindenki ismer már!
- Komolyan? – pislantottam felé, de csak a ragyogó mosolyába ütköztem.
- Gyere, ideje körbenézned! – intett az ajtó felé.
Soha nem gondoltam volna, hogy az angyalok léteznek. Még a legvadabb álmaimban sem szerepeltek ilyesfajta képzelgések. De most, hogy itt sétálok a kertben, amit ők gondoznak, és azt eszem, amit ők készítenek, kezdem felfogni, hova is csöppentem. Leila, a Karácsony Angyala körbevezetett egész Angyalföldén, megmutatta, hogyan is élnek ők itt. Ez egy csodálatos közösség, és örülök, hogy megismerhettem őket.
Angyalfölde a legnagyszerűbb hely, amit valaha is láttam. Minden hófehér, mintha cukormázzal lennének leöntve a házak és a rétek. Itt nem létezik olyan szó, hogy utálat. Mindenki kedves a másikkal, és bár néha összevesznek a kisebb angyalkák, mindig megbékülnek. Így, karácsony közeledtével még pompásabb ez a vidék, mint máskor.
A házakat – mint az embereknél – gyönyörű díszekkel teszik hangulatosabbá, és az Angyaltéren a kórus szüntelen énekeli a karácsonyi dalokat. A tér közepén áll a legnagyobb karácsonyfa, amit valaha láttam. Leila csak nevetett néma álmélkodásomon, és elvitt a Palotába. Ha eddig nem jutottam szóhoz, most valószínűleg megnémulhattam.
- Uram Atyám! – kaptam a szám elé a kezem. A palota hatalmas volt, a házunk 10-szer is belefért volna csak a földszintjébe. A falak itt is fehérek voltak, ezüst csíkokkal, és hatalmas ablakok engedték be a fényt az épületbe.
- Ez… egyszerűen hihetetlen – álmélkodtam. Az angyallánykák körülöttem futkostak, és a Csendes éjt dúdolgatták.
- Kövess! – Leila elindult az egyik terem felé, én pedig még mindig csodálkozva, de azért követtem. Bent leültem a nagy fehér kanapéra, és vártam, hogy Leila megszólaljon.
- Nem ok nélkül vagy itt – vágott a közepébe. – Neked küldetésed van, és ezt most tejesítened kell!
- Mi lenne az?
- Neked kell boldogságot vinned az emberek életébe Hófalván!
- És hogyan? – kérdeztem vissza.
- Emlékszel még, milyen boldogok voltak az emberek, mikor leesett az első hó? – nézett rám félredöntött fejjel.
- Persze! Hiszen én is örültem neki – válaszoltam meglepetten.
- Látod? Neked csak az a dolgod, hogy felrázod a Pillék Párnáját, és a Földön máris esni fog a hó! – kacsintott.
- És hol a párna?
- Jöjj utánam, kedvesem!
Egy hatalmas szobába vezetett, és rámutatott egy ezüst szegélyű párnára.
- Nos, itt van a Pillék Párnája. A dolgod, hogy jól felrázd. De vigyázz! Ha nem leszel eléggé szorgalmas, nem hó fog esni, hanem eső! És akkor vége mindennek! – figyelmeztetett, majd magamra hagyott.
- Mihez kezdjek? Istenem, segíts!
A párnát meg sem tudtam emelni. Hiába próbálkoztam, meg sem mozdult a kezeim alatt. Rángattam, húztam, vontam, de ugyan úgy volt, ahogy eddig.
- Most mihez kezdjek? – elmélkedtem. És akkor, mint egy fényesség, eszembe ötlött valami. A szüleimre gondoltam, arra, hogy milyen boldogok lesznek, ha meglátják, hogy havazik. És a többiek? Lucy, Hella, és John? Ők vajon mit szólnának hozzá?
És ekkor a párna váratlanul felengedett. A szeretet, amit szabadjára engedtem, megmozdította az elnehezedett párnát, és kihasználva az alkalmat, teljes erőmből rázni kezdtem. Csodálatos dolog történt: Angyalföldén elkezdett havazni! Nagy pelyhekben hullott a hó, én pedig az arcomon növekvő mosollyal néztem a vattacukorrá vált várost.
- Látom, sikerült – termett mellettem Leila, én pedig felszabadultam elnevettem magam.
- Igen! Végre! Olyan boldog vagyok – ugrottam a nyakába. Jól megölelgettem, és lekászálódtam a karjaiból. Az arcán már nem mosoly volt, hanem végtelen szomorúság. – Leila, mi az? Mi a baj?
- Itt az idő, Kicsi Lány! Búcsúznunk kell! Vissza kell térned oda, ahonnan jöttél!
- De… nem maradhatnék itt? – biggyesztettem le a szám, és legördült az első könnycseppem is.
- Sajnos nem! Hiszen a családod már így is hiányol! De figyelj most rám! Nézz fel esténként az égre! Én ott leszek, a legfényesebb csillag képében, és figyellek majd! Őrizni foglak, mint a szemem fényét, és megvédelek a rossz dolgoktól! Csak figyelj, és hallgass mindig a szívedre! És akkor ott leszek veled én is! – adott egy puszit a homlokomra.
- Leila? – kiáltottam utána.
- Tessék, Kicsi Lány?
- Köszönöm! – leheltem, és láttam, ahogy utoljára felvillan a halvány mosolya…
A Karácsony Angyala 3. része, amelyben a Kicsi Lány hazatér az övéihez…
- Kicsikém, merre vagy? – halottam meg Édesapa hangját valahonnan a messzeségből. Még mindig a szekrényben ültem, és a könnyeimet törölgettem. De ahogy meghallottam a hívó szót, egyből kikászálódtam.
- Apa? Édesapa! – ugrotta, az ölébe, és jól megölelgettem. Olyan volt, mintha évek teltek volna el a fa behozatala óta.
- Azt hittem, bajod esett! Soha többet ne csinálj ilyet! – szidott le. Lesütöttem a szemeimet. Olyan bűntudat tört rám, mint még talán soha. Hiszen hogyisne tört volna rám, mikor itt akartam őket hagyni?! De szerencsére Leila-nak volt esze, amiért örökre hálás leszek neki.
- Megígérem, nem csinálom többet – motyogtam, fel sem nézve. – Levisszük a díszeket? – vidultam fel, édesapa pedig felszabadultan elnevette magát, és az ölébe kapta a dobozokat. Mosolyogva mentünk le, ahol anyuka idegesen járkált a nappaliban.
- Jézus szentséges szívére! Hát hol jártál, te lány?
- Ha te azt tudnád, édesanya – öleltem át a derekát. A szüleim összenéztek, nem értettek semmit az egészből. A dobozkákhoz szökkentem, és a díszeket kezdtem belőle kipakolni. Szebbnél szebbek kerültek elő, én pedig rendre akasztottam fel őket a fára. Mikor felraktam az angyalkát a legtetejére, megcsillant a glóriája. Innen tudtam, hogy most is figyelnek.
- Most már igazi karácsonyfa – jelentette ki anyuka, és vidáman dudorászva visszament a konyhába.
Este, az Éjféli mise után komótosan ballagtunk haza a templomból. Senki nem akarta, hogy vége legyen ennek a napnak, de sajnos az idő múlásán nem tudunk változtatni. Hella és John már régen leváltak tőlünk a szüleikkel együtt, csak Lucy és az anyukája ballagtak velünk a kemény utcakövön.
- Neked mit hoz a Jézuska? – nézett rám kíváncsian Lucy. Egyenesen a szemébe néztem, és úgy válaszoltam:
- Boldogságot. Mert abból sosem elég – jelentettem ki, és tovább lépkedtem a fagyos úton.
Ekkor csodálatos dolog történt. Az égből, mintegy megerősítésként, hullani kezdett a fehér, mindent betakaró hó. Egymásra néztünk Lucyvel, és egyszerre kiáltottuk:
- Esik a hóó!
Este, lefekvés előtt összegyűltünk a fa alatt, és énekeltünk. A glória fényesen ragyogott az angyalka fején, a gyertyák fénye megvilágította a szobát. Az ablakhoz sétáltam, és letérdeltem a párkányra. Láttam, hogy a Hold fényesen ragyog, mellette pedig a csillagok szórják szét fényüket a világban. Tudtam, hogy a Karácsony Angyala valahol a messzeségben figyel, és büszke rám. Tudtam, hogy a kis angyalok a dalaikkal boldogságot visznek mások életébe, és tudtam, hogy egyszer újra látni fogom őket. Ekkor az egyik csillag hatalmas fényességben tört ki. Tudtam, hogy az Angyal küldte a jelet. Láttam, ahogy utoljára csillan egyet, mintha kacsintana. Rám tört a nevethetnék.
- Még találkozunk, Karácsony Angyala!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése