11. fejezet

 Sziasztok! Hát, ez elég gyenge fejezet lett, de nem várakoztatlak tovább titeket, úgyhogy kellemes olvasást mindenkinek! :)
Puszillak Benneteket,  Petru P.

U.i.: Kérlek titeket, nézzetek be a másik blogomba, és hagyjatok magatok után nyomot! Nem ragaszkodom ott komihoz, de a chatbe írjatok, és kövessétek végig az életemet :)
 
Elérhetőség: dreamcastlepetrup.blogspot.com

Engedd, hogy megismerjelek!

Reggel finom illatokra ébredtem. Nyújtózkodva átfordultam a másik oldalamra, és láttam, hogy mellettem üres az ágy. Tehát Eric az ideiglenes szakácsom – mosolyodtam el, és kiugrottam az ágyból. Halkan osontam a konyha felé, de már távolról hallottam a káromkodásokat. A kezemet a szám elé tettem, és próbáltam visszafojtani a nevetést, hogy semmit ne vegyen észre a közeledésemből. Mikor már csak 3 méter választott el minket egymástól, megálltam, és néztem, ahogy szenved a kenyérpirítóval. Nagy harcot vívtak, de Eric – nagy örömömre – elvesztette a csatát a géppel szemben.
- Hogy az a magasságos – káromkodott, miközben próbálta leszedegetni az égett részeket a kenyérről – bár fölösleges volt, hiszen teljesen ehetetlen lett szerencsétlen. Eddig bírtam, kitört belőlem a nevetés. Eric hirtelen megfordult, és még a szája is tátva maradt a látványtól. Hát igen, érdekes lehettem kora reggel, pizsiben és kócos hajjal, ahogy a földön fetrengve nevetek a szerencsétlenkedésén, de nem tudtam megállni. Mikor kicsit lehiggadtam, a könnyeimet törölgetve néztem fel rá. Összehúzott szemekkel mustrált, éreztem, hogy készül valamire.
- Szóval így állunk? – kérdezte sértetten.
- Szóval hogy?
- Kinevetsz, miközben én az életem árán is ágyba akartam neked vinni a reggelit? – vont kérdőre, én meg először azt hittem, tényleg komolyan gondolta, és már bocsánatot akartam kérni, mikor megláttam a pajkos mosolyt a szája szegletében. Jól van, Saade, te akartad!
- Persze hogy kinevetlek, hiszen egyszerűen béna vagy – nyújtottam ki rá a nyelvem, és felpattantam a földről, hogy elfussak előle. Ugyanis amint kimondtam a szavakat, dühösen felém indult, én pedig próbáltam minél távolabb kerülni tőle. A kanapé körül szaladgáltunk, mint az ötévesek, amikor hirtelen az ajtó felé vetődtem, és azt felrántva kiszaladtam a folyosóra. Eric röhögve jött utánam, és a lépcsőfordulónál el is kapott. Csiklandozni kezdett, én pedig majd’ bepisiltem a nevetéstől. Ám én sem voltam rest, visszavágtam neki a saját fegyverével, és most én voltam a nyerő oldalon.
- O… okéé… e… elég lesz már! – nyögte két támadás között. Megkegyelmeztem neki, és én is elterültem a hűvös padlón.
- Meg fogunk fázni – fordult felém, és felkanalazott a földről. Az ölében vitt a lakás felé, és az ajtót belökve vitt tovább. Jó érzés volt a karjai közt lenni, biztonságban éreztem magam. Most az egyszer életemben tényleg éreztem, hogy valaki törődik velem, és megvéd bármitől, ami bántani akar engem. Ő az én saját bejáratú szuperhősöm, PókSaade. Elvigyorodtam ezeken a gondolatokon, amit ő is észrevett, és kérdőn tekintett le rám.
- Csak arra gondoltam, hogy te vagy az én személyes bejáratú szuperhősöm, PókSaade – felnevetett, és letett a kanapéra. Ő is lehuppant mellém, és elterült a kis helyen, ami még maradt neki.
- Akkor te meg az én barna hajú Lopunzelem vagy – adott nekem is egy becenevet. Most én nevettem. Még hogy Lopunzel…
- Nagyon idióta vagy, tudsz róla? – hunyorítottam felé, és láttam, ahogy kifürkészhetetlen tekintettel pillant rám. – Mi van? – ültem fel rendesen.
- Mi van most velünk? – tette fel azt a kérdést, amit én minden áron ki akartam kerülni.
- Eric – kezdtem, de közbeszólt.
- Ne mondd, hogy nincs köztünk semmi, mert megőrülök! – nézett rám a nagy, barna szemeivel, amik minden alkalommal magukkal ragadtak. Nem tudtam mit mondani. A szavk – amik máskor oly’ könnyen jönnek – most elakadtak valahol félúton. Erre a kérdésre nincs válasz – még. Hogyan is lenne, mikor alig pár napja ismerem csak, és máris ő a gondolataim 90%-ának az elfoglalója! De most még korai lenne bármit is mondani. Először őt akarom megismerni, nem a világát!
- Nem mondom, mert van egyfajta vonzalom kettőnk között. De Eric – pillantottam rá. – Alig ismerlek! Hogy mondhatnék bármit is ennyi ismertség után? Helyes pasi vagy, és aranyos is, meg persze remek énekes, de nem is ismerlek! Nem tudom, miket szeretsz, hogy mi a hobbid, hogy mik a terveid, egyszerűen semmit! Amit láttam belőled, az tetszik, de nem elég! Több infó kell!
- Szóval infó! Hmm, ezen segíthetünk! Remélem, ma ráérsz – állt fel, és a fürdő felé indult. Nekem sem kellett több, utána eredtem, és elé vágva elkezdtem hadonászni, hogy mit akar, meg hogy ma suli van, de csak mosolyogva félretolt az útból, és magára zárva az ajtót hallottam, hogy megnyitja a csapot. Hihetetlen ez a pasi!

Eric betelefonált a suliba, hogy ma nem megyek be, mert városnéző túrán vagyok vele. Ami persze nem volt igaz, mert tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy hova megyünk, vagy megyünk-e valahová. Mikor én is letusoltam, és visszamentem a szobámba, Ericet találtam ott, a ruháim között turkálva. Kikerekedett szemmel néztem, ahogy a szekrény legmélyén turkál, és előszed buggyos pamut gatyát, meg egy egyszerű, fehér ujjatlan trikót.
- Ezeket vedd fel – mutatott az általa válogatott cuccokra, majd magamra hagyott. Felvettem a fehérneműm, majd magamra kapkodtam a ruhákat, és megspékeltem egy fehér Converse-zel. Tettem fel egy kis sminket, a hajamat felcopfoztam, és befújtam magam a kedvenc parfümömmel. Még gyorsan előkotortam a fekete bőrkabátom, zsebre tettem a telefonom, és kiszáguldottam a nappaliba. Eric már megint a kanapét boldogította, és a távirányítót nyomkodta nagyon nagy sebességgel. Tényleg, alig bírtam követni a szememmel a mozdulatait. Mikor meglátta, hogy elkészültem, büszkén pillantott magára.
- Nagyon ügyes vagyok! Ebből a távlatból igazán jó a dekoltázsod – kacsintott felém, én meg elvörösödtem, és gyorsan próbáltam feljebb húzni a pólómat. Eric jót kacagott rajtam, én pedig frappáns visszavágáson gondolkoztam.
- Jó, szóval akkor minden pasi bele fog látni az intim szférámba. Ez nem zavar? – kacérkodtam vele. Ő is elgondolkodott ezen, tekintete elsötétült a féltékenységtől.
- Azonnal át kell öltöznöd!
- Ó, nem, nem! – annyira élveztem a helyzetet, hogy szavakkal le sem lehet írni. – Már nem érzem magam kellemetlenül! Indulhatunk! – nyitottam ki a bejárati ajtót, és megvártam, amíg Eric is kisétál rajta, le sem véve a szemét a melleimről.
- Khm, Eric, a szemem itt van fent – csettintettem előtte.
- Hé, én mondtam, hogy öltözz át, de nem tetted! Most viseld a következményét! – karolta át a vállam, és nyomott egy puszit a fejemre. Anne néni pont ezt a pillanatot választotta, hogy előbújjon az odújából, és megcsodálhasson minket. Mosolya kiszélesedett Saade láttán.
- Csókolom, Anne néni – intettem neki kedvesen, és meglepődve konstantáltam, hogy Eric is így tesz. Anne néni még megjegyezte, hogy milyen szépek vagyunk együtt, és az újságjával együtt távozott.
- Kedvelem a szomszéd nénit! – nézett vissza Eric. – Bár azt a pasit orrba vágom, ha ennyi ideig nézi a khm… - pillantott lejjebb, én pedig egyből értettem a célzást. De azt nem tudtam, hogy kire értette.  Hátranéztem, és Adamet láttam meg, ahogy perzselő tekintettel néz utánam. Elkaptam a fejem, és ismét Erichez fordultam.
- A te hibád, oldd meg te – magyaráztam, és kiléptem a friss levegőre. A kocsi már előállt, így beszálltunk, és elindultunk… valahova.
- Most már igazán elárulhatnád, hova megyünk! – fordultam felé, de ő csak bámult ki az ablakon. Fél órája mentünk, és én fél órája dumáltam, persze a vakvilágba. Eric csak somolygott magában, én meg tiszt hülyét csináltam magamból.
- Megjöttünk – parkolt le, én pedig oldalra nézve elhűltem.
- Ezt te sem gondolod komolyan!