Remélem, 2012-ben is számíthatok Rátok, csak ne igyatok sokat, mert akkor elfelejtetek :$XD
Puszillak Titeket!
Petru P.
2011. december 30., péntek
Boldog Új évet! / Happy New Year :)
Remélem, 2012-ben is számíthatok Rátok, csak ne igyatok sokat, mert akkor elfelejtetek :$XD
Puszillak Titeket!
Petru P.
2011. december 24., szombat
Kellemes Ünnepeket! :)
Mindenkinek teljesüljön a vágya, legyen úgy, ahogy szeretné!
Ezzel a zenével kívánok Nektek és a családotoknak kellemes ünnepeket, és még több boldog percet!
Hallelujja
2011. december 22., csütörtök
A Karácsony Angyala
Sziasztok! Most nem fejezettel jövök, hanem egy meglepetéssel. Fejezet majd csak karácsony után lesz, de úgy gondoltam, ezt megosztom veletek. Anyukámnak írtam karácsonyra egy novellát, és ugyan nem lett a legjobb művem, szerintem örülni fog neki. Mindig azzal nyüstöl, hogy soha nem mutatom meg neki a pályázatokra írt műveimet. Hát, most ez csak az övé lesz, úgyhogy remélem, tényleg örülni fog neki.
Kedves olvasók! Nagyon Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok Nektek! Remélem, hogy mindenkinek úgy fog telni, ahogyan szeretné! Én ezzel az ajándékkal szeretnék kedveskedni, úgyhogy fogadjátok nagy szeretettel, és véleményezzétek, hogy milyen lett! :)
A Karácsony Angyala első része, amelyben egy kislány felfedezi, hogy mit is rejt a nagy szekrény…
Minden történetnek van egy kezdete, és van egy vége. Az enyém Hófalván kezdődik, egy picinyke házban, ahol annyi szeretet lakozik, mint talán az egész világon. A kuckó bejárata a legjobb fából készült, és Apuka olyan szépre faragta, hogy az egész faluban nem találni párját.
A nappali közepén az öreg kandalló állott, s mint mindig, most is roskadozott a díszektől. Hiszen karácsony tájékán ez volt a módi, és jaj, volt annak, aki megszegi!
Még most is emlékszem a frissen sült mézeskalács illatára, amit Anyuka olyan nagy gonddal készített el a kérésemre, és a hatalmas karácsonyfára, amit Apuka mindig féltő gonddal hozott az erdőből. Felállítottuk, szépen feldíszítettük és este, az Éjféli mise után körülálltuk, és elénekeltük a kedvenc dalainkat. Ezek voltak az ünnep legszebb pillanatai és soha nem felejtettük el őket.
Ez az idén sem történt másképpen. Reggel a fahéj illatára ébredtem. Anyuka ma is korán kelt – kuncogtam magamban, és kikászálódtam az ágyból. A pizsamámat levettem, és felvettem egy meleg pulóvert meg egy nadrágot. Leszaladtam a lépcsőn, és a konyha felé indultam. Anyuka tényleg odabent szorgoskodott, éppen a mézes-fahéjas csiga tésztáját állította össze. Mikor meglátott, mosolyogva a reggelim felé bökött, én pedig vigyorogva lehuppantam a székemre.
- Látom, jó kedved van! – jegyezte meg, miközben a tésztát gyúrta.
- Igen, hiszen karácsony van! – tömtem a számba egy újabb falatot, édesanyám pedig rosszallóan megcsóválta a fejét, és folytatta a sütést. Mikor végeztem az evéssel, felvettem a jó meleg kabátom, a lábamra felhúztam a csizmám, és kifutottam az udvarra. Herceg rögtön a nyakamba ugrott, és elárasztott a nyál fergetegével. nevetve ráztam le magamról, és édesapa keresésére indultam. A kapuban várt, és épp indulni készült, mikor meglátta, hogy éppen felé futok. Bevárt, és együtt indultunk el karácsonyfát választani. Habár december közepe volt, a hó még váratott magára. Hiába imádkoztam minden nap a jó Istenhez, csak nem jött meg az áhított fehér takaró.
- Idén fekete karácsonyunk lesz – jegyezte meg Apuka, miközben az erdő sűrűjében próbáltuk megtalálni a számunkra megfelelő fenyőfát.
- Talán még van remény egy kevéske hóra - feleltem, és szomorúan lépkedtem tovább a megkopott, száraz talajon. Az erdő – mintha követné a hangulatom - borúsan meredezett előttünk. A fák halkan suttogtak, mintha titkokat mesélnének nekünk a saját nyelvükön, az állatok pedig –meghallva érkezésünket- rögtön búvóhelyet kerestek maguknak. Mindig is elbűvölt a téli táj, és ez most sem volt másképp. De mégis akkor lett volna az igazi, ha fehér pillebunda takarná, nem pedig sár és latyak.
Fél óra bolyongás után végre megtaláltuk álmaink fáját. Nem volt magas, mégis úgy éreztem, hozzám képest hatalmas, és ijedve bújtam apuka mögé, mikor a szél egy-egy lökésével felém billentette. Ő csak nevetett rajtam, és elkezdte kivágni az „áldozatot”. Míg ő végezte a dolgát, én leültem egy közeli farönkre, és tovább gyönyörködtem az erdő szépségeiben.
- Kislányom, készen vagyok! Segítenél? – lengette meg apuka a kezét előttem, én pedig feleszmélve bambulásomból, odabattyogtam hozzá, és megfogtam a fa törzsét. Ő is megragadta a nagy ágakat, és intett, hogy indulhatunk. A hazafelé út sokkal hosszadalmasabb és bonyolultabb volt, mint az odamenetel, de teljes mértékben megérte, hiszen nem mindenkinek lehet ilyen gyönyörűséges fája a faluban!
Otthon édesanya frissen sült kaláccsal és forró kakaóval várt bennünket. Összenéztünk apukával, és rögtön rávetettük magunkat az édes nedűre. Felforrósodva ültünk le a kanapéra, hogy pihenjünk egy kicsit. A kandalló csak úgy ontotta magából a meleget, és én jóllakottan terültem el a pihe-puha szófán. Sajnos nem sokáig pihenhettem, hiszem a fát be is kellett hozni a házba, így nagy nehezen feltápászkodtam, és ismét a hidegben találtam magam.
Vért izzadtunk, mire a helyére került a fa, de teljes mértékben megérte, mert csodaszép volt, így, díszek nélkül is!
- Édesanya, a díszek hol vannak? – kiáltottam, miközben a fát jártam körbe vizslató szemekkel. Sehol egy letört ág, sehol egy hiba, egyszerűen tökéletes volt.
- A padláson, a nagy szekrénybe lettek eltéve – jött be a nappaliba, egy tálban kevergetve valamit. – Ejha, nagyon szép ez a fa – futtatta rajta körül a szemét. – Ügyesek voltatok – villantott egy szemkápráztató mosolyt, és már ment is vissza a konyhába. Édesapa fejcsóválva meredt utána, majd ledobta magát a kanapéra, és nagyon úgy tűnt, nem fogja lehozni nekem a díszeket.
- Hát… akkor megyek, és lehozom a díszeket – suttogtam, miközben felfelé haladtam a lépcsőn.
A padláson nagyon ritkán jártam, mindig is nagynak és ijesztőnek találtam. Anyuka sokszor mondogatta, hogy nincs mitől félnem, de ez rajtam maradt, és valószínűleg nem is fog elmúlni egyhamar. Meggyújtottam a lámpást, és megkerestem a nagy szekrényt, amit még a nagyi hagyott ránk. Óvatosan közelítettem meg, hiszen Apu mindig azt mondta, hogy mumus lakik benne. Anyuka persze letorkollta érte, de akkor is! Lehet, hogy édesapa igazat mondott? Hátrahőköltem. A mumus nem jó dolog! Nem akarok vele találkozni!
- Gyerünk, ne légy nyuszi! – biztattam magam, és ismét nekiindultam. Kinyitottam az ajtaját… és semmi. Ott voltak a dobozok, tele szebbnél szebb díszekkel. Elmosolyodtam.
Ezen túl nem fogok hinni apukának! Nincs is itt semmiféle mumus! – gondoltam, és a díszekért nyúltam. Kiszedtem az első dobozt, majd beljebb másztam a másikért. És akkor… becsukódott a szekrényajtó. Ijedtemben nagyot szökkentem az aprócska szekrényben. Valami hideget éreztem a hátamnál. Összekucorodva fordultam meg… és azt hiszem, elájultam.
A Karácsony Angyala második része, melyben a kislány felfedezi az Angyalok földjét…
Hangos zsivajra ébredtem. A szemeim ólomsúlyúak voltak, alig tudtam felnyitogatni őket. Egy fehér szobában voltam, és gyerekek vettek körül, fehér ruhában. Felültem az ágyban, de ahogy megláttam a felém közeledő alakokat, rögtön visszazuhantam.
- Meghaltam? – suttogtam bele a hirtelen támadt csöndbe. Senki nem felelt. Résnyire húzott szemmel felpillantottam, és egy csomó, mosolygó arcba ütköztem. Az egyik, velem egy idős lányka felém szökdelt, göndör fürtjei csak úgy rugóztak bájos arca körül.
- Dehogy haltál meg! Csak ide jutottál hozzánk, az átjáró segítségével – huppant le az ágy szélére.
- Ide? De mégis hova? – értetlenkedtem. Mindenki jót kuncogott rajtam, csak egy hangos torokköszörülés vetett véget a vidámságnak.
- Angyalföldre – lépett a szobába egy gyönyörű, hófehér ruhás nő. Mindenki elcsöndesedett, majd meghajoltak az idegen előtt, és távoztak a szobából. Kíváncsian figyeltem az eseményeket, nem tudtam, ki is jött most az ideiglenes szobámba.
- Ki vagy te? – tettem fel a legegyszerűbb kérdést, ami most eszembe jutott.
- A Karácsony Angyala – mosolyodott el. Angyal? És a karácsonyé? Ez lehetséges volna?
- Te… tényleg angyal vagy? – néztem rá kerek szemekkel. Megtört a jég, elnevette magát. Hangja, mint ezernyi harang játéka.
- Igen. Te pedig egy nagyon lelkes kislány, Hófalváról, jól mondom? – kacsintott rám, én pedig elpirulva néztem ki az ablakon. A fény szinte égette a szemem, de nem bírtam tovább nézni a gyönyörűséges égi teremtményt.
- Nem is vagyok lelkes – motyogtam, de meghallotta, és még nagyobb kacagásba kezdett.
- Dehogynem! De ez nem baj, ne értsd félre a szavaimat! Te vagy Hófalván a leglelkesebb a karácsony miatt, és ezért idefenn mindenki ismer már!
- Komolyan? – pislantottam felé, de csak a ragyogó mosolyába ütköztem.
- Gyere, ideje körbenézned! – intett az ajtó felé.
Soha nem gondoltam volna, hogy az angyalok léteznek. Még a legvadabb álmaimban sem szerepeltek ilyesfajta képzelgések. De most, hogy itt sétálok a kertben, amit ők gondoznak, és azt eszem, amit ők készítenek, kezdem felfogni, hova is csöppentem. Leila, a Karácsony Angyala körbevezetett egész Angyalföldén, megmutatta, hogyan is élnek ők itt. Ez egy csodálatos közösség, és örülök, hogy megismerhettem őket.
Angyalfölde a legnagyszerűbb hely, amit valaha is láttam. Minden hófehér, mintha cukormázzal lennének leöntve a házak és a rétek. Itt nem létezik olyan szó, hogy utálat. Mindenki kedves a másikkal, és bár néha összevesznek a kisebb angyalkák, mindig megbékülnek. Így, karácsony közeledtével még pompásabb ez a vidék, mint máskor.
A házakat – mint az embereknél – gyönyörű díszekkel teszik hangulatosabbá, és az Angyaltéren a kórus szüntelen énekeli a karácsonyi dalokat. A tér közepén áll a legnagyobb karácsonyfa, amit valaha láttam. Leila csak nevetett néma álmélkodásomon, és elvitt a Palotába. Ha eddig nem jutottam szóhoz, most valószínűleg megnémulhattam.
- Uram Atyám! – kaptam a szám elé a kezem. A palota hatalmas volt, a házunk 10-szer is belefért volna csak a földszintjébe. A falak itt is fehérek voltak, ezüst csíkokkal, és hatalmas ablakok engedték be a fényt az épületbe.
- Ez… egyszerűen hihetetlen – álmélkodtam. Az angyallánykák körülöttem futkostak, és a Csendes éjt dúdolgatták.
- Kövess! – Leila elindult az egyik terem felé, én pedig még mindig csodálkozva, de azért követtem. Bent leültem a nagy fehér kanapéra, és vártam, hogy Leila megszólaljon.
- Nem ok nélkül vagy itt – vágott a közepébe. – Neked küldetésed van, és ezt most tejesítened kell!
- Mi lenne az?
- Neked kell boldogságot vinned az emberek életébe Hófalván!
- És hogyan? – kérdeztem vissza.
- Emlékszel még, milyen boldogok voltak az emberek, mikor leesett az első hó? – nézett rám félredöntött fejjel.
- Persze! Hiszen én is örültem neki – válaszoltam meglepetten.
- Látod? Neked csak az a dolgod, hogy felrázod a Pillék Párnáját, és a Földön máris esni fog a hó! – kacsintott.
- És hol a párna?
- Jöjj utánam, kedvesem!
Egy hatalmas szobába vezetett, és rámutatott egy ezüst szegélyű párnára.
- Nos, itt van a Pillék Párnája. A dolgod, hogy jól felrázd. De vigyázz! Ha nem leszel eléggé szorgalmas, nem hó fog esni, hanem eső! És akkor vége mindennek! – figyelmeztetett, majd magamra hagyott.
- Mihez kezdjek? Istenem, segíts!
A párnát meg sem tudtam emelni. Hiába próbálkoztam, meg sem mozdult a kezeim alatt. Rángattam, húztam, vontam, de ugyan úgy volt, ahogy eddig.
- Most mihez kezdjek? – elmélkedtem. És akkor, mint egy fényesség, eszembe ötlött valami. A szüleimre gondoltam, arra, hogy milyen boldogok lesznek, ha meglátják, hogy havazik. És a többiek? Lucy, Hella, és John? Ők vajon mit szólnának hozzá?
És ekkor a párna váratlanul felengedett. A szeretet, amit szabadjára engedtem, megmozdította az elnehezedett párnát, és kihasználva az alkalmat, teljes erőmből rázni kezdtem. Csodálatos dolog történt: Angyalföldén elkezdett havazni! Nagy pelyhekben hullott a hó, én pedig az arcomon növekvő mosollyal néztem a vattacukorrá vált várost.
- Látom, sikerült – termett mellettem Leila, én pedig felszabadultam elnevettem magam.
- Igen! Végre! Olyan boldog vagyok – ugrottam a nyakába. Jól megölelgettem, és lekászálódtam a karjaiból. Az arcán már nem mosoly volt, hanem végtelen szomorúság. – Leila, mi az? Mi a baj?
- Itt az idő, Kicsi Lány! Búcsúznunk kell! Vissza kell térned oda, ahonnan jöttél!
- De… nem maradhatnék itt? – biggyesztettem le a szám, és legördült az első könnycseppem is.
- Sajnos nem! Hiszen a családod már így is hiányol! De figyelj most rám! Nézz fel esténként az égre! Én ott leszek, a legfényesebb csillag képében, és figyellek majd! Őrizni foglak, mint a szemem fényét, és megvédelek a rossz dolgoktól! Csak figyelj, és hallgass mindig a szívedre! És akkor ott leszek veled én is! – adott egy puszit a homlokomra.
- Leila? – kiáltottam utána.
- Tessék, Kicsi Lány?
- Köszönöm! – leheltem, és láttam, ahogy utoljára felvillan a halvány mosolya…
A Karácsony Angyala 3. része, amelyben a Kicsi Lány hazatér az övéihez…
- Kicsikém, merre vagy? – halottam meg Édesapa hangját valahonnan a messzeségből. Még mindig a szekrényben ültem, és a könnyeimet törölgettem. De ahogy meghallottam a hívó szót, egyből kikászálódtam.
- Apa? Édesapa! – ugrotta, az ölébe, és jól megölelgettem. Olyan volt, mintha évek teltek volna el a fa behozatala óta.
- Azt hittem, bajod esett! Soha többet ne csinálj ilyet! – szidott le. Lesütöttem a szemeimet. Olyan bűntudat tört rám, mint még talán soha. Hiszen hogyisne tört volna rám, mikor itt akartam őket hagyni?! De szerencsére Leila-nak volt esze, amiért örökre hálás leszek neki.
- Megígérem, nem csinálom többet – motyogtam, fel sem nézve. – Levisszük a díszeket? – vidultam fel, édesapa pedig felszabadultan elnevette magát, és az ölébe kapta a dobozokat. Mosolyogva mentünk le, ahol anyuka idegesen járkált a nappaliban.
- Jézus szentséges szívére! Hát hol jártál, te lány?
- Ha te azt tudnád, édesanya – öleltem át a derekát. A szüleim összenéztek, nem értettek semmit az egészből. A dobozkákhoz szökkentem, és a díszeket kezdtem belőle kipakolni. Szebbnél szebbek kerültek elő, én pedig rendre akasztottam fel őket a fára. Mikor felraktam az angyalkát a legtetejére, megcsillant a glóriája. Innen tudtam, hogy most is figyelnek.
- Most már igazi karácsonyfa – jelentette ki anyuka, és vidáman dudorászva visszament a konyhába.
Este, az Éjféli mise után komótosan ballagtunk haza a templomból. Senki nem akarta, hogy vége legyen ennek a napnak, de sajnos az idő múlásán nem tudunk változtatni. Hella és John már régen leváltak tőlünk a szüleikkel együtt, csak Lucy és az anyukája ballagtak velünk a kemény utcakövön.
- Neked mit hoz a Jézuska? – nézett rám kíváncsian Lucy. Egyenesen a szemébe néztem, és úgy válaszoltam:
- Boldogságot. Mert abból sosem elég – jelentettem ki, és tovább lépkedtem a fagyos úton.
Ekkor csodálatos dolog történt. Az égből, mintegy megerősítésként, hullani kezdett a fehér, mindent betakaró hó. Egymásra néztünk Lucyvel, és egyszerre kiáltottuk:
- Esik a hóó!
Este, lefekvés előtt összegyűltünk a fa alatt, és énekeltünk. A glória fényesen ragyogott az angyalka fején, a gyertyák fénye megvilágította a szobát. Az ablakhoz sétáltam, és letérdeltem a párkányra. Láttam, hogy a Hold fényesen ragyog, mellette pedig a csillagok szórják szét fényüket a világban. Tudtam, hogy a Karácsony Angyala valahol a messzeségben figyel, és büszke rám. Tudtam, hogy a kis angyalok a dalaikkal boldogságot visznek mások életébe, és tudtam, hogy egyszer újra látni fogom őket. Ekkor az egyik csillag hatalmas fényességben tört ki. Tudtam, hogy az Angyal küldte a jelet. Láttam, ahogy utoljára csillan egyet, mintha kacsintana. Rám tört a nevethetnék.
- Még találkozunk, Karácsony Angyala!
Kedves olvasók! Nagyon Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok Nektek! Remélem, hogy mindenkinek úgy fog telni, ahogyan szeretné! Én ezzel az ajándékkal szeretnék kedveskedni, úgyhogy fogadjátok nagy szeretettel, és véleményezzétek, hogy milyen lett! :)
A Karácsony Angyala
A Karácsony Angyala első része, amelyben egy kislány felfedezi, hogy mit is rejt a nagy szekrény…
Minden történetnek van egy kezdete, és van egy vége. Az enyém Hófalván kezdődik, egy picinyke házban, ahol annyi szeretet lakozik, mint talán az egész világon. A kuckó bejárata a legjobb fából készült, és Apuka olyan szépre faragta, hogy az egész faluban nem találni párját.
A nappali közepén az öreg kandalló állott, s mint mindig, most is roskadozott a díszektől. Hiszen karácsony tájékán ez volt a módi, és jaj, volt annak, aki megszegi!
Még most is emlékszem a frissen sült mézeskalács illatára, amit Anyuka olyan nagy gonddal készített el a kérésemre, és a hatalmas karácsonyfára, amit Apuka mindig féltő gonddal hozott az erdőből. Felállítottuk, szépen feldíszítettük és este, az Éjféli mise után körülálltuk, és elénekeltük a kedvenc dalainkat. Ezek voltak az ünnep legszebb pillanatai és soha nem felejtettük el őket.
Ez az idén sem történt másképpen. Reggel a fahéj illatára ébredtem. Anyuka ma is korán kelt – kuncogtam magamban, és kikászálódtam az ágyból. A pizsamámat levettem, és felvettem egy meleg pulóvert meg egy nadrágot. Leszaladtam a lépcsőn, és a konyha felé indultam. Anyuka tényleg odabent szorgoskodott, éppen a mézes-fahéjas csiga tésztáját állította össze. Mikor meglátott, mosolyogva a reggelim felé bökött, én pedig vigyorogva lehuppantam a székemre.
- Látom, jó kedved van! – jegyezte meg, miközben a tésztát gyúrta.
- Igen, hiszen karácsony van! – tömtem a számba egy újabb falatot, édesanyám pedig rosszallóan megcsóválta a fejét, és folytatta a sütést. Mikor végeztem az evéssel, felvettem a jó meleg kabátom, a lábamra felhúztam a csizmám, és kifutottam az udvarra. Herceg rögtön a nyakamba ugrott, és elárasztott a nyál fergetegével. nevetve ráztam le magamról, és édesapa keresésére indultam. A kapuban várt, és épp indulni készült, mikor meglátta, hogy éppen felé futok. Bevárt, és együtt indultunk el karácsonyfát választani. Habár december közepe volt, a hó még váratott magára. Hiába imádkoztam minden nap a jó Istenhez, csak nem jött meg az áhított fehér takaró.
- Idén fekete karácsonyunk lesz – jegyezte meg Apuka, miközben az erdő sűrűjében próbáltuk megtalálni a számunkra megfelelő fenyőfát.
- Talán még van remény egy kevéske hóra - feleltem, és szomorúan lépkedtem tovább a megkopott, száraz talajon. Az erdő – mintha követné a hangulatom - borúsan meredezett előttünk. A fák halkan suttogtak, mintha titkokat mesélnének nekünk a saját nyelvükön, az állatok pedig –meghallva érkezésünket- rögtön búvóhelyet kerestek maguknak. Mindig is elbűvölt a téli táj, és ez most sem volt másképp. De mégis akkor lett volna az igazi, ha fehér pillebunda takarná, nem pedig sár és latyak.
Fél óra bolyongás után végre megtaláltuk álmaink fáját. Nem volt magas, mégis úgy éreztem, hozzám képest hatalmas, és ijedve bújtam apuka mögé, mikor a szél egy-egy lökésével felém billentette. Ő csak nevetett rajtam, és elkezdte kivágni az „áldozatot”. Míg ő végezte a dolgát, én leültem egy közeli farönkre, és tovább gyönyörködtem az erdő szépségeiben.
- Kislányom, készen vagyok! Segítenél? – lengette meg apuka a kezét előttem, én pedig feleszmélve bambulásomból, odabattyogtam hozzá, és megfogtam a fa törzsét. Ő is megragadta a nagy ágakat, és intett, hogy indulhatunk. A hazafelé út sokkal hosszadalmasabb és bonyolultabb volt, mint az odamenetel, de teljes mértékben megérte, hiszen nem mindenkinek lehet ilyen gyönyörűséges fája a faluban!
Otthon édesanya frissen sült kaláccsal és forró kakaóval várt bennünket. Összenéztünk apukával, és rögtön rávetettük magunkat az édes nedűre. Felforrósodva ültünk le a kanapéra, hogy pihenjünk egy kicsit. A kandalló csak úgy ontotta magából a meleget, és én jóllakottan terültem el a pihe-puha szófán. Sajnos nem sokáig pihenhettem, hiszem a fát be is kellett hozni a házba, így nagy nehezen feltápászkodtam, és ismét a hidegben találtam magam.
Vért izzadtunk, mire a helyére került a fa, de teljes mértékben megérte, mert csodaszép volt, így, díszek nélkül is!
- Édesanya, a díszek hol vannak? – kiáltottam, miközben a fát jártam körbe vizslató szemekkel. Sehol egy letört ág, sehol egy hiba, egyszerűen tökéletes volt.
- A padláson, a nagy szekrénybe lettek eltéve – jött be a nappaliba, egy tálban kevergetve valamit. – Ejha, nagyon szép ez a fa – futtatta rajta körül a szemét. – Ügyesek voltatok – villantott egy szemkápráztató mosolyt, és már ment is vissza a konyhába. Édesapa fejcsóválva meredt utána, majd ledobta magát a kanapéra, és nagyon úgy tűnt, nem fogja lehozni nekem a díszeket.
- Hát… akkor megyek, és lehozom a díszeket – suttogtam, miközben felfelé haladtam a lépcsőn.
A padláson nagyon ritkán jártam, mindig is nagynak és ijesztőnek találtam. Anyuka sokszor mondogatta, hogy nincs mitől félnem, de ez rajtam maradt, és valószínűleg nem is fog elmúlni egyhamar. Meggyújtottam a lámpást, és megkerestem a nagy szekrényt, amit még a nagyi hagyott ránk. Óvatosan közelítettem meg, hiszen Apu mindig azt mondta, hogy mumus lakik benne. Anyuka persze letorkollta érte, de akkor is! Lehet, hogy édesapa igazat mondott? Hátrahőköltem. A mumus nem jó dolog! Nem akarok vele találkozni!
- Gyerünk, ne légy nyuszi! – biztattam magam, és ismét nekiindultam. Kinyitottam az ajtaját… és semmi. Ott voltak a dobozok, tele szebbnél szebb díszekkel. Elmosolyodtam.
Ezen túl nem fogok hinni apukának! Nincs is itt semmiféle mumus! – gondoltam, és a díszekért nyúltam. Kiszedtem az első dobozt, majd beljebb másztam a másikért. És akkor… becsukódott a szekrényajtó. Ijedtemben nagyot szökkentem az aprócska szekrényben. Valami hideget éreztem a hátamnál. Összekucorodva fordultam meg… és azt hiszem, elájultam.
A Karácsony Angyala második része, melyben a kislány felfedezi az Angyalok földjét…
Hangos zsivajra ébredtem. A szemeim ólomsúlyúak voltak, alig tudtam felnyitogatni őket. Egy fehér szobában voltam, és gyerekek vettek körül, fehér ruhában. Felültem az ágyban, de ahogy megláttam a felém közeledő alakokat, rögtön visszazuhantam.
- Meghaltam? – suttogtam bele a hirtelen támadt csöndbe. Senki nem felelt. Résnyire húzott szemmel felpillantottam, és egy csomó, mosolygó arcba ütköztem. Az egyik, velem egy idős lányka felém szökdelt, göndör fürtjei csak úgy rugóztak bájos arca körül.
- Dehogy haltál meg! Csak ide jutottál hozzánk, az átjáró segítségével – huppant le az ágy szélére.
- Ide? De mégis hova? – értetlenkedtem. Mindenki jót kuncogott rajtam, csak egy hangos torokköszörülés vetett véget a vidámságnak.
- Angyalföldre – lépett a szobába egy gyönyörű, hófehér ruhás nő. Mindenki elcsöndesedett, majd meghajoltak az idegen előtt, és távoztak a szobából. Kíváncsian figyeltem az eseményeket, nem tudtam, ki is jött most az ideiglenes szobámba.
- Ki vagy te? – tettem fel a legegyszerűbb kérdést, ami most eszembe jutott.
- A Karácsony Angyala – mosolyodott el. Angyal? És a karácsonyé? Ez lehetséges volna?
- Te… tényleg angyal vagy? – néztem rá kerek szemekkel. Megtört a jég, elnevette magát. Hangja, mint ezernyi harang játéka.
- Igen. Te pedig egy nagyon lelkes kislány, Hófalváról, jól mondom? – kacsintott rám, én pedig elpirulva néztem ki az ablakon. A fény szinte égette a szemem, de nem bírtam tovább nézni a gyönyörűséges égi teremtményt.
- Nem is vagyok lelkes – motyogtam, de meghallotta, és még nagyobb kacagásba kezdett.
- Dehogynem! De ez nem baj, ne értsd félre a szavaimat! Te vagy Hófalván a leglelkesebb a karácsony miatt, és ezért idefenn mindenki ismer már!
- Komolyan? – pislantottam felé, de csak a ragyogó mosolyába ütköztem.
- Gyere, ideje körbenézned! – intett az ajtó felé.
Soha nem gondoltam volna, hogy az angyalok léteznek. Még a legvadabb álmaimban sem szerepeltek ilyesfajta képzelgések. De most, hogy itt sétálok a kertben, amit ők gondoznak, és azt eszem, amit ők készítenek, kezdem felfogni, hova is csöppentem. Leila, a Karácsony Angyala körbevezetett egész Angyalföldén, megmutatta, hogyan is élnek ők itt. Ez egy csodálatos közösség, és örülök, hogy megismerhettem őket.
Angyalfölde a legnagyszerűbb hely, amit valaha is láttam. Minden hófehér, mintha cukormázzal lennének leöntve a házak és a rétek. Itt nem létezik olyan szó, hogy utálat. Mindenki kedves a másikkal, és bár néha összevesznek a kisebb angyalkák, mindig megbékülnek. Így, karácsony közeledtével még pompásabb ez a vidék, mint máskor.
A házakat – mint az embereknél – gyönyörű díszekkel teszik hangulatosabbá, és az Angyaltéren a kórus szüntelen énekeli a karácsonyi dalokat. A tér közepén áll a legnagyobb karácsonyfa, amit valaha láttam. Leila csak nevetett néma álmélkodásomon, és elvitt a Palotába. Ha eddig nem jutottam szóhoz, most valószínűleg megnémulhattam.
- Uram Atyám! – kaptam a szám elé a kezem. A palota hatalmas volt, a házunk 10-szer is belefért volna csak a földszintjébe. A falak itt is fehérek voltak, ezüst csíkokkal, és hatalmas ablakok engedték be a fényt az épületbe.
- Ez… egyszerűen hihetetlen – álmélkodtam. Az angyallánykák körülöttem futkostak, és a Csendes éjt dúdolgatták.
- Kövess! – Leila elindult az egyik terem felé, én pedig még mindig csodálkozva, de azért követtem. Bent leültem a nagy fehér kanapéra, és vártam, hogy Leila megszólaljon.
- Nem ok nélkül vagy itt – vágott a közepébe. – Neked küldetésed van, és ezt most tejesítened kell!
- Mi lenne az?
- Neked kell boldogságot vinned az emberek életébe Hófalván!
- És hogyan? – kérdeztem vissza.
- Emlékszel még, milyen boldogok voltak az emberek, mikor leesett az első hó? – nézett rám félredöntött fejjel.
- Persze! Hiszen én is örültem neki – válaszoltam meglepetten.
- Látod? Neked csak az a dolgod, hogy felrázod a Pillék Párnáját, és a Földön máris esni fog a hó! – kacsintott.
- És hol a párna?
- Jöjj utánam, kedvesem!
Egy hatalmas szobába vezetett, és rámutatott egy ezüst szegélyű párnára.
- Nos, itt van a Pillék Párnája. A dolgod, hogy jól felrázd. De vigyázz! Ha nem leszel eléggé szorgalmas, nem hó fog esni, hanem eső! És akkor vége mindennek! – figyelmeztetett, majd magamra hagyott.
- Mihez kezdjek? Istenem, segíts!
A párnát meg sem tudtam emelni. Hiába próbálkoztam, meg sem mozdult a kezeim alatt. Rángattam, húztam, vontam, de ugyan úgy volt, ahogy eddig.
- Most mihez kezdjek? – elmélkedtem. És akkor, mint egy fényesség, eszembe ötlött valami. A szüleimre gondoltam, arra, hogy milyen boldogok lesznek, ha meglátják, hogy havazik. És a többiek? Lucy, Hella, és John? Ők vajon mit szólnának hozzá?
És ekkor a párna váratlanul felengedett. A szeretet, amit szabadjára engedtem, megmozdította az elnehezedett párnát, és kihasználva az alkalmat, teljes erőmből rázni kezdtem. Csodálatos dolog történt: Angyalföldén elkezdett havazni! Nagy pelyhekben hullott a hó, én pedig az arcomon növekvő mosollyal néztem a vattacukorrá vált várost.
- Látom, sikerült – termett mellettem Leila, én pedig felszabadultam elnevettem magam.
- Igen! Végre! Olyan boldog vagyok – ugrottam a nyakába. Jól megölelgettem, és lekászálódtam a karjaiból. Az arcán már nem mosoly volt, hanem végtelen szomorúság. – Leila, mi az? Mi a baj?
- Itt az idő, Kicsi Lány! Búcsúznunk kell! Vissza kell térned oda, ahonnan jöttél!
- De… nem maradhatnék itt? – biggyesztettem le a szám, és legördült az első könnycseppem is.
- Sajnos nem! Hiszen a családod már így is hiányol! De figyelj most rám! Nézz fel esténként az égre! Én ott leszek, a legfényesebb csillag képében, és figyellek majd! Őrizni foglak, mint a szemem fényét, és megvédelek a rossz dolgoktól! Csak figyelj, és hallgass mindig a szívedre! És akkor ott leszek veled én is! – adott egy puszit a homlokomra.
- Leila? – kiáltottam utána.
- Tessék, Kicsi Lány?
- Köszönöm! – leheltem, és láttam, ahogy utoljára felvillan a halvány mosolya…
A Karácsony Angyala 3. része, amelyben a Kicsi Lány hazatér az övéihez…
- Kicsikém, merre vagy? – halottam meg Édesapa hangját valahonnan a messzeségből. Még mindig a szekrényben ültem, és a könnyeimet törölgettem. De ahogy meghallottam a hívó szót, egyből kikászálódtam.
- Apa? Édesapa! – ugrotta, az ölébe, és jól megölelgettem. Olyan volt, mintha évek teltek volna el a fa behozatala óta.
- Azt hittem, bajod esett! Soha többet ne csinálj ilyet! – szidott le. Lesütöttem a szemeimet. Olyan bűntudat tört rám, mint még talán soha. Hiszen hogyisne tört volna rám, mikor itt akartam őket hagyni?! De szerencsére Leila-nak volt esze, amiért örökre hálás leszek neki.
- Megígérem, nem csinálom többet – motyogtam, fel sem nézve. – Levisszük a díszeket? – vidultam fel, édesapa pedig felszabadultan elnevette magát, és az ölébe kapta a dobozokat. Mosolyogva mentünk le, ahol anyuka idegesen járkált a nappaliban.
- Jézus szentséges szívére! Hát hol jártál, te lány?
- Ha te azt tudnád, édesanya – öleltem át a derekát. A szüleim összenéztek, nem értettek semmit az egészből. A dobozkákhoz szökkentem, és a díszeket kezdtem belőle kipakolni. Szebbnél szebbek kerültek elő, én pedig rendre akasztottam fel őket a fára. Mikor felraktam az angyalkát a legtetejére, megcsillant a glóriája. Innen tudtam, hogy most is figyelnek.
- Most már igazi karácsonyfa – jelentette ki anyuka, és vidáman dudorászva visszament a konyhába.
Este, az Éjféli mise után komótosan ballagtunk haza a templomból. Senki nem akarta, hogy vége legyen ennek a napnak, de sajnos az idő múlásán nem tudunk változtatni. Hella és John már régen leváltak tőlünk a szüleikkel együtt, csak Lucy és az anyukája ballagtak velünk a kemény utcakövön.
- Neked mit hoz a Jézuska? – nézett rám kíváncsian Lucy. Egyenesen a szemébe néztem, és úgy válaszoltam:
- Boldogságot. Mert abból sosem elég – jelentettem ki, és tovább lépkedtem a fagyos úton.
Ekkor csodálatos dolog történt. Az égből, mintegy megerősítésként, hullani kezdett a fehér, mindent betakaró hó. Egymásra néztünk Lucyvel, és egyszerre kiáltottuk:
- Esik a hóó!
Este, lefekvés előtt összegyűltünk a fa alatt, és énekeltünk. A glória fényesen ragyogott az angyalka fején, a gyertyák fénye megvilágította a szobát. Az ablakhoz sétáltam, és letérdeltem a párkányra. Láttam, hogy a Hold fényesen ragyog, mellette pedig a csillagok szórják szét fényüket a világban. Tudtam, hogy a Karácsony Angyala valahol a messzeségben figyel, és büszke rám. Tudtam, hogy a kis angyalok a dalaikkal boldogságot visznek mások életébe, és tudtam, hogy egyszer újra látni fogom őket. Ekkor az egyik csillag hatalmas fényességben tört ki. Tudtam, hogy az Angyal küldte a jelet. Láttam, ahogy utoljára csillan egyet, mintha kacsintana. Rám tört a nevethetnék.
- Még találkozunk, Karácsony Angyala!
2011. december 4., vasárnap
11. fejezet
Sziasztok! Hát, ez elég gyenge fejezet lett, de nem várakoztatlak tovább titeket, úgyhogy kellemes olvasást mindenkinek! :)
Puszillak Benneteket, Petru P.
Puszillak Benneteket, Petru P.
U.i.: Kérlek titeket, nézzetek be a másik blogomba, és hagyjatok magatok után nyomot! Nem ragaszkodom ott komihoz, de a chatbe írjatok, és kövessétek végig az életemet :)
Elérhetőség: dreamcastlepetrup.blogspot.com
Elérhetőség: dreamcastlepetrup.blogspot.com
Engedd, hogy megismerjelek!
Reggel finom illatokra ébredtem. Nyújtózkodva átfordultam a másik oldalamra, és láttam, hogy mellettem üres az ágy. Tehát Eric az ideiglenes szakácsom – mosolyodtam el, és kiugrottam az ágyból. Halkan osontam a konyha felé, de már távolról hallottam a káromkodásokat. A kezemet a szám elé tettem, és próbáltam visszafojtani a nevetést, hogy semmit ne vegyen észre a közeledésemből. Mikor már csak 3 méter választott el minket egymástól, megálltam, és néztem, ahogy szenved a kenyérpirítóval. Nagy harcot vívtak, de Eric – nagy örömömre – elvesztette a csatát a géppel szemben.
- Hogy az a magasságos – káromkodott, miközben próbálta leszedegetni az égett részeket a kenyérről – bár fölösleges volt, hiszen teljesen ehetetlen lett szerencsétlen. Eddig bírtam, kitört belőlem a nevetés. Eric hirtelen megfordult, és még a szája is tátva maradt a látványtól. Hát igen, érdekes lehettem kora reggel, pizsiben és kócos hajjal, ahogy a földön fetrengve nevetek a szerencsétlenkedésén, de nem tudtam megállni. Mikor kicsit lehiggadtam, a könnyeimet törölgetve néztem fel rá. Összehúzott szemekkel mustrált, éreztem, hogy készül valamire.
- Szóval így állunk? – kérdezte sértetten.
- Szóval hogy?
- Kinevetsz, miközben én az életem árán is ágyba akartam neked vinni a reggelit? – vont kérdőre, én meg először azt hittem, tényleg komolyan gondolta, és már bocsánatot akartam kérni, mikor megláttam a pajkos mosolyt a szája szegletében. Jól van, Saade, te akartad!
- Persze hogy kinevetlek, hiszen egyszerűen béna vagy – nyújtottam ki rá a nyelvem, és felpattantam a földről, hogy elfussak előle. Ugyanis amint kimondtam a szavakat, dühösen felém indult, én pedig próbáltam minél távolabb kerülni tőle. A kanapé körül szaladgáltunk, mint az ötévesek, amikor hirtelen az ajtó felé vetődtem, és azt felrántva kiszaladtam a folyosóra. Eric röhögve jött utánam, és a lépcsőfordulónál el is kapott. Csiklandozni kezdett, én pedig majd’ bepisiltem a nevetéstől. Ám én sem voltam rest, visszavágtam neki a saját fegyverével, és most én voltam a nyerő oldalon.
- O… okéé… e… elég lesz már! – nyögte két támadás között. Megkegyelmeztem neki, és én is elterültem a hűvös padlón.
- Meg fogunk fázni – fordult felém, és felkanalazott a földről. Az ölében vitt a lakás felé, és az ajtót belökve vitt tovább. Jó érzés volt a karjai közt lenni, biztonságban éreztem magam. Most az egyszer életemben tényleg éreztem, hogy valaki törődik velem, és megvéd bármitől, ami bántani akar engem. Ő az én saját bejáratú szuperhősöm, PókSaade. Elvigyorodtam ezeken a gondolatokon, amit ő is észrevett, és kérdőn tekintett le rám.
- Csak arra gondoltam, hogy te vagy az én személyes bejáratú szuperhősöm, PókSaade – felnevetett, és letett a kanapéra. Ő is lehuppant mellém, és elterült a kis helyen, ami még maradt neki.
- Akkor te meg az én barna hajú Lopunzelem vagy – adott nekem is egy becenevet. Most én nevettem. Még hogy Lopunzel…
- Nagyon idióta vagy, tudsz róla? – hunyorítottam felé, és láttam, ahogy kifürkészhetetlen tekintettel pillant rám. – Mi van? – ültem fel rendesen.
- Mi van most velünk? – tette fel azt a kérdést, amit én minden áron ki akartam kerülni.
- Eric – kezdtem, de közbeszólt.
- Ne mondd, hogy nincs köztünk semmi, mert megőrülök! – nézett rám a nagy, barna szemeivel, amik minden alkalommal magukkal ragadtak. Nem tudtam mit mondani. A szavk – amik máskor oly’ könnyen jönnek – most elakadtak valahol félúton. Erre a kérdésre nincs válasz – még. Hogyan is lenne, mikor alig pár napja ismerem csak, és máris ő a gondolataim 90%-ának az elfoglalója! De most még korai lenne bármit is mondani. Először őt akarom megismerni, nem a világát!
- Nem mondom, mert van egyfajta vonzalom kettőnk között. De Eric – pillantottam rá. – Alig ismerlek! Hogy mondhatnék bármit is ennyi ismertség után? Helyes pasi vagy, és aranyos is, meg persze remek énekes, de nem is ismerlek! Nem tudom, miket szeretsz, hogy mi a hobbid, hogy mik a terveid, egyszerűen semmit! Amit láttam belőled, az tetszik, de nem elég! Több infó kell!
- Szóval infó! Hmm, ezen segíthetünk! Remélem, ma ráérsz – állt fel, és a fürdő felé indult. Nekem sem kellett több, utána eredtem, és elé vágva elkezdtem hadonászni, hogy mit akar, meg hogy ma suli van, de csak mosolyogva félretolt az útból, és magára zárva az ajtót hallottam, hogy megnyitja a csapot. Hihetetlen ez a pasi!
Eric betelefonált a suliba, hogy ma nem megyek be, mert városnéző túrán vagyok vele. Ami persze nem volt igaz, mert tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy hova megyünk, vagy megyünk-e valahová. Mikor én is letusoltam, és visszamentem a szobámba, Ericet találtam ott, a ruháim között turkálva. Kikerekedett szemmel néztem, ahogy a szekrény legmélyén turkál, és előszed buggyos pamut gatyát, meg egy egyszerű, fehér ujjatlan trikót.
- Ezeket vedd fel – mutatott az általa válogatott cuccokra, majd magamra hagyott. Felvettem a fehérneműm, majd magamra kapkodtam a ruhákat, és megspékeltem egy fehér Converse-zel. Tettem fel egy kis sminket, a hajamat felcopfoztam, és befújtam magam a kedvenc parfümömmel. Még gyorsan előkotortam a fekete bőrkabátom, zsebre tettem a telefonom, és kiszáguldottam a nappaliba. Eric már megint a kanapét boldogította, és a távirányítót nyomkodta nagyon nagy sebességgel. Tényleg, alig bírtam követni a szememmel a mozdulatait. Mikor meglátta, hogy elkészültem, büszkén pillantott magára.
- Nagyon ügyes vagyok! Ebből a távlatból igazán jó a dekoltázsod – kacsintott felém, én meg elvörösödtem, és gyorsan próbáltam feljebb húzni a pólómat. Eric jót kacagott rajtam, én pedig frappáns visszavágáson gondolkoztam.
- Jó, szóval akkor minden pasi bele fog látni az intim szférámba. Ez nem zavar? – kacérkodtam vele. Ő is elgondolkodott ezen, tekintete elsötétült a féltékenységtől.
- Azonnal át kell öltöznöd!
- Ó, nem, nem! – annyira élveztem a helyzetet, hogy szavakkal le sem lehet írni. – Már nem érzem magam kellemetlenül! Indulhatunk! – nyitottam ki a bejárati ajtót, és megvártam, amíg Eric is kisétál rajta, le sem véve a szemét a melleimről.
- Khm, Eric, a szemem itt van fent – csettintettem előtte.
- Hé, én mondtam, hogy öltözz át, de nem tetted! Most viseld a következményét! – karolta át a vállam, és nyomott egy puszit a fejemre. Anne néni pont ezt a pillanatot választotta, hogy előbújjon az odújából, és megcsodálhasson minket. Mosolya kiszélesedett Saade láttán.
- Csókolom, Anne néni – intettem neki kedvesen, és meglepődve konstantáltam, hogy Eric is így tesz. Anne néni még megjegyezte, hogy milyen szépek vagyunk együtt, és az újságjával együtt távozott.
- Kedvelem a szomszéd nénit! – nézett vissza Eric. – Bár azt a pasit orrba vágom, ha ennyi ideig nézi a khm… - pillantott lejjebb, én pedig egyből értettem a célzást. De azt nem tudtam, hogy kire értette. Hátranéztem, és Adamet láttam meg, ahogy perzselő tekintettel néz utánam. Elkaptam a fejem, és ismét Erichez fordultam.
- A te hibád, oldd meg te – magyaráztam, és kiléptem a friss levegőre. A kocsi már előállt, így beszálltunk, és elindultunk… valahova.
- Most már igazán elárulhatnád, hova megyünk! – fordultam felé, de ő csak bámult ki az ablakon. Fél órája mentünk, és én fél órája dumáltam, persze a vakvilágba. Eric csak somolygott magában, én meg tiszt hülyét csináltam magamból.
- Megjöttünk – parkolt le, én pedig oldalra nézve elhűltem.
- Ezt te sem gondolod komolyan!
2011. december 3., szombat
Visszatértem :)
Jelentem, összeszedtem magam, és újult erővel vágok neki az írásnak :)
Köszönöm azoknak, akik aggódtak értem, és kerestek ebben a 2-3 hétben, nagyon nagy erőt adtak!
A friss nem tudom, mikor jön, szerintem nagy valószínűséggel holnap délután-este, mert ma meg akarok előre tanulni, hogy holnap csak az írásé lehessek ;)
Addig is egy kis önreklám: Betöltöttem a 14. életévemet! :) November 29.-én buliztam otthon a családdal, ugyanis a nagymamám is pont ezen a napon született! Mondhatni, én voltam a szülinapi ajándéka :D
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)