6. fejezet : Kellemes séta

 Sziasztok! Bocsánat, hogy ilyen későn hozom a fejezetet, de sajnos nagyon rosszul vagyok. Úgyhogy előre is elnézést kérek a rövidségért, és hát az esetleges hibákért. Már több napja nem vagyok jól, enyhe migrénes tüneteim vannak - mert már a legerősebb  fejfájás csillapító sem hozza ki belőlem a fájdalmat. Viszont suliba muszáj járnom, mert nem akarok lemaradni az anyaggal, főleg olyan tantárgyakból, amiket nem nagyon értek. De mindegy is. Itt a fejezet, kellemes olvasást mindenkinek! :)
Petru P.

 

 



Azt hiszem, ma fogom elásni magam 2 méterre a föld alatt. A próba… hát az nehezen megy. Itt ülök éppen a próba kellős közepén, és azon gondolkozom, vajon mit is csinálok rosszul. Végigvezettem az egész eddigi edzés pillanatait, és rájöttem, hogy semmit. Egyszerűen csak… nem megy. Sóhajtva feltápászkodtam ideiglenes ülőhelyemről, a vécékagylóról. Még nem adom fel. Tudom, hogy lesznek olyan ügyesek a srácok, hogy le tudják győzni a másik sleppet. Bíznom kell bennük, és hinnem kell ebben! Igen! Ezt kell tennem!

Bent halotti csönd uralkodott. Muszáj volt elmosolyodnom, gondolom azt hitték, hogy üvöltve küldöm őket melegebb éghajlatra, mert nem jött össze első próbálkozásra a lépéssor. Azért ennél ismerhetnének már jobban. Az előbbi csak egy kis kiborulás volt, az önbizalmam elvesztése, de szerencsére hamar túl tudtam jutni rajta, és visszanyertem a higgadt, józan eszem.
- Nyugi, nem harapok – vigyorogtam csúfondárosan a kissé megszeppent csapatomra. Hogy is nem bíztam bennük? – Na szóval, elnézést az előbbiért, de még vissza kell szoknom ehhez a tanár – diák dologhoz, meg az optimista hozzáállást sem értana gyakorolnom.
- Ugyan, semmi gond, szerintem mi is kiakadtunk volna – válaszolt Maya a többiek pedig hevesen bólogattak.
- Akkor, kezdhetjük? – kacsintottam, mire egyből beálltak a helyükre. Az én csapatom!

Két és fél óra múlva elégedetten hagytam el a termet, míg a többiek fáradtan vánszorogtak a kapu felé. Eszméletlenül jók voltak az óra második felében! Hihetetlen! Mintha mindig is ezeket a lépéseket tanulták volna. Én pedig, mint büszke tanár, mosolygó szemekkel figyeltem a többiek boldog tekintetét, és a hálát, hogy végre valahára ők is kapnak elismerést. Fel nem fogom, hogy Camille hogyhogy nem csapott le néhány igazán tehetséges táncosra. Tiszta hülye ez a csaj. Útközben megjött az ihletem, és akarva-akaratlanul, de táncra perdültem. Ott, az utcán, mindenki előtt próbáltam ki azt, ami a fejemben már megszületett, de a kivitelezésén még csiszolni kell. Jobbra kettő fordul, hátra, vissza kettő spárga, föl. Ez nem is olyan rossz kombináció – hümmögtem magamban, észre sem véve a körülöttem gyűlő tömeget. Már egész kis nézőközönségem volt, én pedig csak táncoltam, és táncoltam. A végén tapsözönnel köszönték meg a produkciómat, én pedig meghajoltam, majd sietősen távoztam. Zsebre dugott kézzel haladtam a lakásom felé, amikor két kéz kulcsolódott a derekam köré, és megpörgetett a tengelyem körül. Visítoztam, nem tudtam, ki is lehet az, de a kuncogása egy idő után ismerős lett.
- Eric! Te idióta! Teee! – kezdtem el ütögetni. Nevetve hárította minden próbálkozásom, aztán egy idő után én is meguntam, és nevetve görnyedtem össze. Hihetetlen ez a pasi! A hangulatingadozásaitól a falra tudnék mászni, de amikor jó kedve van, egész normálisnak tűnik. Mikor normalizálni tudtam a légzésem, felpillantottam azokba a rakoncátlanul csillogó barna szemekbe, amik színtiszta vidámságot sugároztak felém.
- Hé, ne szidjál, még a végén rád uszítok néhány rajongót – poénkodott, és karjával átölelt a vállam felett. Megforgattam a szemem, de hagytam neki, hadd élvezze ki ezeket a pillanatokat. Így sétáltunk Stockholm belvárosában, teljes nyugalomban, békességben. Ha azt mondja 2 nappal ezelőtt valaki, hogy találkozom Eric Saade-val, először beképzeltnek hiszem, majd megbarátkozom vele, simán a képébe röhögtem volna, és megadtam volna neki egy pszihológus telefonszámát. De most… valahogy olyan természetes volt így sétálgatni vele. Nem voltak se rajongók, se olyanok, akik belekötöttek volna kettősünkbe, és ez jó volt. Felnéztem Ericre, hogy lássam az arcán, mit is érez. Arcán csak nyugalmat és boldogságot fedeztem fel, semmi jele nem volt zaklatottságnak vagy paranoiának. Hogy miért ez a kettő jutott eszembe? Mert ő sztár. És ez a kettő a legjellemzőbb az említett emberekre. Soha nm akarok az ő cipőjükben járni. Nehéz lehet, ha mindig minden lépésedet számon tartják, és nem lehet semmi magánéleted. Nem is irigyelem őket.
- Min gondolkozol? – törte meg a csendet. Rá emeltem a tekintetem.
- Úgy mindenről. Konkrétan a sztárságról.
- És, mi a véleményed?
- Hmm. Nehéz lehet nektek. Nuku magánélet, nuku botrány, nuku sex – humorizáltam, mire játékosan meglökött, és bár nem erősen, én mégis majdnem dobtam egy seggest. Csúnyán néztem rá.
- Nem tudod, mit tettél- hunyorogtam, majd lendületből ráugrottam, mire a hirtelen jött súlytól összerogyott a fűben. Fűben? Körülnéztem, és észrevettem, hogy az egyik közeli parkban vagyunk. Idáig sétáltunk volna?
- Hé, nem is tudtam, hogy ilyen vadmacskatípus vagy – röhögcsélt alattam.
- Túl sok mindent nem tudsz még rólam…
- És hajlandó vagy beavatni ezekbe a titkokba? – nézett mélyen a szemembe. Elgondolkodtam. Érdemes beavatni őt az életembe? Ismerem én őt annyira, hogy bizalmamba fogadjam?
- Majd egyszer talán – választottam a köztes megoldást, ami láthatólag neki is elnyerte a tetszését. Főleg azért, mert nem mondtam neki határozott nemet.
- Helyes. Nos, meghívhatlak egy… forró csokira?
- Sajnálom, de nekem mennem kell – tápászkodtam fel róla, majd segédkezet nyújtva őt is talpra rántottam. Leporolta magát, majd engem is magával húzva elindult a lakásom felé. Várjunk csak, honnan…?
- Meg ne kérdezd, honnan tudom, hol laksz. Tudod, a sztárság előnye, hogy mindent megtudhatsz, amit akarsz – kacsintott. Már megint villog. Ne igaz.
- Ha kevésbé beképzelten mondod, talán még hiszek is neked – piszkáltam, de nem szólt rá semmit, csak mosolygott. Most nem a vállamat, hanem a derekamat ölelte át, de hirtelen megtorpant.
- Mi van? – kérdeztem, mire előkapta az I-phone –ját, és lefényképezett vele.
- Ezt miért kellett?
- Megadod a telefonszámod? – nézett rám kiskutyaszemekkel. Hát lehet neki ilyenkor nemet mondani? De azért várakoztattam egy kicsit, hadd egye a fene, majd kikaptam a kezéből a készüléket, és beírtam a számom. Elmentette, és megcsörgetett. Előkaptam a telefonom, és én is elmentettem a számát, ráadásként csináltam képet is hozzá, aminek nagyon örült a feje. Magához rántott, és beállított egy számára tetsző pozícióba, mögém állt, és már kattant is a gépezet. Megnézte, és láthatóan elégedett volt azzal, amit lát.
- Muti meg – nyafiztam egy sort, mire mosolyogva átnyújtotta nekem a mobilt. Tényleg jó kép lett, el kell ismernem. Bár nem a legjobb, de megteszi.
- Átküldöd?
- Persze – már el is indította a folyamatot, én pedig elmentettem a remekművet. Sajnos már tényleg mennem kellett, így kicsit fájó szívvel – de azért annyira nem fájt! – de otthagytam Ericet, aki persze kiharcolt magának 2 puszit. Mikor láttam, ahogy eltűnik a rengetegben, előhalásztam a telefonom, és megnéztem a közös képet. Ösztönösen éreztem, hogy barátra leltem…

Otthon ledobáltam az összes cuccom, és a konyhába robogtam, mert már nagyon éhes voltam. Összedobtam egy szendvicset, és bevackoltam magam a pihe-puha kanapémra. Bekapcsoltam a tévét, és az első szembetűnő dolog, hogy Eric és ÉN voltam a tévében. Persze az arcom nem volt annyira felismerhető, de én voltam, ehhez kétség sem fér. A sztori pedig így szólt :
 

Eric Saade újra szerelmes? A mi Mr. Popularunk úgy látszik, ismét megtalálta a boldogságot egy feltűnően csinos, fiatal lány személyében. Ex-barátnőjével, az énekes Molly Sandénnal 3 hónapja vannak külön, de úgy látszik ez elég idő volt a kapcsolatuk túllépésére. egy szemtanú szerint igen meghitten sétálgattak Stockholm belvárosában, ami ezeken a képeken is igen jól látszik. Vajon ez egy kaland, vagy egy bimbózó kapcsolat kezdete? Nemsokára kiderül!

Tátott szájjal halgattam végig, csoda, hogy a legyek nem vertek fészket a nyitott számban. Hogy meghitten sétálgattuk? Járunk? Vegyek nekik szemüveget?
Azonnal felugrottam, és a telefonom felé vettem az irányt. Megkerestem, amit akartam, és már tárcsáztam is. Két csöngés után fel is vette.
- Igen? – hallottam meg kellemesen férfias hangját a vonal túlsó végéről.
- Remélem, ez csak egy vicc – sziszegtem a telefonba, de akkor még nem tudtam, mit is tartogat nekem a jövő…

Új blog :D

Mint látjátok a címből is, új blogot nyitottam :) Nem történetet írok, hanem olyan naplószerűséget, és remélem, hogy legalább páran benéztek majd oda is.
Már csak azért is, mert néhány infót majd oda fogok kirakni ezzel a bloggal kapcsolatban is. Szóval érdemes majd néha néha felnézegetni rá.
Itt a link : http://dreamcastlepetrup.blogspot.com/
Már ma lesz fent néhány infó, szóval nézzetek be!
Addig is Puszpusz :)

Sziasztok! Megérkezett az új fejezet, remélem, hogy ide is kapok véleményeket! ;) Köszönöm a 14 rendszeres olvasót, na meg az 1800-as határ átlépését! ^^  Annyira meglepődtem, először szóhoz sem jutottam, aztán mikor felfogtam, nekiálltam sikoltozni! Ezt a fejezetet Áfonyának, Nina Lawn-nak, Orchidée-nek és adadel-nak ajánlom, mert ők voltak azok az emberek, akik az elejétől fogva buzdítottak, ki így, ki úgy. Szóval ez a Tiétek, drágáim, olvassátok élvezettel!
Petru P.

Vajon én a nem vagyok normális kategóriába tartozom? Valószínű. Egy ilyen pasit így faképnél hagyni… Igen, tuti bolond vagyok. De miért is? Ezt nem tudom megfogalmazni. Eddigi véleményem szerint Eric Saade egy bunkó, önelégült szoknyapecér, de a ma délután után… kicsit megrendültem. Lehet, hogy félreismertem? Talán kellene adni neki egy esélyt, hogy bizonyítson? Áh, miket beszélek, nem érdeklem én őt annyira – gondolkodtam már otthon, a TV előtt ülve. Puha, meleg pléddel takartam be magam, közben pedig romantikus filmet néztem fagyival a kezemben. Mint egy szerelmi bánatos tini, úgy viselkedem – fintorodtam el saját magamtól, aztán már csak megcsóváltam a fejem, és a továbbiakban minden figyelmemet a filmre próbáltam összpontosítani. A szokásos love story volt – fiú-lány találkozik, egymásba szeretnek, jönnek a bonyodalmak, felbukkan az excsaj, összevesznek, majd a történet végén kibékülnek. Annyira kiszámíthatóak ezek a filmek, hogy arra nincs is megfelelő szó. De legalább lekötötte a figyelmem több mint 2 órára, közben a fagyi is elfogyott, én pedig ismét belesüppedtem a saját gondolataim útvesztőibe. Ez az iskola csak rosszat tesz nekem. Minél kevésbé akarok gondolkodni, annál jobban csinálom, már csak azért is. Komoly problémáim lesznek így.

Reggel az órám megint hangos csörgéssel adta tudtomra, hogy itt az ideje felkelnem a pihe-puha ágyikómból. Úgy döntöttem, ma nem futok, hanem szépségnap szerű valamit tartok – ezekben a korai órákban. Nálam ez annyiból állt, hogy valami nyugtató zenét teszek be a hifibe, és próbálok nyugodt lenni. Ezt meg is tettem, és a fürdőben letettem az egyik kisasztalra. A kádat félig engdtem vízzel, tettem bele habfürdőt is, úgyhogy mire én levettem magamról a ruhákat, addigra a víz már tele volt puha, fehér habréteggel. Beleereszkedtem, és ellazítottam az izmaimat. Csak lebegtem az édes semmiségben, és nem gondoltam semmi zavaró tényezőre. Fél óra után, kiázott bőrrel léptem ki a kádból. Egy törülközőbe bújtattam meztelen testem, és a kis szekrényhez sétáltam. Elővettem mindenféle piperecuccot – gyanta, arcmaszk, testápoló, kézkrém, körömlakk, egyszóval minden. Te jó ég, nekem ma pedikűröshöz van időpontom fél hétre! Tehát ma meglesz a műkörmöm is! Hurrá!

Miután végeztem a fürdőben, a gardróbomba mentem. Előhalásztam egy fehér nadrágot, hozzá illő felsővel, és magas sarkúval. Magamra kapkodtam őket, a hajamat csak simán lelógva hagytam, a sminket pedig nem vittem túlzásba. A táskámba bepakoltam a könyveimet, a telefonom zsebre tettem, és már rohantam is a manikűröshöz. Az ajtón kilépve összefutottam a tegnapi sráccal. Azt hiszem, Adammel. Épp a szemetet cipelte lefelé. Amikor észrevett, heves integetésbe kezdett.
- Hey, Lola! Mi újság? – közeledett vidám arccal, én pedig ne tudtam megállni mosolygás nélkül. Olyan aranyos volt, ahogy kiskutyákat megszégyenítő tekintettel közeledett felém. Fejcsóválva adtam neki két puszit, és felajánlottam, hogy segítek neki levinni a szemetet – amit persze nem hagyott. Így csak lekísértem, közben pedig az itt maradásáról kérdezgettem. Elmesélte, hogy 1 hónapig fog maradni, mert kapott egy hosszabb szünetet a munkahelyén, és hogy ennek Anne néni mennyire örült. El tudtam képzelni. Odalenn elköszöntem tőle, és a manikűrös felé kanyarodtam. Tegnap elkértem Mayától msn-en a címet, ahová ő is jár – kiderült, hogy nincs is messze onnan, ahol lakom, így úgy döntöttem, gyalog megyek el addig. Legalább lesz időm még jobban szemügyre venni az ébredő Stockholmot. Ahogy haladtam a cél felé, egyre többen néztek meg maguknak. Talán a magas sarkúm kopogása miatt, talán azért, mert hangosan dúdolgattam magamban, vagy az is előfordulhat, hogy a rögtönzött tánclépéseim miatt. Ezek közül bármelyik lehetséges. De nem foglalkoztam vele. Én így érzem jól magam a bőrömben. Nekem ez tetszik, és ha valaki nincs velem egy véleményen, a úgyis meg fogja mondani a szemembe – remélhetőleg. De úgy láttam, hogy tetszett nekik a műsorom, mert nagyon vigyorogtak. Ki érti a svédeket?!

Mire odaértem a szalonba, már egész nagy élet volt. A lányok sürögtek-forogtak, én pedig csak kapkodtam a fejem köztük. Ezek aztán fel vannak pörögve! Az egyik vörös hajú, 20-as éveit taposó lány odaszaladt hozzám, és megkérdezte, hogy ki vagyok, és mikorra van időpontom. Mosolyogva mutatkoztam be, és megmondtam, hogy háromnegyed fél hétre van időpontom. Leültetetett egy asztalhoz, és már jött is a manikűrös csaj. Egész szimpatikus volt, és nagyon jól végezte a munkáját. Munka közben beszélgettünk, kiderült, hogy ő sem svéd, hanem Franciaországból költözött ide rokonokhoz, és most próbál valamit kezdeni magával. Mindenesetre nagyon jó munkát választott, még ha csak ideiglenesen is, mert baromi ügyes és gyors volt, így fél nyolckor már cakkon púder kész voltam. Fizettem, és adtam neki borravalót is, így teljesen megelégedve léptem ki az ajtón. Fogtam egy taxit, és bemondtam az iskola címét. Remélem, ma is lesz olyan jó napom, mint tegnap volt…

Amikor végre megérkeztem, láttam, ahogy Saade a kapu előtt áll, és szorngat valamit a kezében. Idegesen szemlélte maga körül a világot, várt valakit, ezt biztosra vettem. De miért is foglalkozom én vele? Így hát fizettem, és kikászálódtam az ülésről. Megvártam, amíg elhajt a taxi, és elindultam a bejárat felé. Pechemre Popular épp felém tartott. Mit akar megint?
-  Jó reggelt, Lola – nézett mélyen a szemembe, én pedig egy pillanatra ellágyultam. DE csak egy pillanatra! Múló szeszély…
- Neked is. Miben segíthetek? – érdeklődtem, közben egy pillanatra sem álltam meg, hanem haladtam tovább.
- Esetleg megállhatnál?
- Bocs – morogtam, és hirtelen lefékeztem, aminek következtében nekem jött. Jót kuncogtam a bénaságán, de nem tettem szóvá. Morcosan nézett rám, de a szeme csillogása elárulta, hogy közel sem olyan mérges, mint amilyennek mutatja magát. Pasik – forgattam meg a szemem.
- Na szóval, Camille kihirdette, mikor is lesz pontosan ez a verseny. Nem fogod elhinni, milyen időpontra tette! Nem viccelt, amikor azt mondta, hogy a győztes leégetheti a vesztest az egész iskola előtt – tett elém egy papírt, amit kikaptam a kezemből. Elkerekedett szemmel olvastam a sorokat, közben éreztem, hogy a lábam kezdi felmondani a szolgálatot, és magatehetetlenül összecsuklom. Eric pont időben kapott utánam, mielőtt még közelebbi ismertséget köthettem volna a betonnal. Most nem érdekelt, hogy ő Eric Saade, közel akartam érezni magamhoz, hogy tudjam, legalább most valaki mellettem van. Készségesen átölelte a derekam, így nem volt annyira feltűnő az összecsuklásom. Csak remegtem, és nem akartam felfogni azt, amit a papíron láttam a saját szememmel. Ez…hihetetlen!

Figyelem, emberek!
Az iskolai táncbajnokság December 18.- án, a Karácsonyi bálon lesz megtartva, ahol a két csapat, a Remény és a Győzelem csapata fog megmérkőzni egymással, mintegy megnyitásként.
Mindenkit szeretettel várunk a bálra!

Eric még mindig a karjaiban tartott, de már kezdtem lenyugodni. Óvatosan kibontakoztam a karjaiból, és leültem a legközelebb eső padra. Csak bámultam a messzeségbe, és egyáltalán nem figyeltem a nyugtató szavakra. Hogy történhet meg ez velem? Mit tettem, hogy így büntetnek odafenn? Ennyi idő alatt képtelenség normálisan felkészülni egy ilyen eseményre! A táncosokat pedig nem akarom leégetni, hogy nem megfelelő felkészültséggel indítom el őket Camille-lal szemben! Le kell mondanom! Nem alázhatom meg az embereket a büszkeségem miatt.
- Lemondom – motyogtam, mire Eric végre elkussolt, hosszú ideje először. Megdöbbenve nézett rám, majd megcsóválta a fejét.
- Nem mondhatod le! Cserbenhagynád a többieket, akik bíztak benned? Te vagy az egyetlen, aki nyíltan el merte vállalni a véleményét, és ez hatalmas löketet adott nekik! Most már ők is képesek lesznek végigcsinálni, de kell valaki, aki segít nekik megtalálni önmagukat! Azt hittem, te soha nem adsz fel semmit! Nem teheted ezt meg velük – emelte fel a hangját, és monológjával rendesen megdöbbentett engem. Nem gondoltam volna, hogy tud ilyen… normális is lenni. Igen, ez a legmegfelelőbb szó rá.
- Eric, ezt te nem érted. Tudom, hogy tudod, mekkora munka van ebben a koreográfia-betanulós cuccban. Szerinted én képes lennék ennyi idő alatt egyedül betanítani nekik egy komplett koreográfiát? Láttad a felvételeket az előző csapatomról? Velük is mennyit gyakoroltam, de ott volt segítségem! Két-három ember mindig ott volt, hogy ha megakadtam, segédkezet tudjon nyújtani! Itt ilyen nincs! – ráztam a fejem lemondóan. Arra viszont nem számítottam, hogy Eric a két kezével megfogja az arcom, ezzel kettős érzelmeket kiváltva belőlem. Egyrészt jól esett az érintése, másrészt pedig elcsodálkoztam, hogy én ezt hagyom.
- De van! Mi itt vagyunk! Csak kérned kell, és segítünk! Ne add fel azt, amit úgy szeretsz csinálni!
- Miért? – jutott eszembe hirtelen. – Miért segítenél nekem? Hisz nem is ismersz! – szakítottam ki magam újfent a bűvkörből, amit fenn tartott maga körül. Aztán, mint egy kisfiú, aki lebukott, hogy csokit lopott az anyukája szekrényéből, égővörös füllel, lehajtott fejjel válaszolt.
- Mert te vagy az egyetlen aki… nos, aki nincs oda úgy igazán értem – nyögte ki, amire én hangos hahotába kezdtem. Annyira nevettem, hogy meg kellett kapaszkodnom a korlátban, nehogy összeessek – ezúttal a nevetéstől. Eric úgy nézett rám, mintha ütődött lennék. Jól van, na, nem tehetek róla, hogy ilyen dinka!
- Hát… ez érdekes meghatározás! Képes voltál pont engem kiszúrni a tömegből? Aki nem a külsőd alapján ítél meg? Ne haragudj, de ez olyan hihetetlen – nevettem tovább az abszurd helyzeten. Most már Eric is elmosolyodott, majd őt is elkapta a nevetőgörcs. Ott álltunk az iskola előtt, és együtt nevettünk ezen az abszurd helyzeten. Mert tényleg az volt. Mikor végre lenyugodtunk egy kicsit, észrevettem, hogy mindjárt becsöngetnek, így elindultam a termek felé. Eric is jött mellettem, közben pedig fel-felkuncogott. Ránéztem, és láttam, ahogy próbálja visszafogni a nevethetnékjét. Kérdőn néztem rá. Ő csak előre intett a fejével, én pedig megláttam, mi is a nagy öröm oka. Camille céklavörös fejjel nézte vidám párosunkat, közben észre sem vette, hogy az egyik végzős mögötte szamárfület mutogat neki. Próbáltam a nevetésem a kezem mögé rejteni, de sajnos nem ment. ismét kitört belőlem, mint egy régen alvó, csak ébredésre váró vulkán. Eric is velem nevetett, de közben igyekezett az osztályom felé támogatni. Pont időben értem be, és már fordultam volna Erichez, hogy elbúcsúzzam, de leintett, és betámolygott ő is a terembe, pont a padomhoz, és levágta magát a mellettem levő székre. Ez beteg, komolyan! – csóváltam meg a fejem, de azért leültem mellé. A tanár úr pont akkor szambázott be a terembe, és elkezdte a mai anyag leadását. Próbáltam minden idegszálammal rá koncentrálni, de nehezemre esett, főleg úgy, hogy egész végig magamon éreztem egy égető pillantást…

Ebédszünet, ó jeah – sóhajtottam fel, az 5. óra után. Az agyam leginkább egy napra kitett szivacsra hasonlított, amiből elpárolgott a víz. Ha most ide tennének egy ágyat, valószínűleg azonnal belevetném magam, és elaludnék. De jó is lenne – álmodoztam, közben a szememmel Mayát és Riát kerestem, akiket meg is pillantottam – Ericékkel. Azt hiszem, félreismertem őket, nagyon is. Alex, Kevin és Edin igazán jófejek voltak, Eric pedig… ő meg Eric. Kiismerhetetlen. Leültem Eric és Alex közé, majd buzgón falatozni kezdtem. Hallgattam Maya szűnni nem akaró csicsergését, és olyan érzésem volt, mintha visszakaptam volna a régi életem egy darabját. A lányok igazán aranyosak voltak, éreztem, bennük feltétel nélkül megbízhatom a későbbiekben. A csapatomra vándorolt a tekintetem, akik egy hatalmas asztalnál tömörültek, és a mai óráról beszélgettek. Elmosolyodtam, és végre úgy éreztem, tartozhatok itt is valahova.

Első díj^^

Helló mindenkinek! Először is : még nem a friss, de ha holnap minden jól fog menni, akkor hozom a fejezetet!
Másodszor pedig, a blog megkapta az első díját, amit nagyon-nagyon köszönök Áfonyának!

Szabájok

1. Tedd ki a logót a blogodra!

2. Köszönd meg annak akitől kaptad!

3. Írj magadról 5 dolgot!

4. Küldd tovább 5 embernek!

5. Értesítsd őket a díjazásról!

1. Megvolt!
2. Köszönöm szépen még egyszer, Áfonya! ^^
3. 5 dolog rólam:
- Lassan 10 éve táncolok, és ha nem az írás, akkor a táncolás az aktuális szerelmem ;)
- Idén ballagok, és hálát adok az Istennek, hogy elmehetek a suliból. Alapvetően nem a sulival van problémám, hanem a diákokkal. Úgy látszik, nem az én világom a klikkesedés. :)
- Néha suliban is írogatok, főleg, ha az órán nincs ott a tanár. Van egy kis füzetem, amit mindig magamnál tartok, és abban írom a vázlataim.
- Tudom, gyerekes, de naplót vezetek. Jó visszaolvasni, hogy akkor, az adott helyzetben mit gondoltam, és mit éreztem.
- A legnagyobb példaképem a bátyám. Egyszer az egyik ismerősöm megjegyezte, hogy olyan vagyok mellette, mint egy 5 éves. Nem izgat különösebben. A tinik többsége - nem mindenki természetesen - rögtön világsztárokat kezd sorolni, ha felteszik neki azt a kérdést, hogy ki a példaképe. Én nem. Nekem ő az, akire felnézhetek, akiről példát vehetek, mert tudom, hogy mindig a helyes úton fog járni.
4. Küldöm tovább nekik :

Nina Law

Myka

ági

Lexxi

Lauren

Puszi Petru P. :)

4. fejezet : Válogatás

Sziasztok! Korrigáltam, és megírtam Nektek a fejezetet, úgyhogy nyugodt a lelkiismeretem. Remélem, tetszeni fog a fejezet, nekem kicsit olyan, mint ha lapos lenne, de ezt döntsétek el Ti! Köszönöm szépen a kommenteket adadelnek, Orchidée-nek, és Áfonyának :) Remélem, most is kapok komit, és pipákat persze! A chatbe is nyugodtan írhattok, nem haragszom meg érte ;)
Kellemes olvasást! Petru P.

Lola szemszöge:

Reggel az ágyam szinte kivetett. Úgy döntöttem, ma edzek egy kicsit, formában tartom magam. Miután sikeresen kicsomóztam magam a takaró fogságából, rögtön a fürdőbe mentem. A szemeim furcsán – talán izgatottan? – csillogtak, bizonyítási vágy égett bennük. Meg akartam mutatni Ericnek, hogy nélküle is menni fog. És így is lesz! Menni is fog!
Beálltam a zuhany alá, és folyattam magamra a meleg vizet. Nekitámaszkodtam a falnak, hagytam, hogy a jól eső cseppek végigvándoroljanak testem minden pontján. Nyugtatóan hatott rám ez a zuhanyzás, kicsit lejjebb ment az adrenalin szintem. Egy törülközőt csavartam magam köré, miután végeztem, és a tükör előtt igazgattam az összekócolódott hajzuhatagom. Mint egy jól öltözött boszorkány – kuncogtam saját magamon. Jézusom, agyhalál.
Miután megvitattam magammal, hogy milyen hülye vagyok – mint azt ez a mondat is bizonyítja – edzőruha után néztem. Felvettem egy háromnegyedes nadrágot, meg egy szürke rövid ujjú felsőt, kivettem hozzá egy kényelmes tornacipőt, és késznek nyilvánítottam magam.
A hajamat gyorsan felcopfoztam, és voilla! Már mehettem is. Az mp4-emmel a kezemben kiléptem az ajtón – és egyenesen beleütköztem egy mellkasba. Felnéztem, és komolyan majdnem elájultam. Egy irtó helyes pasi állt fölöttem, de igazából, a haver fajtából. Ilyenekkel még csak véletlenül sem kezdenék…
- Bocsánat, csak eltévesztettem az ajtót… ezek szerint – mutatott a mögöttem lévő ajtóra, ami a lakásomhoz vezetett. Pisolgtam párat, mire egyáltalán meg tudtam szólalni a meglepettségtől.
- Semmi gond. Öhm… igazából kit is keresel?
- A nagymamámat. Csak olyan régen voltam már itt, hogy az emeletre tisztán emlékszem, de a számra annyira már nem – vakarta meg zavartan a tarkóját, ezzel mosolygásra késztetve engem. Aranyos volt, ahogy egy fehér Disney –mintás pulcsiban, fekete nadrágban és tornacipőben magyarázkodik egy idegen csajnak. Ő biztos az én legkedvesebb szomszédomnak az unokája, akit ez alatt a pár nap alatt annyit emlegetett, mint én a bátyámat egy hónapban. Fel volt pörögve, mert a héten megígérte neki, hogy meglátogatja. Hát, meg fog lepődni, az biztos!
- Á, szóval Anne nénit keresed – heves bólogatás, így lenne ötösöm a lottón – Az enyémmel szemben lévő ajtó.
A srác elindult, miközben elmotyogott egy „köszönömöt”. Már elindultam, mikor utánam szólt.
- Amúgy Adam vagyok. – Visszafordultam, és rámosolyogtam.
- Lola – amint kimondtam, nyílt az ajtó, és Anne néni lépett ki rajta, egy hálóköntösbe burkolva. Amint meglátta Adamet, rögtön megdörzsölte a szemét – gondolom azt hitte, álmodik – és miután felfogta, hogy ébren van, tizenéveseket megszégyenítő gyorsasággal vetette magát Adam nyakába. Igazán mulatságos látvány volt, de mivel sürgetett az idő, nem sokat nézelődtem, hanem nekiindultam felfedezni Stockholm utcáit – futva.
Amint kiértem a házból, már neki is iramodtam. Egyre csak futottam, és közben néztem az éledező városkát. Az emberek az üzletekbe igyekeztek, hogy minél frissebb árut vihessenek haza. Miközben próbáltam tartani a tempómat, egyre nagyobb élet lett. Kocsik jöttek-mentek az utcán, a biciklisek is kiélvezték a kellemes időjárást, és akadt néhány hozzám hasonló futó is. Már vagy fél órája bolyongtam a városban, mikor úgy döntöttem, ideje visszafordulni. Próbáltam követni az utamat visszafelé is, így az útba eső parkban meg tudtam állni egy kicsit pihenni. Leültem egy padra, és gondolkoztam. Néztem a nyüzsgő tömeget, aki kezdték teljesen ellepni az utcákat. Aztán eszembe jutott a tánc. És megihletett ez a sürgő rengeteg, így úgy éreztem, muszáj táncra perdülnöm.
Épp Jennifer Lopez: On the floorja ment, én pedig nekiálltam táncolni – a park közepén. Nem érdekelt, ki nézett, ki nem, pörögtem, forogtam, akrobatikáztam. A korlátokon átlendülve haladtam az újdonsült otthonom felé, mindent beleadtam ebbe a mozgásba. Az összes dühömet, csalódottságomat, bizonyítási vágyamat, szenvedélyemet, egyszóval mindent. És baromira élveztem. Nem volt kötöttség, csak a zene és én. Mire a bejárat elé értem, teljesen ki voltam fulladva, de olyan jól éreztem magam, mint már nagyon régen. A portás bácsi jól meg is nézett magának, én meg szabályosan rávigyorogtam nagy jókedvemben.
Bent ledobtam magamról a cipőt, és egyből a zuhany alá álltam. Siettem, mert nagyon úgy nézett ki, hogy elkésem. De megoldom, gyors leszek. Meg akartam mutatni, hogy tudok én is legalább olyan jó lenni, mint Camille és a sleppje. Ennek megfelelően is öltöztem. Dögösebb rucikat válogattam össze, és tornacipő helyett egy magas sarkút vettem föl. Persze a tornazsákba azért rakok be egyet… fő a biztonság! A hajamat leengedve hagytam, és egy kicsit erősebb cicaszemeket csináltam magamnak. Bedobáltam az órarendnek megfelelő cuccokat, meg a szórólapokat, és már mentem is. A lépteim inkább felértek egy kisebbfajta kocogással, de engem ez most nem érdekelt. Az mp4 üvöltött a fülembe, de nem zavart különösképpen. Sőt, még kicsit meg is nyugtatott. A suli kapujából egyből kiszúrtam a „nagy csapatot”, Ericcel megtoldva. Szemfogtava mentem tovább. De hogy is gondolhattam, hogy megúszom a mai napot beszólás nélkül?!
- Nézzétek már, utánoz minket a kis picsa! Ez a menők övezete szívem, menj arrébb!
- Ha a menők övezete, akkor TE mit keresel benne? – nyomtam meg a te szót, majd tovább áltam. Halottam ugyan, hogy valaki nagyon vissza akarja folytani a nevetését – kisebb nagyobb sikerrel – de megláttam Riát és Mayát integetni nekem, úgyhogy inkább szedtem a lábamat. Maya 2 méterről a nyakamba ugrott, én pedig próbáltam megtartani az egyensúlyomat. Ria két puszival üdvözölt, majd felajánlották, hogy segítenek kiosztani a szórólapokat a szünet hátra lévő részében. Csöngetéskor elindultam az első órámra, ami matek. Remek. Egy hányingerkeltő óra megint. Gratulálni tudok csak magamnak.
Már léptem volna be a terembe, mikor egy kéz megállított. Felnéztem, és egy csoki barna szempár nézett vissza rám. Nehezen ugyan, de kitéptem magam rabul ejtő szeme fogságából, és feltettem a legjobban érdekelt kérdést.
- Mit akarsz?
- Megbeszélni a tegnapot! – hangja határozottan csengett, és most semmi gúny nem volt benne. Körbenéztem, egyedül voltunk a kihalt folyosón.
- Nincs mit megbeszélni rajta! Nem kell a segítséged! És ha megbocsátasz, nekem most órám van – azzal otthagytam a megszeppent popsztárt, és beléptem a terembe. Minden szem rám tapadt, én pedig éreztem, hogy egyre jobban elpirulok.
- Elnézést a késésért – makogtam, és leültem egy üres padba. Előszedtem a felszerelésem, és próbáltam minden figyelmemet az órára szentelni. Igen nehezen ment. A gondolataim minduntalan elkalandoztak, és amikor a tanár felszólított, céklavörösen kértem, hogy ismételje meg a kérdést.
- Kérem, Miss. Carmen, figyeljen jobban – fedett meg, én pedig lejjebb csúsztam a székemen, és ezután egész órán úgy figyeltem, mint a kisangyal…

Elszenesedett agytekervényekkel léptem ki az utolsó órámról. Lefárasztott az egész napi nyüzsgés, az ebédszünetben pedig ejtettem egy rövid látogatást az igazgatói irodában. Engedélyt kértem a mai válogatásra, és megegyeztem heti négy edzésbe is. Legalább ezzel már nem kell törődnöm. Maya és Ria nagyon jól kijöttek, és én is belerázódtam az itteni életbe- nagyjából. Ettől jobban szerintem nem is fog menni. Bementem a mosdóba, és átvettem az edzős ruhámat. A tükörhöz léptem, és szembe néztem saját magammal. Mégis mit művelek? Csatázom egy hülye libával, a büszkeségemért? Ha a nagyim látna… talán kicsit büszke lenne rám, mert végre kiállok magamért, és azért, amit szeretek csinálni. De a többi…
Felfrissítettem a sminkemet, és az összes cuccommal együtt, dobogó szívvel indultam a tornaterem felé. Nagy levegőt vettem, és benyitottam. 20-30 diák tolongott odabent, beszélgettek, nevetgéltek, és észre sem vették a jöttöm. Ericék is bent voltak, de jelen pillanatban ők voltak a legkevesebb gondom. Megköszörültem a torkom, mire minden szem rám tapadt, és csönd lett.
- Üdv mindenkinek! Loretta Lola Carmen vagyok, de hívjatok csak nyugodtan Lolának – intettem, néhányan elmosolyodtak – Én alapítottam 5 éve a Remény tánccsoportot, abban a hitben élve, hogy ezzel számtalan embernek fogok kellemes pillanatot szerezni. Ez így is lett. Azokkal táncoltam, akiket a nagymenő kasztokban nem láttak szívesen, ezáltal kirekesztettnek, elesettnek érezték magukat. Én tanítottam be nekik a koreográfiákat, jómagam pedig idősebb, tapasztaltabb tanáraim mozdulataiba a sajátjaimat is belefűztem. Így boldogultam 5 évig, remélem, idén sem fogok csalódást okozni nektek. Egy kis válogatást fogok tartani, és akit alkalmasnak látok, azokkal komolyabban is szeretnék foglalkozni, velük személyes célom is van. Nem titok, gondolom, ti is hallotatok a párbajomról Camille-lal. A célom, hogy bebizonyítsam, itt is vannak rajtuk kívül tehetséges diákok, és igenis össze lehet őket hozni. Úgy érzem, ezt tudnotok kell, szóval, aki nem akar ebben részt venni, annak ott az ajtó – mutattam felé – Nem haragszok meg, ha elmentek. – halálos csönd, senki nem mozdul, mindenki csak mosolyog. Egy szőke lány, kérdésre nyitja a száját.
- És aki nem elég jó, hogy Camille-ék ellen kiálljon?
- Természetesen őket is szívesen várom a táncórára, csak annyi különbséggel, hogy ők nem fognak fellépni a nagy megmérettetésben. Az óra ingyenes, úgyhogy nyugodtan jöhettek. De egy valamit hadd kérjek! Ha valaki – akár fellép, akár nem – kiadja a koreográfia valamilyen részét, azt azonnal kizárom a csapatból! Nem akarom, hogy az ötleteimet lekoppintsák – ők bólogattak, én pedig betettem egy jó ritmusos zenét.
- Csináljátok utánam – és elkezdtem az alaplépéseket megmutatni nekik. Valaki már az elején kiállt, nem tudta követni a mozdulataim. Végül 10-en maradtak, akik velem együtt csinálták a koreográfiát. Leállítottam a zenét, és megtapsoltam őket.
- Bravó, ügyesek voltatok! Holnap, 6-kor ugyan itt próba! Ne késsetek! És kényelmes ruhát hozzatok!
- Ez nem is volt olyan rossz! Látod, ezt is nekem köszönheted, érdemelnék valamiféle jutalmat, nem gondolod? – jött oda Eric a táncosaival. Belém bújt a kisördög, és gondoltam, szórakozom én is egy kicsit. Közelebb léptem hozzá, majdnem összeért az ajkunk. Egyre többet pislogott lefelé, én pedig kezdtem elveszteni a határozottságom. Végül ennyit nyögtem ki.
- Nem – hátráltam meg, nem bírtam tovább megmaradni a bűvkörében. Ő is látta rajtam, hogy meginogtam, és intett Mayának, aki betett egy CD-t, és elindult… a tavalyi versenytáncom zenéje. Eric felém nyújtotta a kezét.
- Szabad egy táncra? – mosolygott. Lehet neki ellenállni?
- Szabad – mosolyogtam, és hagytam, hogy a parkett közepére vezessen. Megfogta a derekam, és elkezdett tökéletes pontossággal vezetni. Honnan…?
- Megnéztem a videókat a csapatodról… és a társas eredményeidről – mondta két pörgetés között. Elismerően néztem szemébe. Nem is tudom, melyik az igazi Eric. A flegma, nagyképű, vagy a normális srác. Álarcot visel, de nem értem, hogy miért. Minden lány álma, hogy ő legyen a barátja, és mindenki imádja a számait. Mi kellhet még neki?
Az emeléses részhez értünk, ahol Eric könnyedén a karjába kapott, és megforgatott a levegőben. Amint a lábam földet ért, közelebb hajoltunk, és egymás szemébe nézve vártuk, hogy elcsendesüljön minden. És tényleg csönd volt. Csak mi ketten voltunk már a teremben, a parkett közepén. Elnéztem mellette, és ismét zavarba jöttem. Kiléptem bársonyos kezei fogságából, és nekifogtam a cuccaim összepakolásának. Megfordultam, és láttam, hogy még mindig ugyanott áll, lehajtott fejjel. Fanyarul néztem magam elé. Most megint megbántottam. Gratulálok magamnak. Tisztáznom kell vele, hogy én nem akarok egy lenni a rajongói közül.
- Sajnálom. De én nem vagyok egy a rajongóid közül – léptem hozzá, és felemeltem a fejét. Szomorú tekintetét belemélyesztette az én évődőmbe, amit el kellett róla fordítanom. Soha nem bírtam, ha valakit így kellett látnom. Kezem lehullott az arcáról, és kiléptem az ajtón...

A technika ördöge...

Az én lennék. Annyira szerencsés voltam, hogy kivágtam az egész 4. fejezetet, és most kezdhetek neki újra! Csak gratulálni tudok magamnak. Sajnálom, de max csak este hozom a fejit! Ne haragudjatok!

Hallaj!

A fejezetet vagy holnap, vagy pénteken tudom csak hozni, mert a mostani hetem...hát, tele volt dolgozatokkal, de nem panaszkodom, olyan közepes szint mindenhol megvan x"D Nem vagyok rá túl büszke, de remélhetőleg lesz még lehetőségem kijavítani az elrontott dolgozatot. Holnap angolból meg kémiából ismétlő dogát írok, szóval szurkoljatok, hogy jól sikerüljön ( vagy legalább a 4-es szint meglegyen). ;)
Hétvégén, pedig osztálykirándulásom van, de vasárnap ha minden jól jön ki, akkor hozok még egy plusz fejezetet is :)
Addig is, jók legyetek! Saadeteli álmokat mindenkinek :D(L)

Még nem fejezet :D

 Sziasztok! Úgy láttam, hogy eléggé kíváncsiak vagytok Lola lakására, ezért feldobok néhány képet, és írok hozzá néhány sort, mert bizony minden képnek lesz valami mesélni valója...:D De erről psszt, nem szabad többet mondanom! még elszólom magam ;) Jó nézegetést ^^








Nos, ez az "előszoba". Itt még semmi jelentős esemény nem történt, DE majd fog. Nekem nagyon tetszik, tágas, és hatalmas tükör van! Ha készen lesz az új házunl mondom anyukámnak, hogy nekünk is legyen bent ilyen nagy tükör :)

Ez pedig a híres szoba. Itt azért már történtek dolgok, például a rejtélyes telefonhívás, amire én kedvesen emlékszem vissza. Szerintem aranyos szoba, illik Lola személyiségéhez. Világos, tágas, és van erkélye ;) Háá ^^ Azt kell mondanom, lesz még Lolának itt kellemes élménye... Ne gondoljatok rosszra!

 A nappali. Nekem tetszik, és hát mi tagadás, ha már a világos színekben utazom, akkor már ez is legyen az :)
Ehhez is fűződni fog majd néhány kellemes emléke Lolának, remélem, eljutunk majd egyszer ahhoz a részhez is ;)

 A konyha. Háááát... kicsi, de egy főre szerintem bőven elég ;) Sok dolog fog még itt történni...

 És hát az abszolúte kedvenc: Lila fürdőszoba <3 Annyira tetszik a színe ^^ És hát eléggé modern is ( lásd kád és tusoló is van, meg mindenféle kütyüvel fel van szerelve )

 Fürdőszoba 2. : Kicsit kisebben képzeljétek el, mert hogy nézne már ki az, hogy ilyen nagy fürdő van egy lakásban?! Szóval kisebben képzeljétek el ezt a gyönyörűséget *-*

            Az erkély. Ez a 2. legkedvesebb helyszínem. Mindig is szerettem volna én is egy ilyet, de sajna nekem nem vált valóra az álmom. Lola majd valóra váltja helyettem...

Kilátás az erkélyről...

Éééés az extra : Lola gardróbja. Erről ugyan még nem esett szó, de feltettem :)












Nos, egyenlőre ennyi lenne. Remélem, némileg kielégítettem a kíváncsiságotok. Még este felteszek néhány mellékszereplőt is, szóval őket is kuksizzátok, és mondjatok róluk véleményt kommentben vagy chatben ^^
Pussz Petru P.