14. fejezet - Újratöltve!!!

Sziasztok! Meghoztam az újratöltött 14. fejezetet, holnap pedig hozom a 15. fejezetet! Remélem, kapok néhány kommentárt, mert eddig csak egy-két ember írt, nekem pedig szükségem van a véleményetekre, hogy tudjam, jó az, amit csinálok! Látjátok, Orchidée-nek sem haraptam le a fejét a kritika olvasása után, szóval nem kell félni, nem eszek meg senkit! ;)
Ezt a fejezetet a bátyámnak, Boginak, Vikinek, és Ricsinek ajánlom, akik mindig kiállnak mellettem, valamint Orchidée-nek, mert ő az egyik legnagyobb kritikusom! :)
Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!!
Puss
Petru Anne Hope

Friends

Reggel cirógatásra ébredtem. Elmosolyodtam, tudtam, ki a tettes. Eric tovább játszott a hátamon a kezeivel, és ezzel egy időben közelebb araszolt hozzám. Puszikat nyomott a vállamra, amit már én sem tudtam megállni reagálás nélkül: hangosan felsóhajtottam, és elnevettem magam. Még közelebb bújtam hozzá, már ha ez lehetséges volt, és összekulcsoltam a kezeinket.
- Így akarok minden reggel ébredni. – sóhajtotta bele a nyakamba, mire egyetértően bólogattam. Szeretem, amikor ilyenek vagyunk, ennyire… felszabadultak.  Lustálkodásunkat a telefonom csörgése szakította meg. Ránéztem az órámra, ami hajnali (!!!!) 5-öt mutatott, így nem tudom, ki az az őrült, aki ilyenkor hív, de biztos elküldöm melegebb éghajlatra!
- Hullaház! Miben segíthetek?
- Vicces vagy húgi, mint mindig! – röhögött bele Nate a telefonba. Visítva kiugrottam az ágyból, és az ablakhoz rohantam.
- Te hogyhogy hívsz? Nem azt mondtad, hogy nem fecséreled a pénzed rám? – ugrattam, de persze örültem, hogy felhívott. Komolyan hiányzott a hangja, meg a dilis beszólásai.
- Hááát… megkaptam a leveledet, és mivel tudom, hogy mostanság milyen sűrűn nézed meg a bejövőid – vált gúnyossá a hangja – gondoltam, jobb, ha telefonon beszélünk, hátha azt még felveszed.
- Vicces vagy, mondhatom. És mit is akarsz pontosan?
- Holnap utazom. – közölte, én pedig kezdtem elveszíteni a fonalat. Mi van?
- Hova? – ráncoltam össze a szemöldökömet. Teljes az agyhalál.
- Svédországba. Tudod, van egy olyan nagyon kedves ismerősöm, aki meghívott, hogy ott egyen a fene, én meg gondoltam, miért is ne? Szóval majd remélem, kapok egy szobát abban a csini kis lakásban – nevetett ki, én pedig ugrálni kezdtem örömömben. Ez az! Jön a tesóm!
- Hallom örülsz!
- Hülye vagy? Hogyne örülnék! Már be is vetem az ágyadat, te dilis, és készítem a popcornt- örvendeztem tovább, amikor is két kar akadályozott meg a további rugózásban. Szorosan hozzám passzírozta magát, utalt arra, hogy fogalma sincs, miről van szó, és kezdi unni a boldogságkitöréseimet. Szememet forgatva támaszkodtam neki a mellkasának, és hallgattam a bátyám további hablatyolását.
- Hugi, ott vagy még?
- Persze, itt vagyok. Figyelj, kihangosítalak, oké? – kérdeztem, de a választ már meg sem vártam, egyszerűen rányomtam a ,,Kihangosít” gombra. Tudtam, Eric gyanakvó lesz, és mielőtt butaságra gondolna, megelőzöm a bajt.
- Miért akarsz kihangosítani? Ki van veled? – nem esik le neki.
- Eric van velem. Szóval most mondd el a véleményed Róla. – kuncogtam, és tudtam, hogy nem fogja bevenni.
- Csak poénkodsz. Amúgy meg ismersz: nem ítélkezem előre. DE!! Ha ez az Eric gyerek ennyire akar Téged, akkor miért nem ő beszél Velem? Ezek szerint gyengusz lehet a gyerek…- én már konkrétan a földön fetrengtem a röhögéstől, mikor Eric átvette a beszélgetés fonalát.
- Gondolom, Te vagy Lola bátyja. Üdv, én vagyok az az Eric gyerek, és tényleg ennyire akarom a húgodat. – viccelődött, közben pedig engem próbált meg felkanalazni a földről. Nem igazán ment neki, eléggé kötődtem a padlóhoz. Igazi és mély barátság a miénk, szripp-szripp.
- ŐŐ… te komolyan ott vagy? Basszus. Lola, kinyírlak. – fenyegetett meg, de én még mindig a padlón voltam, úgyhogy Eric válaszolt helyettem.
- Igen itt vagyok, és Lola… khm, nincs jelenleg olyan állapotban, hogy megszólaljon. Szokott ok nélkül a padlón fetrengeni? – nézett Eric furcsán, én pedig teljesen kifeküdtem. Kész, vége, ennyi volt. Meghaltam. Hívja valaki a 911-et.
- Előfordult már, hogy a padlóra kényszerült a röhögéstől. Önts rá egy pohár vizet, attól észhez tér. – adott pár tippet Ericnek, aki ördögi vigyorral megindult a fürdő felé.
- Ne, Eric! – vetődtem felé, de már ott volt a kezében egy pohár víz, amit sikeresen rám is borított. Hápogtam egy sort, és ráugrottam, ő meg nevetve védte meg a telefonom a teljes megsemmisüléstől. A bátyám közben még mindig a vonalba volt.
- Tényleg ráborítottál egy pohár vizet? Jól van, öcsi, a családban a helyed! Lola, megtarthatod a pasit! – szinte láttam magam előtt, ahogy legyint a kezével, és elmosolyodik.
- Ó, igen? Pedig mindjárt kidobom, és aludhat a folyosón! Te meg minek adsz neki ötleteket a bosszantásomra? Megállj csak, jössz te még az én lakásomba!!! – kiáltottam a telefonba, és letettem.
- Most véged! – ugrottam rá Ericre, és eldőltünk az ágyon. Én a hasán ültem, ő pedig pusziért ágaskodott. Nemlegesen megráztam a fejem.
- A puszi csak jó kisfiúknak jár. Te rossz voltál, úgyhogy nem kapsz. – jelentettem ki, és már éppen lekászálódtam volna a pocijáról, mikor egy hirtelen mozdulattal maga alá fordított, így ő került nyeregbe.
- A lányok, közlöm, a rosszfiúkra buknak! – hajolt közelebb. Oké, játsszunk!
- Én nem vagyok egy a sok közül. – néztem mélyen a szemébe.
- Nagyon jól tudom. – mosolygott, és végre elérte a célját: hagytam, hogy megcsókoljon.
                                                     

                                                               ********


- Mit szólnál egy reggeli futáshoz? – kérdeztem, tettre készen. Eric a tévét kapcsolgatta, és a laptopomon nézte a Twitterét.
- Felőlem mehetünk. – intett, és már indult is a cipőjéért. Bevártam, és a zenelejátszókkal felszerelkezve vágtunk neki az utcáknak. Az első tíz percben eléggé egy tempóban futottunk, de Ericnek úgy tűnik, ez lassú volt, mert egyre jobban gyorsított. Mivel én is jó kondiban vagyok, simán tudtam tartani a lépést vele. Mikor már vagy fél órája csak futottunk, megengedtünk magunknak pár perc pihenőt, ami alatt leültünk a nemrég elhagyott park egyik elhagyatott padjára. Alig lézengtek páran még az utcán, viszont a kocsiknál már beindult a forgalom.
- Te Eric… milyen érzés sztárnak lenni? – kérdeztem hirtelen. Őt is váratlanul érhette a kérdésem, mert eléggé értetlenül nézett rám.
- Miért kérdezed?
- Kíváncsi vagyok a te szemszögedre is. Az embereknek az a véleménye, hogy a sztároknak könnyebb, mert mindent megkaphatnak, amit akarnak. Legyen szó bármiről is. Viszont azt soha senki nem kérdezi meg, hogy a sztárok hogyan vélekednek a körülöttük lévő zűrzavarról. Engem viszont érdekelne, és gondoltam, mivel Te úgyis Svédország egyik legfényesebb csillaga vagy, megtudakolom Tőled – mosolyogtam rá. Ő is viszonozta a gesztust, majd előre meredt a semmibe.
- Tudod, ez egy bonyolult dolog. Mármint sztárnak lenni. Én szerencsés vagyok, mert azt csinálom, amit a legjobban szeretek, de vannak olyanok, akik bár úgymond „celebek”, mégsem tehetik azt, amit igazán szeretnének. Én boldog vagyok így, mert tudom, hogy a zenémmel nagyon sok embert megérinthetek, és adhatok nekik valamit cserébe azért, mert ők szeretettel gondolnak rám. De van egy hátsó oldala is ennek az egésznek, amit csak az tudhat, aki ebben a cipőben jár. Nincs semmi magánéleted, és ha valami apró, kis hibát vétesz, már az újságok címlapján szerepelsz, hogy erkölcstelenül viselkedsz. Ez pedig nem jó. Persze, értem én, hogy az újságíróknak ez a dolguk, és belőlünk keresik meg a kenyérre valót, de egy idő után dühítő, ha valamilyen újabb pletykát terjesztenek az emberről. Érted? Én nem akarok állandóan címlapsztár lenni, csak énekelni akarok, és látni, ahogy a rajongóim sikítva énekelik a számaimat! Ezért kelek fel minden nap újra és újra, és ezért nem törődöm már az újságokkal! Felesleges lenne állandóan hergelnem magam azért, amiket írnak Rólam. Mollyval is ez volt az egyik problémánk: túl sok mindent kitaláltak rólunk, és ebből lett elegünk. Sokat veszekedtünk, és a végére elfogyott az egymás iránti bizalmunk is. Veled ezt nem akarom. – vallotta be, és gyengéden homlokon puszilt. Értettem, mit akar mondani ezzel, így megfogtam a kezét, és szorosan összekulcsoltam az ujjainkat.
- Ha ez megnyugtat, én nem szeretnék közismert táncosnő lenni, így a média miatt nem kell aggódnod, mert biztos, hogy el fog kerülni engem. – próbáltam feloldani a hangulatot, és sikerült is. Eric elnevette magát, és fejcsóválva nézett le rám.
- Biztos, hogy nem akarsz világhírű táncosnő lenni? Pedig jól mutatnál a címlapokon falatnyi ruhákban, vagy mondjuk bikinibe… - tűnődött, én meg erősen hason csaptam. Ezzel ne viccelődjön! Ő már annyira nevetett, hogy szinte lefordult a padról. Elnézően mosolyogtam, és hagytam, hadd nevesse ki magát, kiélvezve a mosolya minden pillanatát. Hihetetlen ez a pasi! Nincs olyan nő, aki ellenállna a mosolyának! Vajon hogy csinálja? Genetika? Esetleg otthon ezt szokta gyakorolni a tükörben, hogy ha eljön az idő, bevesse a gyanútlan lánykák ellen? – gondolkodtam, és én is elnevettem magam. Teljesen indirekt módon nevettünk a semmin, és habár mindkettőnket bolondnak néztek, mégsem bántuk. Mert nekünk így volt jó.
                                                                   
                                                                      *****

- Letusolok, és akkor mehetünk a suliba, oké? – kérdeztem Ericet, aki már negyed órája indulásra készen állt.
- Jó, de siess, mert Edinéket is fel kell vennünk. Ők is jönni akarnak. – vigyorgott, mint a tejbe tök, és egy puszi után letelepedett a tévé elé. Pasik – csóváltam a fejem. – nem érdekli őket más, csak a kaja, a pia, és a tévé. Na meg a nők.
Gyorsan letusoltam, magamra kaptam egy lenge egybe ruhát cicanacival, a piros Conversem, és késznek nyilvánítottam magam. Azért egy kis sminket is feltettem, és kikerestem a vékony dzsekimet a szekrényből. Útközben felkaptam a táskám a jegyzetekkel, zsebre tettem a telefont, és bekiabáltam Ericnek, hogy indulhatunk.
- Na végre. Hű, de csinos vagy! Nem fogom tudni levakarni a pasiknak a szemét rólad. – kulcsolta össze a kezeinket, és míg én bezártam az ajtót, ő átnézte a postát.
- Jött egy leveled… várjál, ez Magyarországról jött? – kerekedett el a szeme, én pedig kikaptam a kezéből a borítékot, és elsüllyesztettem a táska mélyére.
- Majd később elolvassuk, de így is késésben vagyunk, ráadásul fel kell vennünk Alexéket is – emlékeztettem a popsztárt, mire egy csalódott sóhajtás kíséretében elindultunk a suliba.
A forgalom hatalmas volt, alig araszolgattunk Alexék felé. A fiúkból persze dőltek egész úton a poénok, így legalább a sulihoz vezető úton elszórakoztattak. Komolyan mondom, néha úgy viselkednek, mint az ötévesek. Sőt, rosszabbul. Látszik, hogy az én barátaim is, nem csak Ericé. Ők is teljesen befogadtak, és húgukként tekintenek rám, bár még csak néhány napja ismernek. És ez bizonyítja az igazam, miszerint igaz barátok. Csakúgy, mint Maya és Ria.
És ez miatt kell küzdenem a győzelemért a versenyen. Értük. Mert így megéri a győzelem.

                                                                   *****

- Na, végre, csajszikám! Már hiányoltunk! – kiáltotta Maya messziről, és a nyakamba vetette magát. Nevetve öleltem magamhoz, olyan volt, mintha hónapok óta nem láttuk volna egymást. Ria is vigyorogva közeledett, és lepacsizott velem.
- Merre jártatok? Minden piszkos kis részletet tudni akarok! – csevegett Maya, miközben átvágtunk a suli udvarán. Éreztem a hátamba fúródó irigy pillantásokat, és a lányok gyilkos tekintetét, amiért én állok Eric mellett, és nem ők. Még közelebb bújtam az említetthez, aki egy puszit nyomott a hajamra megnyugtatásképpen, és összenevetett Alexszel, mert épp egy baromi nagy poént sütött el a srác.
- Erre-arra, csak úgy csavarogtunk. – kamuztam egy kicsit, és gonosznak éreztem magam, mert nem osztom meg velük a közösen töltött pillanatokat, de úgy éreztem, húznom kell még az agyukat egy kicsit.
- Ne már! Ez így tökre igazságtalan! – nyavalygott Ria, és megfordulva háttal közlekedett, hogy szemben álljon velem. – Részleteke kérünk!
- Háát… nem is tudom… Eric, megoszthatom velük, hogy mit csináltunk tegnap? – néztem rá, és láttam, hogy a felismerés szikrája megcsillan a szemében.
- Hmm… ezen még nem is gondolkodtam… megoszthatod velük? – kacsintott, és a lányokra nézett, akik minden szavunkat úgy figyelték, mint a pszichológus a páciensét.
- Csak nekem tűnik fel az, hogy úgy viselkednek, mintha évek óta házasok lennének? – kérdezte Maya Riára és a fiúkra nézve.
- Nem. De eddig azt hittük, hogy csak képzelődünk. Nos, Eric, mikor akartad elmondani, hogy elvetted felségül a mi Lolánkat? – kacsintott Edin Ericre, aki mintha el is pirult volna egy kicsit, de poénosra vette a figurát, és ő is nevetve válaszolt.
- Nem akartam elmondani, azt hittem, ez a mi titkunk marad. Kicsim, ez nem jött be. – pislogott rám Eric kiskutyaszemekkel, én pedig vállat vonva tovább sétáltam. A szekrényembe betettem a fölösleges cuccaimat, és már indultam is az első órám helyszínére, ami nem más volt, mint… matek. Utálom a matekot, mondtam már??

                                                                   *****

- Ez nagyon hervasztó óra volt. – léptem ki elfásultan a teremből. Ez a tanár teljesen kikészít! Látja rajtam, hogy nem értem az anyagot, és erre állandóan engem szólít fel! Camille – akivel sajnos egyszerre van a matekom – persze mindenre tudja a választ, ő a diákok gyöngye. Na persze. Maximum a csalók gyöngye, mert mellette ül az osztály legnagyobb matekosan, aki – dobpergést kérek – egy fiú! Így nem csodálom, ha minden dogája hibátlan! Másolni én is tudok.
- Így jár az, aki továbbtanul – bökött meg játékosan Alex, mire fáradtan elnevettem magam. A következő két órán elég gyenge volt, a rajz és az irodalom mindig is ment nekem, ezekből kiemelkedően jól teljesítettem mindig. Az ebédszünetben Ericékkel összetoltunk két padot, és ott beszélgettünk, meg kajáltunk. Egyszer csak mindenki elhallgatott, és mereven bámultak egy pontot mögöttem. Lassan, mintha egy filmben lennénk, megfordultam, és láss csodát! Camille és a sleppje állt mögöttem.
- Nézzenek oda – ciccegett a szőke lány. – Vajon Eric cica tudja, hogy miért váltak el a szüleid, te kis cafka? Hmm? Vagy ezt elfelejtetted közölni? Na, majd én felvilágosítom a jó népet! Az anyád egy ribanc, megcsalta apádat, és ezért költöztek külön! Már nem is csodálkozom rajta, hogy te is ilyen vagy. Úgy tűnik, ez nálatok családi hagyomány. – csattogtatta a rágóját, bennem pedig felment a pumpa. Az agyam ellepte a vörös köd, és sikítva vetettem rá magam a szőkeségre. Megleptem a támadással, de ő sem volt rest, karmolt, harapott, sikítozott, én meg csak pofoztam, ütöttem, téptem a haját, ahol csak értem. A többiek próbáltak szétszedni minket, de mire normálisan szétválasztottak volna minket, újra egymásnak estünk. Végül egy hatalmas ordítás vetett véget a háborúnak: az igazgató viharzott be tajtékozva, és üvöltve kért csöndet.
- Miss Carmen, Miss Handigton, az irodámba. DE AZONNAL! – ijedten rezzentem össze a hangjára, de teljesítettem a kérését. Gyilkos pillantást vetettem Camillera, és elindultam az igazgató után. Az irodája barátságos volt, a falak krémszínűek, a szekrényekben egy csomó kupa, a falakon képek ezrei. A hatalmas faasztal mögött egy bőr karosszék állt, amin most egy nagyon dühös férfi ült.
- Mégis mit képzelnek magukról? Mi ez itt, kocsma? Miss Handington, az iskola egyik legnépszerűbb diákja, hogyan engedhet meg magának ilyen magatartást? Mások családjának sértegetése? Verekedés? És maga, Miss Carmen? Értem én, hogy védi a családját, de legközelebb inkább szópárbajozzanak, ne iszapbirkózást rendezzenek az ebédlő kellős közepén! Értve vagyok? – kiáltotta, és megvárta, hogy mindketten rábólintsunk. Ugyanis Miss Plasztik tiltakozott minden ellen, amit az igazgató elmondott, és az egészet rám kente volna. Ez a vita eltartott egy jó darabig, nekem meg már csak a popcorn és a kóla hiányzott, hogy teljes legyen a mozim. Fejcsóválva hagytam el az irodát, és Mayáék keresésére indultam. Kint voltak az udvaron, és idegesen mászkáltak fel s alá. Ria látott meg először, és futva vetette magát a nyakamba.
- Annyira büszke vagyok rád! Végre megadtad neki azt, ami járt! De miről beszélt? Miért váltak el a szüleid? – kérdezte tágra nyílt szemekkel. A többiek is kérdőn pillantgattak felém, de én csak tagadóan ráztam a fejem.
- Sajnálom srácok, de erről most nem igazán akarok beszélgetni! De annyit mondhatok: nem mondott igazat Camille. – mindenki beleegyezően bólintott, csak Eric szemébe láttam némi csalódottságot. Tudtam, miért van, és fájt, de még nem álltam rá készen. Elé sétáltam, és láttam a szemem sarkából, hogy a többiek bemennek a suliba.
- Tudom, hogy azt hiszed, azért nem mondom el Neked, mert nem bízom meg benned. Ezt most verd ki a fejedből! Azért nem beszélek erről, mert még én sem állok készen arra, hogy bárkinek is elmondjam az igazságot! Meg tudod ezt érteni? – fürkésztem a szemét, és elvesztem azokban a gyönyörű, barna csodákban. Megértés villant a tekintetében. Beleegyezően bólintott, majd kézen fogott, és visszamentünk a suliba. A maradék óráimban nem hagyott egyedül, állandóan velem volt, fogta a kezem, és tudtam, hogy számíthatok rá. Bármit is hozzon a jövő, egyvalamit soha nem fogok elfelejteni: azoknak az embereknek a szeretetét és támogatását, akik a bajban is kiálltak értem, és hittek nekem, holott semmi okuk nem volt rá.