16. fejezet.

Teljesen váratlan, teljesen indirekt. Az élet ilyen helyzeteket tud produkálni. Mindig, amikor valami jó történik veled, értelem szerűen kell valami hátulütőjének is lennie. Mert ez az ÉLET! És attól a perctől fogva, hogy megszülettél, nincs menekvés.

-Nate! – ugrottam a nyakába. Nevetve ölelte körül a derekamat, és beljebb oldalazott a lakásban. A nagy utazótáskáját ledobta a földre, és az ölében vitt be a nappaliba. Én még mindig a nyakában himbálóztam, mint egy kismajom, aki nem akar elszakadni az anyukájától.
- Szia, hugicám. Én is örülök ám neked! De igazán leszállhatnál a nyakamról, mert már kezd zsibbadni. – puszilta meg a hajam, közben pedig panaszosan felnyögött, mert még inkább megszorongattam.
- Na jó, megkegyelmezek. – nagylelkűsködtem, és lekászálódtam a nagyra nőtt tesómról. Rögtön levágta magát a kanapéra, és elismerően pillantgatott körbe.
- Kérsz valamit enni? Inni esetleg? – kérdeztem, de már fél lábbal a konyhában voltam. Utánam ordította, hogy „Egy kis kólát elfogadok, meg egy kis süti is jól esne!”, így kuncogva kerestem egy kis nassolnivalót, és bevetődtem én is mellé. Rögtön nyammogni kezdtünk a csokis finomságokon, és közben heves gesztikulálások kereszttüzében megállapítottuk, hogy „Ez bizony nagyon finom.”.
- Na és húgi, mesélj csak nekem erről a Te Ericedről. – motyogta két falat között Nate. Félrenyeltem a falatot, és két köhögő roham közepette megkérdeztem.
- Az enyémről? – fulladoztam még mindig. Olyan dilis tesóm van. Egyszer, még mikor kicsik voltunk – kicsik…én voltam kicsi, ő meg már minimum 18 volt – megkérdeztem tőle, hogy meleg-e. Szegény majdnem megfulladt a teájában, annyira meglepte és ledöbbentette a kérdésem. Aztán, mikor meglátta, hogy valószínűleg szívatom csak, nemes egyszerűséggel kiszaladt velem az udvarra, és bedobott a medencénkbe. A popsim még azóta sem heverte ki a medence alját. Kellemes volt, de megérte, mert az az arckifejezés… most én is körülbelül ilyen fejet vághatok, mint akkor ő.
- Most mit vagy úgy oda? Tényleg, lefeküdtetek már? – kiköptem a kólát. Kitágult szemekkel néztem rá.
- Csak viccelsz, ugye?
- Miért? Nagylány vagy már, gondolom, nem is vagy szűz, szóval miért ne? – lazán vállat vont, és idegesítően húzogatta a szemöldökét. Ezt. Nem. Hiszem. El.
- NATE! – sikítottam, és egy párnával fejen vágtam. Ő sem volt rest, és hevesen viszonozta a támadásom. Ütöttük egymást, aztán mikor már kifulladva kapkodtam levegőért, eldobtam a párnát, és elszaladtam a konyhába. Nevetve jött utánam, és a pultot megkerülve beszorított a sarokba.
- Nem menekülsz! – és felkapva újra a nappaliba indult, ahol ledobott a kanapéra, és eszméletlenül csikizni kezdett. Hááát ezt nem hiszem el. Direkt kínoz. Visítva röhögtem, és már azt sem tudtam, hol vagyok, mikor végre abbahagyta. A hasamra fordultam, ő pedig levágódott mellém, és a lábaimat az ölébe vette.
- Na, de tényleg, komolyra fordítva a szót, mi van veletek? – komorult el az arca, és láttam, hogy most tényleg komolyan akar beszélni velem. Felsóhajtottam, és belekezdtem.
- Őszintén? Nekem fogalmam sincsen róla. Idejöttem, és már az első nap belebotlottam. De szó szerint. – merengtem el egy kicsit. – Aztán jött az az idegesítő szőke picsa, aki kihívott táncpárbajra. Eric pedig helyettem belement. Még aznap keresett, hogy kell-e segítség, mert ő szívesen felajánlja magát és a táncosait, mint a jobb kezeim. Enyhén akadtam ki rá, hiszen ismersz. Kicsit munkál bennem a latin vér, csak tudnám, honnan örököltem. – nevettem fel egy picit. – Másnap mondhatni kibékültünk, vagyis elmentünk sétálni egyet, és akkor megváltozott róla egy kicsit a véleményem. Olyan… hétköznapinak tűnt akkor, érted? Aztán jött az újságcikk, meg a tv, és beállítottak hozzám a menedzserével, hogy tegyünk úgy, mintha járnánk, mert jó PR-fogás. Először nem akartam belemenni, de mégis megtettem. – Nate felhördült. – Eric beköltözött hozzám, és egy „Hódítsuk meg Lolát” hadműveletbe fogott. Elvitt a lisebergi vidámparkba, ahol rögtön a szellemkastéllyal indítottunk. Én és a szellemkastély. Na mindegy. Ott csattant el az első csók. Aztán a kocsijában hazafelé teljesen őszintén elbeszélgettünk… hát, tulajdonképpen kettőnkről. Ja, és elvitt a sportközpontba, ami minden szempontból vízválasztó volt. Be akarja bizonyítani, hogy ő nem csak egy öntelt popsztár, hanem egy olyan ember, aki megérdemli a szívemet. Mit szólsz? – néztem rá a történet végén. Elgondolkodva meredt a semmibe, majd rám nézett.
- Szerintem szeret téged.
- És ezt ennyiből megállapítottad. – néztem rá kétkedve.
- Igen. Figyelj, tudom hogy hagytál ki dolgokat… csitt! – intett le, mert látta, hogy tiltakozni akarok. – Megértem, és hidd el, én sem szeretnék minden részletet tudni. De ennyiből, amit elmeséltél, simán az jön le, hogy szeret téged. Higgy nekem. Bízz meg benne! Szerintem már eleget tett érte.
- Nem is tudtam, hogy ilyen bölcs is tudsz lenni. – pislogtam nagy szemekkel, és elmorzsoltam egy kósza könnycseppet. Annyira hiányzott már, és annyira szerettem érezni, hogy itt van velem, hogy ezt hozta ki belőlem. Mi mindig itt voltunk egymásnak, bármi is történt velünk, számíthattunk a másikra. Igazi testvérek voltunk, és én mérhetetlenül büszke voltam erre.
- Ezt hozod ki belőlem. Jajj, de szeretlek, te maki. – mosolygott rám szeretetteljesen, és megpuszilta a homlokom. Hozzábújtam, és letörölgettem a könnyeimet. Nem tudom, mióta ülhettünk már így, de egy hangra felkaptam a fejem.
- Lola, ki ez a pasi a nappalinkban?
- Eric! – pattantam fel, és a nyakába ugrottam. Szerencsére jó kondiban volt, így simán meg tudott tartani kettőnket, de szerintem most inkább azt mérlegelte, hogy beverje-e Nate képét, vagy várja-e meg a magyarázatom. Kézen fogtam, és az immáron talpon lévő Natehez kormányoztam.
- Eric, ő a bátyám, Nate Carmen. Nate, ő Eric, a … - kerestem a megfelelő szót, de Eric kisegített.
- A barátja. – mosolyodott el végre, és megrázta Nate felé nyújtott kezét. Nate is elvigyorodott, és rám kacsintott.
- Látod, mondtam én neked. – megforgattam a szemeimet. Pasik.
- Nos, fiúk, ki éhes?
- Én!! – jött az egyhangú válasz. Gondoltam. Nekiálltam valami könnyű kaját csinálni, de közben figyeltem a fiúkra is. Hisz’ ki tudja, mire képesek ezek ketten!
Gyorsan összeütöttem egy rántottát, vettem ki két doboz sört a hűtőből, és a nappaliba sétáltam… volna. Ugyanis az ajtóban megtorpantam a látványon. A két fiú a szófán heverészett, mintha évek óta ismernék egymást, és focimeccset néztek.
- Khmm. – köszörültem meg a torkom, mire egyből felém kapták a fejüket. – Kész a vacsi. – tettem le eléjük a kaját, mire Erictől egy puszit, Natetől meg egy hálás pillantást kaptam. Leültem én is, és hallgattam a különböző sztorikat a meccsekről.
- Álmos vagy? – kérdezte Eric a félidőben. Laposakat pislogva bólogattam, és az ölébe hajtottam a buksim. Olyan jó volt ez így. Olyan békés. És én úgy féltem a holnaptól. Mert a boldogság után mindig valami rossz jön. De vajon mi? És vajon túl tudom-e majd tenni magam rajta? Elég erős leszek-e?




Szerkesztői megj. : Bocsánat, hogy ilyen rövid lett, de sajnos így is csak most tudom feltenni, de már rohanok is, mert holnap dogát írunk kémiából. :$$
Orchidée, kérek szépen egy kemény kritikát. :)

Friss. :)

Sziasztok!
Holnap tudom csak hozni az új fejezetet! Remélem nem haragszotok nagyon, hogy ennyit halasztok, de sajnos jelen pillanatban kénytelen vagyok.
Puss
Anne Hope

Még élek.

Sziasztok!
Nos, igen, még élek! Már meg sem próbálok mentegetőzni, meg nem is írom le, hogy mit csináltam ebben a pár hétben, mert sok lenne, és untatnálak csak Titeket! :) A lényeg, hogy most már visszatértem, és újult erővel vágok bele mindenben, és nem hagyom, hogy a múltam befolyásoljon. :) Azt nem ígérem, hogy már holnap lesz friss rész, de a héten biztos, hogy fogok jönni hozzátok új résszel! Addig is egy cseppecske az életemből: 2012.05.13.-án hivatalosan is Anna lett a második nevem. :) Akkor volt ugyanis a bérmálásom, és így az egyház szerint T. Petra Anna vagyok. :) Hát nem tök szuper??
Puss
Petru Anne Hope :)
U.i.: A képek a bérmálás előtt, illetve után készültek :)<3

Szüleimmel :)<3

Nagymamámmal :)<3

Bérmakeresztanyukámmal :D

Bátyámmal :) Kicsit elütünk egymástól...:P<3

Nos, ő Dani. És nem a barátom. Szintkülönbség befigyel :D

Jag och Gina. :) Kis házőrző! *-*<3

Hajam! *-* Julcsi néni remekműve! :)

Az oklevelemmel! :) És kaptam a bérmáló paptól egy Rómából hozott olvasót! *-* Meg a nyakláncot is most kaptam :)

15.fejezet

Sziasztok!
Tudom, hogy sokat késtem, de az utóbbi idő kicsit megviselt engem, és a családomat is, sőt, képzeljétek, már a rendőrség is járt anyukámnál... köszi, kedves ....-i lakosok, akik voltatok olyan kedvesek, hogy a problémáitokkal rögtön máshoz fordultok. Tényleg, rendesek vagytok. Én meg egy idegroncs lassan. Tack.
A fejezetről annyit, hogy rövid, és inkább ilyen átvezető szerepe lesz :D A többi meg titok!
Szóvaal... ne haragudjatok még egyszer, és köszönöm a kommenteket az előző bejegyzéshez... Nagyon jól estek. Tényleg sokat jelentetek Nekem, és örökké hálás leszek azokért a percekért, amiket okoztok nekem egy-egy véleménnyel. :)
Kellemes olvasást, és hamarosan hozom a következő fejezetet!!
Puss
Petru Anne Hope

Meglepetés!!

Az Élet sok mindenre megtanítja az embert. Megtanít például felemelt, büszke fejjel veszíteni, vagy boldogan győzni. Örömben sírni, vagy bánatban kínosan nevetni. De az élet arra is megtanít mindenkit, hogy becsülje azt, amit kapott ajándékba: legyen az akár pozitívum, akár negatívum. Nekünk csak az a dolgunk, hogy éljünk a lehetőségekkel, és kijavítsuk az esetleges hibáinkat.

A suliból késő délután értünk haza, így ma nem is mentünk sehova. Vagyis ez lett volna az eredeti terv, de Ericnek be kellett mennie a stúdióba, így én itthon maradtam. Végül is feltaláltam magam, mert volt egy csomó pótolni valóm, amit még a hétvége előtt meg akartam csinálni. Így bár kicsit vonakodva, de fagyival és kólával felpakolva leültem a nappaliba, és neki láttam a dolgozataimnak. Már vagy fél órája gondolkodtam egy matek feladaton, amikor úgy döntöttem, inkább az irodalom beadandókkal kéne foglalkoznom. A matekhoz úgyis hülye vagyok, majd megkérem Riát, hogy segítsen. Viszont most sok gondolatom volt, így a fogalmazással hamar készen lettem. A matekot meg majd megcsinálom!

A délután további részében kitakarítottam, és elmentem bevásárolni is. Éppen a vacsorához készítettem össze a cuccokat, amikor is csengettek. Megtöröltem a kezemet, és az ajtóhoz vágtattam. Felrántottam, és meglepődve pillantottam az előttem álló fiúra.

- Hát te hogy kerülsz ide?

Eric Saade szemszöge/

Az utóbbi pár nap szinte hihetetlen volt a számomra. Annyira elbűvölt ez a lány, és annyira jól éreztem magam vele, mint még talán soha! Mollyval is jó volt, de Lorával… egyszerűen csodálatos! Amikor elvittem a sportközpontba, még nem gondoltam, hogy ekkora áttörést fogok elérni egyetlen délutánnal, de ez teljesen pozitív élmény volt. Hagytam, hogy az álarc mögé lásson, és bár ezzel sebezhetővé váltam számára, tudtam, nem fog visszaélni vele. Magam sem tudom elhinni, hogy ennyi idő alatt magába bolondított, de ha jön a szerelem, nem fogok az útjába állni!

- Eric, haver, gyere, próbáljuk el még egyszer! – jött oda Alex, és megveregette a vállam. Feltápászkodtam, és letettem az ásványvizemet a földre. Beálltam a helyemre, és elkezdtem a táncot. Teljesen átadtam magamat a zenének, élveztem, ahogy minden porcikámat átjárja a szabadság érzése, teljesen el tudtam vonatkoztatni a külvilágtól. Csak akkor nyitottam ki a szemem, mikor elhalt a zene, és Edin éppen a hátamra próbált csapni.

- Ez nagyon jó volt. – bólogatott elismerően, én pedig izzadtan roskadtam össze a padlón. Crashed on the dancefloor… - mosolyodtam el, és ismét lehunytam a szemem. Ha nem szólt a zene, teljesen dekoncentrált voltam, csak egyvalami körül járt az eszem… jobban mondva egyvalakin.

- Látom, jót tesz neked Lola. – ült le mellém Alex, és Edin is csatlakozott hozzá. Vigyorogva bólogattam, tuti, hogy idiótának néznek.

- Azt hiszem, megint szerelmes a srác. Ajjaj, vigyázz, Lola Carmen, mert Eric Saade hadjáratot indít a szíved ellen! – poénkodott Kevin, aki épp ekkor csatlakozott hármasunkhoz. Alex és Edin jót derültek rajta, és még én is elmosolyodtam. Látszik, hogy barátok vagyunk, ugyan olyan hülyék vagyunk mindannyian.

- Ajjajj, Ria McFly, vigyázz, mert Alex támadásba fog lendülni! És akkor, jaj Neked! – kacsintottam rá, és most én röhögtem ki a barátomat. Alex persze poénra vette, és még meg is hajolt, amin én még jobban nevettem, szinte már a könnyeim is kicsordultak.

- Kev, te hogy állsz a csajokkal? – kérdezte hirtelen Alex. Kev vállat vont, és tovább bámult a távolba, révedő tekintettel.

- Ne már, hogy te is becsajoztál! Ki az a szerencsétl… izéé, szerencsés csaj? – lökte meg Edin a vállát, ő meg csak jelentőségteljesen ránk nézett. Alexszel már értettük.

- Na, jó, fogadjunk! Ki fogja előbb meghódítani a kiválasztottja szívét? – csapott a földre Alex, én pedig meghökkenve néztem rájuk. Ezt most ők sem gondolhatják komolyan!

- Eric?

- Én nem fogadok. – szögeztem le, és felálltam. Megütközve néztek rám.

- Megváltoztál, haver. – vonta le a konklúziót Edin. – Lola miatt?

- Igen. – ismertem be. – Nem akarom elrontani ezt is. Olyan sokat hibáztam mostanában… most úgy érzem, van miért változnom! Tudjátok, milyen voltam, mikor szakítottunk Mollyval. Csak játszottam mindenkivel, a saját szüleim nem ismertek rám! Most viszont, hogy van Lola… meg kell próbálnom változtatni a dolgokon, és nem elszúrni ezt az elején! Ne haragudjatok, srácok, de nekem most mennem kell. – kaptam föl a cuccaim, és kiviharzottam a teremből. Ahogy kiértem a friss levegőre, megkönnyebbültem. Mélyen beszívtam Stockholm jellegzetes illatát, ami ugyan nem fogható Kattarpéhoz, de egyelőre ez is megteszi. Hirtelen előkaptam a telefonom, és tárcsáztam a számot. Két csörgés után fel is vette.

- Szia Anya! Nem zavarlak?

- Eric, szia kicsikém! Dehogy zavarsz, mesélj drágám!

- Úgy döntöttem, hétvégén hazamegyek. – jelentettem ki.

- Ez remek hír! 

- És az nem baj, ha viszek magammal valakit?

- Egy lányra gondolsz? – telefonon keresztül is hallottam, ahogy mosolyog, és ez engem is arra késztetett.

- Igen. – ismertem be, mert kár is lett volna tagadni.

- Mit főzzek? Allergiás valamire? A tesóid itthon legyenek? – kezdte el sorolni az aggodalmait, én pedig megnyugodtam. Ezek szerint nincs ellenére a dolog.

- Mindegy, mit csinálsz, szerintem mindent meg fog enni! És persze, az egész család legyen otthon! Azt akarom, hogy megismerjék!

- Ugye tudod, hogy míg nem voltál itthon, valami Camille itt járt, és felőled érdeklődött?

- Hogy mi? – akadtam ki teljesen. Ez a szőke liba nem érti a nemet. 

- Bizony! Szóval csak óvatosan, Eric! Ne kövesd el ugyan azokat a hibákat!

- Nem fogom! – ígértem meg, és leraktam. Dühös voltam Camillera, amiért képes volt odamenni anyuékhoz. Ez már beteges!

Beszálltam az autóba, és őrülten száguldottam végig az utcákon. Nem érdekelt még az sem, hogy megbüntethetnek, most Rá volt szükségem, az illatára, hogy alattomos módon bekússzon az elmémbe, és ellepje azt. Felejteni akartam. 

A kocsiban még bömbölt a zene, mikor odaértem a lakáshoz. Kikapcsoltam a szerkezetet, és megnyugodva léptem ki az estébe. Dúdolászva mentem az ajtó felé, beütöttem a kódot, így szabaddá vált a pálya befelé. Megborzongtam a hirtelen jött melegtől, teljesen átfagytam odakint.

Lassan haladtam az ajtónk felé, felemeltem a lábtörlőt, és kivettem alóla a kulcsot. Belehelyeztem a zárba az említett tárgyat, de az megadta magát, és kinyílt előttem. Odabent levetettem a cipőmet, a kabátomat pedig felakasztottam a fogasra. Már a folyosón megütötte a fülemet a beszélgetés hangja, de nem tudtam, mégis ki az, aki ilyen késői órán látogatóba jött hozzánk. Kíváncsian haladtam a nappali felé, és azzal a lendülettel meg is álltam. A kanapén ugyanis Lola feküdt, egy idegen pasi ölében. Felvontam a szemöldököm, és azt mondogattam magamban: Istenem, add, hogy csak álmodjak! Ők is észrevettek, mert Lola arcára ráfagyott a mosoly, de csak egy pillanatig. Ahogy meglátott engem is, még melegebb mosolyt küldött felém, mint az eddigiek voltak. A fiú kérdőn nézte a jelenetet, én pedig nekidőltem az ajtófélfának, mintegy magyarázatot várva. Lola nem értette, mire várok, így kénytelen voltam megszólalni. Hangosan megköszörültem a torkom, mert időközben teljesen kiszáradt, és belefogtam.

- Lola, ki ez a pasi a nappalinkban?

Unalmas...

Tudom, unalmas már az állandó mentegetőzésem, de sajnos erre a hónapra is bekaptam egy csomó feladatot, holnap pedig nagydolgozatokat írok, úgyhogy nem tudom befejezni a kövi fejit...:( Sajnálom, tényleg, igyekszem  úgy beosztani az időm, hogy legye időm írni, de túl sok most ez nekem, és megterhelő. Sokszor voltam már rosszul a suliban is, kialvatlanság és egyéb stresszes helyzetek miatt... szóval, tényleg ne haragudjatok! Ha tudom, holnap hozom a fejezetet, de nem ígérem meg! Viszont legkésőbb szerdán már olvashatjátok!!!
Petru Anne Hope

14. fejezet - Újratöltve!!!

Sziasztok! Meghoztam az újratöltött 14. fejezetet, holnap pedig hozom a 15. fejezetet! Remélem, kapok néhány kommentárt, mert eddig csak egy-két ember írt, nekem pedig szükségem van a véleményetekre, hogy tudjam, jó az, amit csinálok! Látjátok, Orchidée-nek sem haraptam le a fejét a kritika olvasása után, szóval nem kell félni, nem eszek meg senkit! ;)
Ezt a fejezetet a bátyámnak, Boginak, Vikinek, és Ricsinek ajánlom, akik mindig kiállnak mellettem, valamint Orchidée-nek, mert ő az egyik legnagyobb kritikusom! :)
Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!!
Puss
Petru Anne Hope

Friends

Reggel cirógatásra ébredtem. Elmosolyodtam, tudtam, ki a tettes. Eric tovább játszott a hátamon a kezeivel, és ezzel egy időben közelebb araszolt hozzám. Puszikat nyomott a vállamra, amit már én sem tudtam megállni reagálás nélkül: hangosan felsóhajtottam, és elnevettem magam. Még közelebb bújtam hozzá, már ha ez lehetséges volt, és összekulcsoltam a kezeinket.
- Így akarok minden reggel ébredni. – sóhajtotta bele a nyakamba, mire egyetértően bólogattam. Szeretem, amikor ilyenek vagyunk, ennyire… felszabadultak.  Lustálkodásunkat a telefonom csörgése szakította meg. Ránéztem az órámra, ami hajnali (!!!!) 5-öt mutatott, így nem tudom, ki az az őrült, aki ilyenkor hív, de biztos elküldöm melegebb éghajlatra!
- Hullaház! Miben segíthetek?
- Vicces vagy húgi, mint mindig! – röhögött bele Nate a telefonba. Visítva kiugrottam az ágyból, és az ablakhoz rohantam.
- Te hogyhogy hívsz? Nem azt mondtad, hogy nem fecséreled a pénzed rám? – ugrattam, de persze örültem, hogy felhívott. Komolyan hiányzott a hangja, meg a dilis beszólásai.
- Hááát… megkaptam a leveledet, és mivel tudom, hogy mostanság milyen sűrűn nézed meg a bejövőid – vált gúnyossá a hangja – gondoltam, jobb, ha telefonon beszélünk, hátha azt még felveszed.
- Vicces vagy, mondhatom. És mit is akarsz pontosan?
- Holnap utazom. – közölte, én pedig kezdtem elveszíteni a fonalat. Mi van?
- Hova? – ráncoltam össze a szemöldökömet. Teljes az agyhalál.
- Svédországba. Tudod, van egy olyan nagyon kedves ismerősöm, aki meghívott, hogy ott egyen a fene, én meg gondoltam, miért is ne? Szóval majd remélem, kapok egy szobát abban a csini kis lakásban – nevetett ki, én pedig ugrálni kezdtem örömömben. Ez az! Jön a tesóm!
- Hallom örülsz!
- Hülye vagy? Hogyne örülnék! Már be is vetem az ágyadat, te dilis, és készítem a popcornt- örvendeztem tovább, amikor is két kar akadályozott meg a további rugózásban. Szorosan hozzám passzírozta magát, utalt arra, hogy fogalma sincs, miről van szó, és kezdi unni a boldogságkitöréseimet. Szememet forgatva támaszkodtam neki a mellkasának, és hallgattam a bátyám további hablatyolását.
- Hugi, ott vagy még?
- Persze, itt vagyok. Figyelj, kihangosítalak, oké? – kérdeztem, de a választ már meg sem vártam, egyszerűen rányomtam a ,,Kihangosít” gombra. Tudtam, Eric gyanakvó lesz, és mielőtt butaságra gondolna, megelőzöm a bajt.
- Miért akarsz kihangosítani? Ki van veled? – nem esik le neki.
- Eric van velem. Szóval most mondd el a véleményed Róla. – kuncogtam, és tudtam, hogy nem fogja bevenni.
- Csak poénkodsz. Amúgy meg ismersz: nem ítélkezem előre. DE!! Ha ez az Eric gyerek ennyire akar Téged, akkor miért nem ő beszél Velem? Ezek szerint gyengusz lehet a gyerek…- én már konkrétan a földön fetrengtem a röhögéstől, mikor Eric átvette a beszélgetés fonalát.
- Gondolom, Te vagy Lola bátyja. Üdv, én vagyok az az Eric gyerek, és tényleg ennyire akarom a húgodat. – viccelődött, közben pedig engem próbált meg felkanalazni a földről. Nem igazán ment neki, eléggé kötődtem a padlóhoz. Igazi és mély barátság a miénk, szripp-szripp.
- ŐŐ… te komolyan ott vagy? Basszus. Lola, kinyírlak. – fenyegetett meg, de én még mindig a padlón voltam, úgyhogy Eric válaszolt helyettem.
- Igen itt vagyok, és Lola… khm, nincs jelenleg olyan állapotban, hogy megszólaljon. Szokott ok nélkül a padlón fetrengeni? – nézett Eric furcsán, én pedig teljesen kifeküdtem. Kész, vége, ennyi volt. Meghaltam. Hívja valaki a 911-et.
- Előfordult már, hogy a padlóra kényszerült a röhögéstől. Önts rá egy pohár vizet, attól észhez tér. – adott pár tippet Ericnek, aki ördögi vigyorral megindult a fürdő felé.
- Ne, Eric! – vetődtem felé, de már ott volt a kezében egy pohár víz, amit sikeresen rám is borított. Hápogtam egy sort, és ráugrottam, ő meg nevetve védte meg a telefonom a teljes megsemmisüléstől. A bátyám közben még mindig a vonalba volt.
- Tényleg ráborítottál egy pohár vizet? Jól van, öcsi, a családban a helyed! Lola, megtarthatod a pasit! – szinte láttam magam előtt, ahogy legyint a kezével, és elmosolyodik.
- Ó, igen? Pedig mindjárt kidobom, és aludhat a folyosón! Te meg minek adsz neki ötleteket a bosszantásomra? Megállj csak, jössz te még az én lakásomba!!! – kiáltottam a telefonba, és letettem.
- Most véged! – ugrottam rá Ericre, és eldőltünk az ágyon. Én a hasán ültem, ő pedig pusziért ágaskodott. Nemlegesen megráztam a fejem.
- A puszi csak jó kisfiúknak jár. Te rossz voltál, úgyhogy nem kapsz. – jelentettem ki, és már éppen lekászálódtam volna a pocijáról, mikor egy hirtelen mozdulattal maga alá fordított, így ő került nyeregbe.
- A lányok, közlöm, a rosszfiúkra buknak! – hajolt közelebb. Oké, játsszunk!
- Én nem vagyok egy a sok közül. – néztem mélyen a szemébe.
- Nagyon jól tudom. – mosolygott, és végre elérte a célját: hagytam, hogy megcsókoljon.
                                                     

                                                               ********


- Mit szólnál egy reggeli futáshoz? – kérdeztem, tettre készen. Eric a tévét kapcsolgatta, és a laptopomon nézte a Twitterét.
- Felőlem mehetünk. – intett, és már indult is a cipőjéért. Bevártam, és a zenelejátszókkal felszerelkezve vágtunk neki az utcáknak. Az első tíz percben eléggé egy tempóban futottunk, de Ericnek úgy tűnik, ez lassú volt, mert egyre jobban gyorsított. Mivel én is jó kondiban vagyok, simán tudtam tartani a lépést vele. Mikor már vagy fél órája csak futottunk, megengedtünk magunknak pár perc pihenőt, ami alatt leültünk a nemrég elhagyott park egyik elhagyatott padjára. Alig lézengtek páran még az utcán, viszont a kocsiknál már beindult a forgalom.
- Te Eric… milyen érzés sztárnak lenni? – kérdeztem hirtelen. Őt is váratlanul érhette a kérdésem, mert eléggé értetlenül nézett rám.
- Miért kérdezed?
- Kíváncsi vagyok a te szemszögedre is. Az embereknek az a véleménye, hogy a sztároknak könnyebb, mert mindent megkaphatnak, amit akarnak. Legyen szó bármiről is. Viszont azt soha senki nem kérdezi meg, hogy a sztárok hogyan vélekednek a körülöttük lévő zűrzavarról. Engem viszont érdekelne, és gondoltam, mivel Te úgyis Svédország egyik legfényesebb csillaga vagy, megtudakolom Tőled – mosolyogtam rá. Ő is viszonozta a gesztust, majd előre meredt a semmibe.
- Tudod, ez egy bonyolult dolog. Mármint sztárnak lenni. Én szerencsés vagyok, mert azt csinálom, amit a legjobban szeretek, de vannak olyanok, akik bár úgymond „celebek”, mégsem tehetik azt, amit igazán szeretnének. Én boldog vagyok így, mert tudom, hogy a zenémmel nagyon sok embert megérinthetek, és adhatok nekik valamit cserébe azért, mert ők szeretettel gondolnak rám. De van egy hátsó oldala is ennek az egésznek, amit csak az tudhat, aki ebben a cipőben jár. Nincs semmi magánéleted, és ha valami apró, kis hibát vétesz, már az újságok címlapján szerepelsz, hogy erkölcstelenül viselkedsz. Ez pedig nem jó. Persze, értem én, hogy az újságíróknak ez a dolguk, és belőlünk keresik meg a kenyérre valót, de egy idő után dühítő, ha valamilyen újabb pletykát terjesztenek az emberről. Érted? Én nem akarok állandóan címlapsztár lenni, csak énekelni akarok, és látni, ahogy a rajongóim sikítva énekelik a számaimat! Ezért kelek fel minden nap újra és újra, és ezért nem törődöm már az újságokkal! Felesleges lenne állandóan hergelnem magam azért, amiket írnak Rólam. Mollyval is ez volt az egyik problémánk: túl sok mindent kitaláltak rólunk, és ebből lett elegünk. Sokat veszekedtünk, és a végére elfogyott az egymás iránti bizalmunk is. Veled ezt nem akarom. – vallotta be, és gyengéden homlokon puszilt. Értettem, mit akar mondani ezzel, így megfogtam a kezét, és szorosan összekulcsoltam az ujjainkat.
- Ha ez megnyugtat, én nem szeretnék közismert táncosnő lenni, így a média miatt nem kell aggódnod, mert biztos, hogy el fog kerülni engem. – próbáltam feloldani a hangulatot, és sikerült is. Eric elnevette magát, és fejcsóválva nézett le rám.
- Biztos, hogy nem akarsz világhírű táncosnő lenni? Pedig jól mutatnál a címlapokon falatnyi ruhákban, vagy mondjuk bikinibe… - tűnődött, én meg erősen hason csaptam. Ezzel ne viccelődjön! Ő már annyira nevetett, hogy szinte lefordult a padról. Elnézően mosolyogtam, és hagytam, hadd nevesse ki magát, kiélvezve a mosolya minden pillanatát. Hihetetlen ez a pasi! Nincs olyan nő, aki ellenállna a mosolyának! Vajon hogy csinálja? Genetika? Esetleg otthon ezt szokta gyakorolni a tükörben, hogy ha eljön az idő, bevesse a gyanútlan lánykák ellen? – gondolkodtam, és én is elnevettem magam. Teljesen indirekt módon nevettünk a semmin, és habár mindkettőnket bolondnak néztek, mégsem bántuk. Mert nekünk így volt jó.
                                                                   
                                                                      *****

- Letusolok, és akkor mehetünk a suliba, oké? – kérdeztem Ericet, aki már negyed órája indulásra készen állt.
- Jó, de siess, mert Edinéket is fel kell vennünk. Ők is jönni akarnak. – vigyorgott, mint a tejbe tök, és egy puszi után letelepedett a tévé elé. Pasik – csóváltam a fejem. – nem érdekli őket más, csak a kaja, a pia, és a tévé. Na meg a nők.
Gyorsan letusoltam, magamra kaptam egy lenge egybe ruhát cicanacival, a piros Conversem, és késznek nyilvánítottam magam. Azért egy kis sminket is feltettem, és kikerestem a vékony dzsekimet a szekrényből. Útközben felkaptam a táskám a jegyzetekkel, zsebre tettem a telefont, és bekiabáltam Ericnek, hogy indulhatunk.
- Na végre. Hű, de csinos vagy! Nem fogom tudni levakarni a pasiknak a szemét rólad. – kulcsolta össze a kezeinket, és míg én bezártam az ajtót, ő átnézte a postát.
- Jött egy leveled… várjál, ez Magyarországról jött? – kerekedett el a szeme, én pedig kikaptam a kezéből a borítékot, és elsüllyesztettem a táska mélyére.
- Majd később elolvassuk, de így is késésben vagyunk, ráadásul fel kell vennünk Alexéket is – emlékeztettem a popsztárt, mire egy csalódott sóhajtás kíséretében elindultunk a suliba.
A forgalom hatalmas volt, alig araszolgattunk Alexék felé. A fiúkból persze dőltek egész úton a poénok, így legalább a sulihoz vezető úton elszórakoztattak. Komolyan mondom, néha úgy viselkednek, mint az ötévesek. Sőt, rosszabbul. Látszik, hogy az én barátaim is, nem csak Ericé. Ők is teljesen befogadtak, és húgukként tekintenek rám, bár még csak néhány napja ismernek. És ez bizonyítja az igazam, miszerint igaz barátok. Csakúgy, mint Maya és Ria.
És ez miatt kell küzdenem a győzelemért a versenyen. Értük. Mert így megéri a győzelem.

                                                                   *****

- Na, végre, csajszikám! Már hiányoltunk! – kiáltotta Maya messziről, és a nyakamba vetette magát. Nevetve öleltem magamhoz, olyan volt, mintha hónapok óta nem láttuk volna egymást. Ria is vigyorogva közeledett, és lepacsizott velem.
- Merre jártatok? Minden piszkos kis részletet tudni akarok! – csevegett Maya, miközben átvágtunk a suli udvarán. Éreztem a hátamba fúródó irigy pillantásokat, és a lányok gyilkos tekintetét, amiért én állok Eric mellett, és nem ők. Még közelebb bújtam az említetthez, aki egy puszit nyomott a hajamra megnyugtatásképpen, és összenevetett Alexszel, mert épp egy baromi nagy poént sütött el a srác.
- Erre-arra, csak úgy csavarogtunk. – kamuztam egy kicsit, és gonosznak éreztem magam, mert nem osztom meg velük a közösen töltött pillanatokat, de úgy éreztem, húznom kell még az agyukat egy kicsit.
- Ne már! Ez így tökre igazságtalan! – nyavalygott Ria, és megfordulva háttal közlekedett, hogy szemben álljon velem. – Részleteke kérünk!
- Háát… nem is tudom… Eric, megoszthatom velük, hogy mit csináltunk tegnap? – néztem rá, és láttam, hogy a felismerés szikrája megcsillan a szemében.
- Hmm… ezen még nem is gondolkodtam… megoszthatod velük? – kacsintott, és a lányokra nézett, akik minden szavunkat úgy figyelték, mint a pszichológus a páciensét.
- Csak nekem tűnik fel az, hogy úgy viselkednek, mintha évek óta házasok lennének? – kérdezte Maya Riára és a fiúkra nézve.
- Nem. De eddig azt hittük, hogy csak képzelődünk. Nos, Eric, mikor akartad elmondani, hogy elvetted felségül a mi Lolánkat? – kacsintott Edin Ericre, aki mintha el is pirult volna egy kicsit, de poénosra vette a figurát, és ő is nevetve válaszolt.
- Nem akartam elmondani, azt hittem, ez a mi titkunk marad. Kicsim, ez nem jött be. – pislogott rám Eric kiskutyaszemekkel, én pedig vállat vonva tovább sétáltam. A szekrényembe betettem a fölösleges cuccaimat, és már indultam is az első órám helyszínére, ami nem más volt, mint… matek. Utálom a matekot, mondtam már??

                                                                   *****

- Ez nagyon hervasztó óra volt. – léptem ki elfásultan a teremből. Ez a tanár teljesen kikészít! Látja rajtam, hogy nem értem az anyagot, és erre állandóan engem szólít fel! Camille – akivel sajnos egyszerre van a matekom – persze mindenre tudja a választ, ő a diákok gyöngye. Na persze. Maximum a csalók gyöngye, mert mellette ül az osztály legnagyobb matekosan, aki – dobpergést kérek – egy fiú! Így nem csodálom, ha minden dogája hibátlan! Másolni én is tudok.
- Így jár az, aki továbbtanul – bökött meg játékosan Alex, mire fáradtan elnevettem magam. A következő két órán elég gyenge volt, a rajz és az irodalom mindig is ment nekem, ezekből kiemelkedően jól teljesítettem mindig. Az ebédszünetben Ericékkel összetoltunk két padot, és ott beszélgettünk, meg kajáltunk. Egyszer csak mindenki elhallgatott, és mereven bámultak egy pontot mögöttem. Lassan, mintha egy filmben lennénk, megfordultam, és láss csodát! Camille és a sleppje állt mögöttem.
- Nézzenek oda – ciccegett a szőke lány. – Vajon Eric cica tudja, hogy miért váltak el a szüleid, te kis cafka? Hmm? Vagy ezt elfelejtetted közölni? Na, majd én felvilágosítom a jó népet! Az anyád egy ribanc, megcsalta apádat, és ezért költöztek külön! Már nem is csodálkozom rajta, hogy te is ilyen vagy. Úgy tűnik, ez nálatok családi hagyomány. – csattogtatta a rágóját, bennem pedig felment a pumpa. Az agyam ellepte a vörös köd, és sikítva vetettem rá magam a szőkeségre. Megleptem a támadással, de ő sem volt rest, karmolt, harapott, sikítozott, én meg csak pofoztam, ütöttem, téptem a haját, ahol csak értem. A többiek próbáltak szétszedni minket, de mire normálisan szétválasztottak volna minket, újra egymásnak estünk. Végül egy hatalmas ordítás vetett véget a háborúnak: az igazgató viharzott be tajtékozva, és üvöltve kért csöndet.
- Miss Carmen, Miss Handigton, az irodámba. DE AZONNAL! – ijedten rezzentem össze a hangjára, de teljesítettem a kérését. Gyilkos pillantást vetettem Camillera, és elindultam az igazgató után. Az irodája barátságos volt, a falak krémszínűek, a szekrényekben egy csomó kupa, a falakon képek ezrei. A hatalmas faasztal mögött egy bőr karosszék állt, amin most egy nagyon dühös férfi ült.
- Mégis mit képzelnek magukról? Mi ez itt, kocsma? Miss Handington, az iskola egyik legnépszerűbb diákja, hogyan engedhet meg magának ilyen magatartást? Mások családjának sértegetése? Verekedés? És maga, Miss Carmen? Értem én, hogy védi a családját, de legközelebb inkább szópárbajozzanak, ne iszapbirkózást rendezzenek az ebédlő kellős közepén! Értve vagyok? – kiáltotta, és megvárta, hogy mindketten rábólintsunk. Ugyanis Miss Plasztik tiltakozott minden ellen, amit az igazgató elmondott, és az egészet rám kente volna. Ez a vita eltartott egy jó darabig, nekem meg már csak a popcorn és a kóla hiányzott, hogy teljes legyen a mozim. Fejcsóválva hagytam el az irodát, és Mayáék keresésére indultam. Kint voltak az udvaron, és idegesen mászkáltak fel s alá. Ria látott meg először, és futva vetette magát a nyakamba.
- Annyira büszke vagyok rád! Végre megadtad neki azt, ami járt! De miről beszélt? Miért váltak el a szüleid? – kérdezte tágra nyílt szemekkel. A többiek is kérdőn pillantgattak felém, de én csak tagadóan ráztam a fejem.
- Sajnálom srácok, de erről most nem igazán akarok beszélgetni! De annyit mondhatok: nem mondott igazat Camille. – mindenki beleegyezően bólintott, csak Eric szemébe láttam némi csalódottságot. Tudtam, miért van, és fájt, de még nem álltam rá készen. Elé sétáltam, és láttam a szemem sarkából, hogy a többiek bemennek a suliba.
- Tudom, hogy azt hiszed, azért nem mondom el Neked, mert nem bízom meg benned. Ezt most verd ki a fejedből! Azért nem beszélek erről, mert még én sem állok készen arra, hogy bárkinek is elmondjam az igazságot! Meg tudod ezt érteni? – fürkésztem a szemét, és elvesztem azokban a gyönyörű, barna csodákban. Megértés villant a tekintetében. Beleegyezően bólintott, majd kézen fogott, és visszamentünk a suliba. A maradék óráimban nem hagyott egyedül, állandóan velem volt, fogta a kezem, és tudtam, hogy számíthatok rá. Bármit is hozzon a jövő, egyvalamit soha nem fogok elfelejteni: azoknak az embereknek a szeretetét és támogatását, akik a bajban is kiálltak értem, és hittek nekem, holott semmi okuk nem volt rá.

Döntés :)

Nos, a többség arra szavazott, hogy írjam újra a fejezetet. Hát, kérésetek számomra parancs, úgyhogy holnap jön az újratöltött 14. fejezet, de akkor nem ezek lesznek az események...hanem kicsit más :P Átírtam magamban a történet folytatását, úgyhogy a közeljövőben nem várható vita...vagy mégis? O.O :D
Puss
Petru Anne Hope