16. fejezet.

Teljesen váratlan, teljesen indirekt. Az élet ilyen helyzeteket tud produkálni. Mindig, amikor valami jó történik veled, értelem szerűen kell valami hátulütőjének is lennie. Mert ez az ÉLET! És attól a perctől fogva, hogy megszülettél, nincs menekvés.

-Nate! – ugrottam a nyakába. Nevetve ölelte körül a derekamat, és beljebb oldalazott a lakásban. A nagy utazótáskáját ledobta a földre, és az ölében vitt be a nappaliba. Én még mindig a nyakában himbálóztam, mint egy kismajom, aki nem akar elszakadni az anyukájától.
- Szia, hugicám. Én is örülök ám neked! De igazán leszállhatnál a nyakamról, mert már kezd zsibbadni. – puszilta meg a hajam, közben pedig panaszosan felnyögött, mert még inkább megszorongattam.
- Na jó, megkegyelmezek. – nagylelkűsködtem, és lekászálódtam a nagyra nőtt tesómról. Rögtön levágta magát a kanapéra, és elismerően pillantgatott körbe.
- Kérsz valamit enni? Inni esetleg? – kérdeztem, de már fél lábbal a konyhában voltam. Utánam ordította, hogy „Egy kis kólát elfogadok, meg egy kis süti is jól esne!”, így kuncogva kerestem egy kis nassolnivalót, és bevetődtem én is mellé. Rögtön nyammogni kezdtünk a csokis finomságokon, és közben heves gesztikulálások kereszttüzében megállapítottuk, hogy „Ez bizony nagyon finom.”.
- Na és húgi, mesélj csak nekem erről a Te Ericedről. – motyogta két falat között Nate. Félrenyeltem a falatot, és két köhögő roham közepette megkérdeztem.
- Az enyémről? – fulladoztam még mindig. Olyan dilis tesóm van. Egyszer, még mikor kicsik voltunk – kicsik…én voltam kicsi, ő meg már minimum 18 volt – megkérdeztem tőle, hogy meleg-e. Szegény majdnem megfulladt a teájában, annyira meglepte és ledöbbentette a kérdésem. Aztán, mikor meglátta, hogy valószínűleg szívatom csak, nemes egyszerűséggel kiszaladt velem az udvarra, és bedobott a medencénkbe. A popsim még azóta sem heverte ki a medence alját. Kellemes volt, de megérte, mert az az arckifejezés… most én is körülbelül ilyen fejet vághatok, mint akkor ő.
- Most mit vagy úgy oda? Tényleg, lefeküdtetek már? – kiköptem a kólát. Kitágult szemekkel néztem rá.
- Csak viccelsz, ugye?
- Miért? Nagylány vagy már, gondolom, nem is vagy szűz, szóval miért ne? – lazán vállat vont, és idegesítően húzogatta a szemöldökét. Ezt. Nem. Hiszem. El.
- NATE! – sikítottam, és egy párnával fejen vágtam. Ő sem volt rest, és hevesen viszonozta a támadásom. Ütöttük egymást, aztán mikor már kifulladva kapkodtam levegőért, eldobtam a párnát, és elszaladtam a konyhába. Nevetve jött utánam, és a pultot megkerülve beszorított a sarokba.
- Nem menekülsz! – és felkapva újra a nappaliba indult, ahol ledobott a kanapéra, és eszméletlenül csikizni kezdett. Hááát ezt nem hiszem el. Direkt kínoz. Visítva röhögtem, és már azt sem tudtam, hol vagyok, mikor végre abbahagyta. A hasamra fordultam, ő pedig levágódott mellém, és a lábaimat az ölébe vette.
- Na, de tényleg, komolyra fordítva a szót, mi van veletek? – komorult el az arca, és láttam, hogy most tényleg komolyan akar beszélni velem. Felsóhajtottam, és belekezdtem.
- Őszintén? Nekem fogalmam sincsen róla. Idejöttem, és már az első nap belebotlottam. De szó szerint. – merengtem el egy kicsit. – Aztán jött az az idegesítő szőke picsa, aki kihívott táncpárbajra. Eric pedig helyettem belement. Még aznap keresett, hogy kell-e segítség, mert ő szívesen felajánlja magát és a táncosait, mint a jobb kezeim. Enyhén akadtam ki rá, hiszen ismersz. Kicsit munkál bennem a latin vér, csak tudnám, honnan örököltem. – nevettem fel egy picit. – Másnap mondhatni kibékültünk, vagyis elmentünk sétálni egyet, és akkor megváltozott róla egy kicsit a véleményem. Olyan… hétköznapinak tűnt akkor, érted? Aztán jött az újságcikk, meg a tv, és beállítottak hozzám a menedzserével, hogy tegyünk úgy, mintha járnánk, mert jó PR-fogás. Először nem akartam belemenni, de mégis megtettem. – Nate felhördült. – Eric beköltözött hozzám, és egy „Hódítsuk meg Lolát” hadműveletbe fogott. Elvitt a lisebergi vidámparkba, ahol rögtön a szellemkastéllyal indítottunk. Én és a szellemkastély. Na mindegy. Ott csattant el az első csók. Aztán a kocsijában hazafelé teljesen őszintén elbeszélgettünk… hát, tulajdonképpen kettőnkről. Ja, és elvitt a sportközpontba, ami minden szempontból vízválasztó volt. Be akarja bizonyítani, hogy ő nem csak egy öntelt popsztár, hanem egy olyan ember, aki megérdemli a szívemet. Mit szólsz? – néztem rá a történet végén. Elgondolkodva meredt a semmibe, majd rám nézett.
- Szerintem szeret téged.
- És ezt ennyiből megállapítottad. – néztem rá kétkedve.
- Igen. Figyelj, tudom hogy hagytál ki dolgokat… csitt! – intett le, mert látta, hogy tiltakozni akarok. – Megértem, és hidd el, én sem szeretnék minden részletet tudni. De ennyiből, amit elmeséltél, simán az jön le, hogy szeret téged. Higgy nekem. Bízz meg benne! Szerintem már eleget tett érte.
- Nem is tudtam, hogy ilyen bölcs is tudsz lenni. – pislogtam nagy szemekkel, és elmorzsoltam egy kósza könnycseppet. Annyira hiányzott már, és annyira szerettem érezni, hogy itt van velem, hogy ezt hozta ki belőlem. Mi mindig itt voltunk egymásnak, bármi is történt velünk, számíthattunk a másikra. Igazi testvérek voltunk, és én mérhetetlenül büszke voltam erre.
- Ezt hozod ki belőlem. Jajj, de szeretlek, te maki. – mosolygott rám szeretetteljesen, és megpuszilta a homlokom. Hozzábújtam, és letörölgettem a könnyeimet. Nem tudom, mióta ülhettünk már így, de egy hangra felkaptam a fejem.
- Lola, ki ez a pasi a nappalinkban?
- Eric! – pattantam fel, és a nyakába ugrottam. Szerencsére jó kondiban volt, így simán meg tudott tartani kettőnket, de szerintem most inkább azt mérlegelte, hogy beverje-e Nate képét, vagy várja-e meg a magyarázatom. Kézen fogtam, és az immáron talpon lévő Natehez kormányoztam.
- Eric, ő a bátyám, Nate Carmen. Nate, ő Eric, a … - kerestem a megfelelő szót, de Eric kisegített.
- A barátja. – mosolyodott el végre, és megrázta Nate felé nyújtott kezét. Nate is elvigyorodott, és rám kacsintott.
- Látod, mondtam én neked. – megforgattam a szemeimet. Pasik.
- Nos, fiúk, ki éhes?
- Én!! – jött az egyhangú válasz. Gondoltam. Nekiálltam valami könnyű kaját csinálni, de közben figyeltem a fiúkra is. Hisz’ ki tudja, mire képesek ezek ketten!
Gyorsan összeütöttem egy rántottát, vettem ki két doboz sört a hűtőből, és a nappaliba sétáltam… volna. Ugyanis az ajtóban megtorpantam a látványon. A két fiú a szófán heverészett, mintha évek óta ismernék egymást, és focimeccset néztek.
- Khmm. – köszörültem meg a torkom, mire egyből felém kapták a fejüket. – Kész a vacsi. – tettem le eléjük a kaját, mire Erictől egy puszit, Natetől meg egy hálás pillantást kaptam. Leültem én is, és hallgattam a különböző sztorikat a meccsekről.
- Álmos vagy? – kérdezte Eric a félidőben. Laposakat pislogva bólogattam, és az ölébe hajtottam a buksim. Olyan jó volt ez így. Olyan békés. És én úgy féltem a holnaptól. Mert a boldogság után mindig valami rossz jön. De vajon mi? És vajon túl tudom-e majd tenni magam rajta? Elég erős leszek-e?




Szerkesztői megj. : Bocsánat, hogy ilyen rövid lett, de sajnos így is csak most tudom feltenni, de már rohanok is, mert holnap dogát írunk kémiából. :$$
Orchidée, kérek szépen egy kemény kritikát. :)