1.fejezet : Becsöngettek

 Sziasztok! Rövid lett, tudom, de kezdésnek véleményem szerint megfelel. Ha van igény a történetemre, akkor azt látni fogom, és a fejezetek hosszúságát is ehhez fogom mérni. Remélem, nem lesz ezzel probléma. Nos, kellemes olvasást kívánok mindenkinek! Ha írtok nekem, akkor sem foglak megenni titeket, szóval hajrá! ;) Petru.

Az órám sikeresen megcsörrent hajnali hatkor. Kitűnő. Morogva lecsaptam, és visszazuhantam az ágyra. Utáltam a reggeleket. Még 10 percet lustálkodtam, aztán kikecmeregtem pihe-puha ágyikómból. Az első utam a fürdőbe vezetett, ahol vetettem egy pillantást halovány arcképemre. Szemeim alatt karikák sorakoztak, ajkam kiszáradva, arcom beesve. Így kéne kinéznem? Koránt sem, de a tegnapi napom nem volt valami fenomenális. Telefonáltam apunak Londonba, hogy sikeresen megérkeztem, és küldtem neki egy képet a telefonomról, hogy milyen lett az én kis birodalmam. Hát mit ne mondjak, nem igazán nyerte el a tetszését. Szerinte, ha hagynám, hogy ő is beszálljon a költségekbe, egy sokkal nagyobb és szebb lakást tudhatnék a magaménak. Én persze kiakadtam. Soha nem akartam az apám pénzéből élni, de ő hajthatatlan volt ez ügyben. Mindig a legdrágább és legmodernebb dolgokat ajándékozta nekem, hiába tiltakoztam annyit emiatt. A 15. szülinapomon aztán feladtam a próbálkozást, és hagytam, hadd élje ki rajtam azt, amit eddig nem tudott. Anyuval sokszor összevesztünk emiatt, hisz azt mondta, aput jobban szeretem, mint őt, mivel nem tud annyi mindent megadni nekem. Ez végett költöztem apuhoz Londonba, és nem bántam meg. Kiharcoltam, hogy egyszerű iskolába járhassak, ne pedig a legdrágábba. Jó helyem volt, de vágytam már az önállóságra, így Svédország remek lehetőségnek tűnt számomra. A tegnapi beszélgetés ugyan nem úgy sült el, mint terveztem, de úgy is megbékél majd a helyzettel. Legalábbis remélem… Elmélkedésemből a telefonom hangos csörgése riasztott fel. Gyorsan felkaptam az éjjeliszekrényről.
- Lola beszél – szóltam bele. Csak piszmogás, semmi más. Aztán egyszer csak megszólal egy lágy férfihang.
- Elnézést, téves szám. Ne haragudjon – kért bocsánatot.
- Ugyan már, semmi gond! Megesik az ilyesmi – legyintettem, bár ő ezt nem láthatta.
- Még egyszer bocsánat. Viszhall – és lerakta. Zavarban volt, ez érezhető a hangján. Mosolyogva visszatettem a telefont a helyére, és mentem tusolni. A langyos víz ellazította egész testem. Jó volt csak úgy állni, és folyatni magamra a kellemes vizet. Negyed óra múlva teljesen ellazulva csavartam magam köré egy törülközőt, és a tükörhöz sétáltam. Megfésültem barna tincseimet, és felraktam magamnak az általam „Zöld szörnynek” titulált arcmaszkot. Ezt 13 éves korom óta minden reggel eljátszom, hiszen én is szenvedtem pattanásgondokkal. Sokat is gúnyoltak emiatt, de aztán kitisztult az arcom, és végre nem én voltam a pattis kiscsaj. 10 perc múlva lemostam a trutyit, és nekiláttam kiválogatni a sulis ruhámat. Itt szerencsére csak egyen szoknya volt, ami skót kockás, és gondolom a menő lányok mind lerövidítették. Én inkább nem kezdtem vele semmit. Felvettem a fehérneműt, egy fehér inget, beletűrtem a szoknyába, és késznek nyilvánítottam magam. A hajamat feltűztem, és egy egyszerű sminket is feldobtam magamnak. Kikerestem a fehér Converse tornacipőm, ezt is felkaptam magamra. A konyhában készítettem magamnak egy kis teát, meg egy falat pirítóst. Miután megreggeliztem, elmosogattam magam után. A szobámban bepakoltam a táskámba néhány tollat és füzetet, beleraktam a telefonomat meg a laptopom, és elindultam. Bezártam az ajtót, s lassan leballagtam a lépcsőn. Kilépve megcsapott a friss levegő, én pedig lehangoltan útnak indultam. Utálom az első napokat.

Nem telt bele 10 perc, már az iskolakapuban ácsorogtam. Szorongva körülnéztem. A suli parkolójában menőbbnél menőbb járgányok sorakoztak, gazdáik egymás mellett beszélgettek. Nagymenők – gondoltam keserűen, és beljebb léptem. Igencsak kitűntem a tömegből, főleg a Conversemmel. Mindenki magassarkút húzott kecses lábára, csak én voltam tornacipőben. Éreztem, hogy a vér az arcomba szökik. Elpirulva kerestem meg a tanulói irodát, ahol egy kedves, 30-as éveiben járó nő fogadott.
- Szerbusz, kedveském – köszöntött. Még mindig rákvörösen bólintottam. Elmosolyodott. – Új vagy még itt, jól mondom, bogaram? – bólogattam. – Akkor tessék, itt van az órarended, a papírjaid, az iskola térképe – rakosgatta ki elém a felszerelésem – valamint a tankönyveid – rakott elém egy igencsak nagy pakkot. A könyveket nagy neheze beletuszkoltam a táskámba, de néhány már nem fért bele, mert a laptop és a füzetek elég sok helyet foglaltak. Így a maradék cuccom a kezembe fogtam, elbúcsúztam a kedves nőtől, és megkerestem, hol lesz az első órám. Nem figyeltem oda, hogy merre megyek, így történhetett meg, hogy nagy búvárkodásom következtében nekiütköztem valakinek. Még vörösebb fejjel kértem elnézést, és eloldalaztam a magas idegen mellett. Kuncogást, majd sikítozást hallottam magam mögött. Visszanéztem, és a srácot, akit sikeresen eltaroltam, visítozó lányok vették körül. Szóval… ezt nem értem. Vállat vontam, és mentem volna tovább, mikor egy szelíd csaj mellém vetődött.
- Ugye tudod, hogy most taroltad el Eric Saade-t? – kérdezte, mire először lesápadtam, és visszatért a jó öreg pirulás. A mai napon többet pirultam el, mint egész életemben. Szóval Eric Saadenak mentem neki. A népszerű svéd énekesnek, aki előtt minden lánynak megremeg a térde. Hát, nálam is lehet így fogalmazni…
- Hát, igazából nem figyeltem oda – vágtam bűnbánó fejet. A lány pedig csak nevetett.
- Amúgy, Maya vagyok.– nyújtotta a jobb kezét, amit el is fogadtam. Igazából örültem is, hogy találkoztam Mayával. Aranyos lánynak tűnik, nem a fellengzős pompom lánynak. Együtt indultunk el a 213-as terem felé, mert neki is irodalma lesz, mint nekem. Útközben Maya mindent megmutatott, hiszen ő évek óta Svédországban él, és ismerte a sulit, mint a tenyerét. Ahogy beértünk, minden szem ránk szegeződött. A szemem sarkából láttam, ahogy a lányok, akik kint visongtak, összesúgnak, és halkan felnevetnek. Lesütött szemmel odaballagtam a tanári asztalhoz, letettem a papírjaim, és Mayával kerestünk egy üres padot. Levágódtunk, pont akkor mikor becsöngettek. A tanárnő, Mrs. Potts pontosan 2 perc múlva belibbent a terembe, és rögtön belekezdett.
- Jó reggelt mindenkinek! – köszöntött bennünket. – Mint tudjátok, iskolánk benevezett egy játékba, aminek a nyereménye, hogy egy sztárvendég 3 teljes hónapot iskolánkban tölt. Nos, mi megnyertük, és a szavazataitok alapján a vendégünk nem más, mint…Eric Saade! Fogadjátok őt nagy szeretettel…és próbáljátok nem lerohanni! – ezek után nyílt az ajtó, és besétált rajta az ismerős idegen. Maya alig bírta visszatartani a nevetését, mivel én egyre lejjebb csúsztam a pad mögött. Eric körülnézett a termen, és megakadt a tekintete rajtam. Csoki barna szemeit végigfuttatta igen zavart ábrázatomon, majd elindult a padunk felé…