3.fejezet : Elhatározás

 Sziasztok! Tudom, hogy egész héten nem volt fejezet, de a megértéseteket kérem. Ez az utolsó évem a suliban, és sajnos nem tudtam még visszaszokni annyira a sulis létbe, így kicsit nehezen ment ez a hét. Az órarendem is elég sűrű lett, de meg fogom oldani, hogy legalább két friss legyen egy héten. De nem is terhellek Titeket ezekkel a dolgokkal. Inkább megköszönöm a 12 rendszeres olvasót, és a kommenteket az előző fejezethez :) Remélem, ez a fejezet is tetszeni fog Nektek, extrahosszú lett, egy meglepetéssel, amit gondolom majd fel fogtok fedezni ti is ;) Holnap, ha hazajöttem a suliból, rakok fel képeket Lola lakásáról, persze csak ha érdekel Titeket!
Nem is szaporítom tovább a szót, kellemes olvasást mindenkinek! :)
Petru P.

A lányoktól a saroknál elváltam, és egyedül folytattam az utamat a lakásom felé. Szerintem életemben nem gondolkoztam még ennyit a saját életemről. Vagy százféleképp végigjátszottam magamban a beszélgetés minden részletét, és mindig ugyanarra jutottam: Én egy hatalmas idióta vagyok! Kiállni Camille ellen, egyenlő a teljes társadalmi megsemmisüléssel. Hát kellett ez nekem? Nem hinném. Így is lesz elég gondom a sulival, meg a családommal, nem kell nekem még egy plusz ellenség! Holnap vissza kell lépnem! De… hogy az igazat megvalljam, tetszett, hogy versenyre keltem vele. Viszont tudtam, hogy csapat nélkül lehetetlenség győznöm, hiába értek egy keveset a tánchoz. Ördögi kör ez, én mondom!
Mire az ajtóm elé értem, erős migrénem lett. Már épp átléptem volna a küszöböt, mikor nyílt a szomszéd ajtó, és Anne néni lépett ki rajta.
- Szervusz, kedveském! Milyen volt az első napod? – érdeklődött kedvesen. Halványan elmosolyodtam, hiszen annyi kedvesség volt a tekintetében, hogy nem volt szívem rosszat mondani.
- Csókolom Anne néni! Hát… nem volt rossz… annyira – húztam el a szám, de azért próbáltam nem túl gyászos arcot vágni. Szerintem látta rajtam, hogy nem kéne túlságosan feszegetni a témát, ezért megsimogatta a hajam, és továbbállt. Megkönnyebbültem, legalább neki nem kell magyarázkodnom…
Belépve ledobtam a cipőmet és a kabátomat, majd a nappali felé vettem az irányt. Levetődtem a kanapéra, és hangosan kifújtam a levegőt. Azt hiszem, meditálnom kell, méghozzá sürgősen.
Levettem egy párnát, ráültem, és kikapcsoltam a gondolataimat. Nagy nehezen elértem, hogy ne gondoljak se a tegnapra, se a mára, se a holnapra. Csak lebegtem az édes semmiben, élveztem a csöndet, és már csak arra emlékeztem, hogy eldőlök az ágy irányába…

Hunyorognom kellett, hiszen vakító fény töltötte be az egész látóterem. Pislogtam párat, mire felfogtam, hogy elaludtam. Igen, ez is rám vall. Ki lehet olyan hülye, hogy ülve elalszik? Úristen, én agyi beteg lettem. Lassan feltápászkodtam a földről, és a konyha felé igyekeztem. Csinálnom kell valami kaját, éhen fogok pusztulni. Lássuk, mi a mai kínálat. Mivel tegnap elfelejtettem rendesen feltölteni a hűtőt, így csak tojást, sajtot, meg némi szalámit találtam. Nem baj, egy rántottát simán összehozok. Extra gyorsan készítettem el mindent, mert a gyomrom már háborogva követelte a táplálékot. Jóízűen nekiláttam az evésnek, kielégítve korgó pocimat. Dolgom végeztével elmosogattam, és úgy döntöttem, kicsit rendbe szedem a lakást, ha ez alatt a pár nap alatt nem sikerült. Rögtön előszedtem az eddig még bedobozolt cuccok közül a porszívót, és elkezdtem a munkát. Törölgettem, pakoltam, sikáltam, fertőtlenítettem, egyszóval mindent, amit eddig nem tudtam megtenni. Lecseréltem a függönyöket, előtte ablakot pucoltam, az erkélyemet pedig szépen rendbe hoztam. Egészen otthonos lett a lakás, büszke is voltam magamra. 7 óra lehetett, amikor eldöntöttem, hogy keresek egy nagyobb plázát, ahol be tudnék még néhány holmit szerezni. Magamhoz vettem a pénztárcám, az irataimat bedobáltam egy kisebb táskába, és elindultam a felfedezőútra.

Én dilis, azt bezzeg elfelejtettem, hogy annyira azért nem vagyok jártas Stockholmban, hogy tudjam, merre van a legközelebbi nagyobb pláza, vagy akár hipermarket. Leszólítottam egy taxist, bepattantam a hátsó ülésre, és csak annyit mondtam:
- Vigyen egy plázába! – láthatta rajtam, hogy nem túl rózsás a hangulatom, így egy szó nélkül indított. Eléggé messze mentünk, de végül leparkolt a pláza bejárata előtt. Fizettem, és már bent is voltam a hatalmas épületben. A bőség zavara engem is magával ragadott, hiszen itt a boltok elég sokáig vannak nyitva tartva, így volt időm vásárolgatni. Első nekifutásra egy textilboltba léptem, és különböző anyagokat, meg varrócuccokat vásároltam. Ez már maga volt vagy három nagy táska, de nekem ez még nem volt elég. Bementem három ruhaüzletbe, egy cipős boltba, és egy élelmiszerbe. A ruhaüzletben sikerült beszereznem 5 pólót, 2 pulcsit, 1 pántos koktélruhát és 4 pár zoknit. Lassan zokni függő leszek. Aztán vettem otthonra kaját, beújítottam néhány tanszert, majd már vagy 10 zacskóval felszerelve egy bútorboltba vetődtem. Az erkélyemre vettem egy kisebb kanapét párnával, meg egy kisasztalt székekkel. Elrendeztük a papírokat, és holnap már szállítják is ki a kért árut. Mondtam már, mennyire szeretem a svédeket? Mindent sokkal hamarabb megtesznek, mint mondjuk a magyarok. ott bezzeg napokat kell várni egy ilyen procedúránál… Jó, nem szidom Magyarországot, hiszen imádok ott lenni, de tény, hogy ilyen tekintetben van mit behoznia.
Leizzadva léptem ki a hűvös esti levegőbe, és szédelegve intettem le újra egy taxit. Bepakoltam a cuccokat a csomagtartóba, bemondtam a címem, és már indultunk is. Út közben majdnem elszundítottam, de épp időben mentünk bele egy hatalmas bukkanóba, ami teljesen kimosta a szememből az álmosságot. Kinéztem, és csak Stockholm fényeit láttam. Csodálatos ez a város, főleg így kivilágítva. Az utcán még mindig sürgő-forgó embereket látni, akik a fényben úszó város, különböző szegleteibe tartanak. Annyira elbambultam, hogy csak arra eszméltem fel, már a tömbház előtt állunk, és a sofőr a lábamat bökdösi, hogy megérkeztünk. Valamennyi pénzt a kezébe szórtam, kiszedtem a csomagokat hátulról, és megpróbáltam bevonszolni őket az ajtón. Alig vártam, hogy a lift – amit időközben hívtam – megérkezzen. Mikor beszálltam, egyből nekidőltem a falnak, és próbáltam ismét nem elaludni. Ismét nyílt a lift ajtaja, én pedig eléggé kómás állapotban elvánszorogtam az ajtómig, ahol szenvedtem vagy 10 percet a kulcslyukkal, mire be tudtam menni a lakásba. A cipőm ismét az előszobában végezte, én pedig nekiláttam a kajákat elpakolni. A ruhás zacskókat egyelőre bedobtam a nappaliba, úgy voltam vele, hogy majd ráérek még kipakolni. Az óra már a 9-et is elütötte, mire mindennel végeztem. Kifáradva dőltem a kanapéra. Még szerencse, hogy holnapra nincs lecke. Az viszont nem kérdeztem meg, hogy itt az egyenruhát mindig kell viselni, vagy csak ünnepekkor? Hol a laptopom? – rohantam a szobám felé, ahol kirángattam a táskámból, és irányzékot váltva a konyhába totyogtam. Összeütöttem egy szendvicset, csináltam hozzá kakaót, és nekiláttam vacsizni. Közben felléptem msn-re, ahová Ari és Maya már fel is vettek.
Rögtön ráírtam mindkettőjükre.
Lola *-* üzenete:
Helló csajok <3
Riababa ^^ üzenete:
Hali édesem J
Maya Gurl ;) üzenete:
Puszcsi mindenkinek (L)
Lola *-* üzenete:
Nem tudjátok, hogy az egyenruha viselése itt mindennap kötelező-e?
Maya Gurl ;) üzenete:
Viccelsz? :o Bele is halnék -.-’ Nem csajé, itt csakis kizárólag ünnepnapokon kell felvenni azt a rondaságot… ;)
Riababa ^^ üzenete:
Hé, annyira nem is vészes! az előző sulimba fúúú, ott ronda volt. Az itteni tűrhető…
Lola *-* üzenete:
Csatlakozom! Bár én meghalok a kockás szoknyámért… azt hiszem belészerelmesedtem (L)
Maya Gurl ;) üzenete:
Te beteg vagy :P
Riababa^^ üzenete :
Tutira az :D agyára ment a versenyzés D:
Lola *-* üzenete:
Lol x”D Na megyek lányok, holnap nehéz napom lesz :/ Ugye segítetek majd a válogatásnál? *_________*
Maya Gurl ;) üzenete:
Hát persze!
Riababa^^ üzenete:
Számíthatsz ránk ;)
Lola *-* üzenete:
Köszönöm! :$ Jó éjt lányok (KL)
Maya Gurl ;) üzenete:
Neked is J

Leléptem msn-ről, és megnéztem az e-mailjeim. Anyukám írt, hogy mi van otthon náluk, meg tesóm, hogy anya már megint kiakasztja a farmervásárlással. A bátyám reménytelen eset. Gyorsan válaszoltam mindkettőjük levelére, és kiléptem a programból. Úgy döntöttem, beteszek valami filmet, de előtte elmentem fürdeni. A meleg víz elzsibbasztotta minden végtagom, de gondolkodni már nem akartam, így gyorsra vettem a fokozatot, és hamar készen lettem. Magamra kaptam a pizsamám, és a nappaliba költöztem a takaróm kíséretével. Az egyik kedvenc mesémet, a Hamupipőkét néztem meg, amit még ennyi év után sem tudtam megunni. Már a film felénél jártam, mikor megszólalt a telefonom. Felvont szemöldökkel lépkedtem a kütyüért, közben azon gondolkodtam, vajon ki kereshet ilyen későn. Anya? Á, nem az kizárt, vele csak ritkán beszélek telefonon. Apa? Vele szinte nem is beszélek, csak e-mailen keresztül, mert nincs sok ideje. Felkaptam, és egyből beleszóltam.
- Halló? – motozás, majd hangos torokköszörülés.
- Hey Lora – honnan ilyen ismerős ez a hang?
- Hey, te ki vagy? – muszáj volt rákérdeznem, már fúrja az oldalam a kíváncsiság, mert emlékszem, hogy tegnap is ezzel a hanggal beszéltem, csak akkor téves hívás volt.
- Izé, öhm, Eric vagyok. Eric Saade – na, itt elakadt ám rendesen a lélegzetem. Eric? A bunkó és egoista Eric? Mit akar ez TŐLEM ilyenkor?
- Igen, tudom, így már ismerlek. Mit akarsz?
- Hát, a versenyről szeretnék beszél… - akarta mondani, de közbevágtam.
- Ó, igen, amit neked köszönhetek – jegyeztem meg epésen. Hangosan belesóhajtott a telefonba.
- Még mindig itt tartasz? – kérdezett vissza. Hogy… mi van? Ő tesz nekem szemrehányást? Adok én neked…
- Igen, ugyanis nem ismerek itt senkit, és én lehetek akármilyen táncos, csapat nélkül nem érek semmit! – a végét már kiabáltam.
- Tudom, de kell a segítségem, vagy sem? – ordította bele.
- Köszönöm kérdésed, inkább kihagyom az alkalmat, mert inkább leszek vsztes, minthogy Tőled fogadjak el segítséget – válaszoltam, és kinyomtam. Nagy levegő – nyugtattam magam, mert éreztem, hogy a dühkitörés kellős közepén állok, és még valami a mai nap során, és valakiről még a gatyáját is leátkozom. Saade még próbálkozott néhányszor, de úgy látszik, megunhatta, mert egy idő után elhallgatott az a büdös masina. Annyira ideges voltam, hogy inkább kimentem a még csupasz erkélyemre, és csak néztem a messzeségbe…

 

Eric Saade szemszöge:

Reggel már elég korán felkeltem, tudtam, hogy ma kezdem a jó tételeimet abban a suliban, ami megnyerte a pályázatot. Egyszerűbb összeállítást kerestem magamnak, nem akartam azért annyira kitűnni a suliból. Egy farmer – póló – pulcsi összeállításnál, meg a piros cipőmnél maradtam. Letusoltam, és ittam egy pohár vizet meg ettem egy szelet műzlit. Mivel kávézni nem kávézom, így koffeinadag híján indultam a suliba. Beszálltam a kocsimba, és már száguldottam is Stockholm utcáin. Leparkoltam az egyik üres helyre, de még ki sem szálltam, egy szőke lány ugrott a nyakamba, igen magas hangjával és mélyen dekoltált felsőjével próbálta felhívni magára a figyelmet. Próbáltam mosolyogni, de inkább vicsorgásnak hatott, kapucnimat még mélyebbre húztam, de csak nem akart lekopni. Csak mondta mondta, hogy ő ilyen táncos, meg így, meg úgy… Jézusom, itt mindenki ilyen? Elindultam… valamerre, de egy törékeny test ütközött nekem. Jobban megnézve egy igen csinos fiatal lány volt a „támadóm”, aki eléggé vörös fejjel kért bocsánatot, majd eloldalazott mellettem, és elindult egyenesen előre. Utána akartam menni, de addigra már elleptek a rajongók, és a lányt sem láttam már. Mosolyogva írtam alá az elém tolt papírokat, ezek a lányok igen kedvesek voltak, nem úgy, mint az a szőke. Isten óvjon tőle. Elindultam a 213-as terem felé, azt hiszem, ott indítok. Mikor elhangzott a nevem, mint egy pluszként beléptem a tanterembe. Elcsodálkoztam, hiszen nagyon régen voltam már iskolában. Bár nem sokat változott, azért volt néhány dolog, amit nem tudtam volna megmondani, hogy mi. Ami viszont egyből szembetűnt, az a lány volt, aki nekem jött. Egyre lejjebb csúszott a padon, a mellette ülő pedig csak kuncogott rajta. Ajkam önkénytelenül is mosolyra húzódott, ahogy megláttam zavart tekintetét. Elindultam feléjük, de sajnos csak elé tudtam leülni, pont a szőke „barátnőm ” mellé. Ez az óra maga lesz a kínszenvedés…
                                                                        *******
Alig vártam, hogy az az átkozott csengő éles hangjával közbeszakítsa a tanár fecsegését. Soha nem szerettem órán ülni, egyszerűen nem tudtam egy helyben maradni annyi ideig. Ebből persze voltak is problémáim, de hát kinek nem?! Megkérdeztem, hogy merre találom a tornatermet, és elindultam a megadott irányba. Bent elmentem a lányöltöző előtt, ahonnan kiabálás szűrődött ki. Hűha, itt aztán pörög az élet – kuncogtam magamban, és nekiálltam hallgatózni. Még nagyban kiabáltak, mikor lépteket hallottam, és épp időben kaptam el a fejem a kicsapódó ajtótól, ahonnan… a lány lépett ki, aki nekem jött! Ő nem vett észre, így nyugodtan szemügyre tudtam venni. Hosszú, barna haja fel volt kötve, egy fehér pólót és egy térdnadrágot viselt fekete tornacipővel. Csinos volt, ezt el kell ismernem, bár egy kissé furán viselkedik véleményem szerint. Hiszen ki tudna ellenállni nekem?
Még mindig nem vett észre, ezért mögé léptem, pont akkor, mikor megfordult. A mellkasomnak ütközött, és ahol hozzám ért, felforrósodott a bőröm. Láttam valamit a tekintetében, ami arra késztetett, hogy elengedjem, így szabad teret hagyva neki a menekülésre, útjára engedtem. Sietősen távozott, magamra hagyva a gondolataimmal. Mi volt ez az egész? Ez is csak egy hülye fellángolás lenne? Abból volt bőven az utóbbi időben…
Nem tudom, mióta állhattam ott, de már elég sokan tartózkodtak a teremben, szóval úgy gondoltam, itt az ideje lemennem. Egyből a barna szépséget kerestem a szememmel, és meg is találtam. A torna sorban állt, egy vörös hajú lány mellett. A tanár már elkezdte az órát, de én itt csaj egy szabad szellemű ifjú vagyok, ezek nem rám vonatkozó szabályok. Viszont mikor a srácok elkezdtek focizni, én is beszálltam. Ha nem lett volna az éneklés, biztos focista lettem volna. De nem panaszkodom, hiszen most is azt csinálom, amit szeretek, és ezzel örömet szerezhetek másoknak. És ez jó dolog.                                                                        *******

Az utolsó óra végeztével a parkolóba mentem, ahol eléggé nagy tömörülés volt ahhoz, hogy felhívja a figyelmem. Hallottam, ahogy Camille – igen, a szőke csaj – táncpárbajra hívta Lolát – mert közben az ő nevét is megtudtam. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, de igent mondtam helyette is. Camille persze hisztizett egy sort, de nem tudott érdekelni. Kíváncsi voltam, hogy mire lesz képes Lola.

                                                                       *******
Otthon egyből rákerestem az interneten. Loretta Lola Carmen. Szép neve van, illik is hozzá. A facebook- profilja tele van táncos videókkal, néhányon ő is szerepel. Egész jó eredményei vannak. 2-3. hely, az gyönyörű eredmény ennyi idősen. Bejelöltem, bár nem voltam biztos benne, hogy visszaigazol. Beszélgettem Alex-ékkel és meghívtam őket is holnap a suliba. Azt hiszem, vicces nap lesz. Gondolom, holnap ki akarja válogatni a maradék diák közül a tehetségeseket. Segítsek neki? Kikerestem a telefonszámát – rájöttem, hogy tegnap őt tárcsáztam véletlenül Jenny helyett – és megnyomtam a zöld kis gombot. Vártam, kicsöngött. ez jó jel. Aztán meghallottam a vonal másik végéről a hangját.
                                                                          *******
- Halló? – muszáj volt megköszörülnöm a torkom, teljesen kisáradtam
- Hey Lora – köszöntem kicsit félve.
- Hey, te ki vagy? –szóval nem ismeri meg a hangom. Kicsit csalódott lettem.
- Izé, öhm, Eric vagyok. Eric Saade – teljesen idióta vagyok – könyveltem el magamban.
- Igen, tudom, így már ismerlek. Mit akarsz?
- Hát, a versenyről szeretnék beszél… - mondtam volna, de közbevágott.
- Ó, igen, amit neked köszönhetek –hangja morcos volt. Most mit van úgy oda?
- Még mindig itt tartasz? – pimaszkodtam vele, élveztem, hogy dühbe gurul.
- Igen, ugyanis nem ismerek itt senkit, és én lehetek akármilyen táncos, csapat nélkül nem érek semmit! – és kiabál velem. Ez a lány teljesen felbontja a rajongókról szóló elképzelésemet. Vagy nem is rajongó?
- Tudom, de kell a segítségem, vagy sem? – úgy gondoltam, adom itt a mérgeset. Nem jött be.
- Köszönöm kérdésed, inkább kihagyom az alkalmat, mert inkább leszek vesztes, minthogy Tőled fogadjak el segítséget – ordította, és rám nyomta a telefont. RÁM NYOMTA! Nem baj, akkor is segíteni fogok neki, ha akarja, ha nem. Valamiért nagyon a szárnyaim alá akartam venni, de fogalmam sincs, miért. Inkább befejezem mára a gondolkodást, mert csak baj lesz belőle – egyeztem meg magammal, és elmentem lefeküdni.

Lola szemszöge:

Majd én megmutatom ennek a felfújt hólyagnak, hogy menni fog ez egyedül is! Leültem a laptop elé, és elkezdtem szórólapokat gyártani. Már éjfél is elmúlt, mire végeztem az összes kinyomtatásával, de megérte. Holnap kiválogatom a legjobbakat, és nyerni fogok azon a versenyen, mert én soha semmit nem adok fel! Camille, készülj fel: Lesöpörlek a pályáról!

 

Boldog névnapot :)

"Egy angyalt küldök Neked, tegye szebbé az életed!
Tegyen pénzt a zsebedbe, vigyen boldogságot a szívedbe!
Vegyenek körül barátok, BOLDOG NÉVNAPOT KÍVÁNOK!"

Ez egy kis kitérő, de úgy érzem, ennyit szabad. A bátyámnak ma van a névnapja, és Neki köszönhetitek, hogy most én ide teszem fel a fejezetet, és nem otthon ülök, és valami hülyeséget csinálok.
Szóval még egyszer Nagyon Boldog névnapot kívánok Neki, és ha nézi az oldalt - márpedig láttam, hogy meglested :P - akkor örüljön Neki a feje :)

2.fejezet : Üdv a ringben!

 Nos, megjöttem. Csak este terveztem feltenni a fejezetet, de egyrészt kedveskedni akartam Nektek, ugyanis MÁR 8 RENDSZERES OLVASÓM VAN, AKIKNEK NAGYON ÖRÜLÖK! <3 <3  Másrészt pedig, nem tudom, kinél milyen idő van, de itt gigantikus méretű viharfelhők gyűlnek, és ha itt vihar van, akkor általában a mai nap maradék részére megszűnik az internetszolgáltatás... Ezt mondjuk nem értem, hogy miért, de mindegy. A lényeg az, hogy itt van a friss fejezet, és mint az elsőnél, itt sem foglak felfalni titeket néhány kommentárért és kattintásért :D Szóval hajrá, kellemes időtöltést kívánok mindenkinek! <3
U.i.: Van benne egy-két csúnya kifejezés, szóval óvatosan a fiatalabbaknak!
Petru P.

Megijedtem. Ez a legjobb szó arra, amit éreztem, mikor megláttam, hogy felénk indul. Szerencsére csak az előttünk lévő padba ült, ahol egy szőke plasztikbomba már foglalta neki a helyet. Szóval ő is tipikus popsztár. Előszedtem a füzetem, és egy tollat, kikerestem a tankönyvem, és minden figyelmemet a tanárnőre összpontosítottam. Igazán jól magyarázta el a dolgokat, és látszott rajta, hogy tényleg szereti az irodalmat. Buzgón jegyzeteltem, és óra végén én hagytam el elsőnek a termet, magammal rángatva Mayát, aki semmit sem értett, de azért hagyta magát. Bocsánatkérőn néztem rá, de csak haladtam egyenesen a lányvécé felé. Berántottam az ajtón, és nekitámaszkodtam.
- Csak nekem volt fura, hogy pont előttünk ül, vagy neked is feltűnt? – tette fel első kérdését. Fél szemmel odasandítottam, és csak megrántottam a vállam.
- Szerintem csak a plasztikcicus vonzotta oda – élcelődtem, mire hangosan felröhögött. Ezúttal én is vele tartottam, hiszen kissé komikus jelenet volt. Fejcsóválva mentünk ki a vécéből, pont nekiütközve a szőke hercegnőnek. Megvetően végigmért minket, és bement az ajtón. Hátranéztünk, és egyszerre felnevettünk. Micsoda nap – gondoltam, miközben végigrobogtunk a folyosón, egyenesen a szekrényünk felé. Mayáé kettővel arrébb volt, mint az enyém, így nem okozott gondot a megtalálása. Belerakosgattam a felesleges könyveket, és már rohantam is a tesiterem felé. Útközben mindenki megbámult, de ez már cseppet sem izgatott. Mivel túlestem az első sokkon, így bátrabban tudtam hozzáállni a dolgokhoz, és így kevésbé érdekelt, mennyire néznek őrültnek. Szinte beestem a terembe, és rögtön az öltözők felé vettem az irányt. Felvettem a fehér egyen pólót, meg egy térdnadrágot, a hajamat megigazítottam, és felgumiztam a fejem tetejére. Közben a többiek is kezdtek szállingózni, köztük a szőke unszimpatikus csajszi is. Eloldalaztam mellette, de kirakta a lábát, és majdnem orra buktam. Még jó, hogy az egyik akasztóban meg tudtam kapaszkodni, bár így az felsértette a kezem. Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd megfordultam, így szembekerülve az ellenfelemmel.
- Ennyire el akarsz bukni? – flegmáskodott, bennem pedig fellángolt a gyűlölet szikrája. Ajjaj, ennek nem lesz jó vége!

E/3.

Eric Saade épp a lányöltöző előtt sétált el, közben pedig a reggeli lányon gondolkodott. Furcsállotta, hogy nem kapott sem szívrohamot, sem remegő görcsöt a közelében. Igazán mókás volt látni, ahogy elpirul szégyenében, és minél hamarabb el akar tűnni a közeléből. Mikor elhaladt az öltöző előtt, hangos kiabálás szűrődött ki az ajtó mögül. Kíváncsian közelebb hajolt, hátha jobban hallja az eseményeket. Camille, aki eddig le sem szállt a fiúról, épp egy lányt osztott ki, ám az nem hagyta magát. Majd egy nagy csattanás, és újabb visítás törte meg a hirtelen beállt csendet. Majd a barna hajú titokzatosság kivágtatott, majdnem fejbe vágva a fiút, aki az ajtó előtt hallgatózva még épp idejében észrevette, és elhárította a lebukás veszélyét. A lány a kezét dörzsölgette. Szóval ő ütötte meg Camille-t… A fiú jól mulatott a lány bosszúságán, hiszen észre sem vette, ahogyan mögé lopózott. Mikor meg akart volna fordulni, beleütközött a srác izmos mellkasába, és mélyen elpirult. Ez megint mosolygásra késztette az előtte állót, de inkább utat engedett neki, hadd tomboljon tovább. érezte, hogy még találkoznak…
  

Lola szemszöge:

Pofon vágtam! Jézusom, magamra sem ismerek. Én nem vagyok ilyen. Vagyis voltam, de csak ha nagyon felbosszantottak. Döbbenetemből felébredve kicsörtettem a teremből, közben a kezemet masszíroztam. Azért azt senki nem mondta, hogy ez ennyire fog csípni! Megölöm ezért Nate-et. Ezt soha nem közölte velem. Nekitámaszkodtam a korlátnak, de hallottam, ahogy a szőkeség az öltözőben panaszkodik. Mikor már úgy éreztem, kellően megnyugodtam, le akartam menni, de beleütköztem egy izmos mellkasba. Felnéztem, és Eric Saade nézett vissza rám. A lélegzetem egy pillanatra elállt, aztán eszembe jutottak az emlékek, és elkapott a bosszúság. Hülye popsztár. Már megint beleütköztem – gondoltam epésen, és kicsusszantam mellette. Levágtattam a lépcsőn, és gyakorlatilag kivágtam az ajtót, ami a konditerembe vezetett. Néhány diák már bent volt, és meglepetten pislogtak rám. Én dühtől fortyogó fejjel az egyik futópadhoz siettem, és közepes sebességre állítva elkezdtem edzeni. Már vagy fél órája futottam, mikor kezdtem fáradni, végül pár perc után feladtam. Leizzadva mentem vissza a rendes termünkbe, ahol diákok tömkelege lézengett, telefonokkal a kezükben. Összehúzott szemöldökkel néztem. Hol van a suli szabályzat? Itt órán is lehet telefonozni? Már épp fel akartam tenni a kérdést az egyik diáknak, amikor megjött Miss Plasztik és a sleppje. Áucs, ez fájni fog!
- Most menőnek érzed magad, mi? Azt hiszed, ettől jobban befogadnak majd? – flegmázott. Mély levegő, nyugi Lola, nyugi, nem lesz semmi baj – nyugtattam magam gondolatban, de közben olyan képek voltak a fejemben, amin a plasztikszőke haját a kezmben tartom vigyorogva. Nem is rossz ötlet…
- Nem, de a lelkiismeretem igencsak megkönnyebbült – kamuztam, bár egy kis igazság is volt benne. Az erőszakot sosem szerettem, nem kellett volna megütnöm, ez tény, de jól esett, és ezt nem tagadom.
- Te szemét ribanc, vigyázz a szádra! Ez it az én sulim, és nem fogom megengedni, hogy ellenem fordíts mindenkit! – sziszegte. Váóó, mintha egy rossz szappanoperába csöppentem volna. Miért mindig engem szemelnek ki a méhkirálynők? És miért én vagyok az ellenség? A régi sulimban is utál a főméh, itt igazán nem volt szükségem rá.
- Szerintem nem sok mindenkit kellene meggyőznöm – motyogtam. A méhkirálynőség abból állt, hogy csesztették a nem népszerű diákokat, és mivel mindenki jóban akart velük lenni – vagy legalábbis nem akart megritkított hajjal hazamenni – az nem ellenkezett. Inkább meghunyászkodtak, és így megalázták saját magukat, minthogy kiálltak volna ellenük. Ezért utáltam a királyságot és a klikkesedést is. Camille – időközben megtudtam a nevét is – egyre vöröslő füllel és felhúzott orral nézett rám. Ha nem lenne szőke, azt mondanám, gőzmozdonyt láttam. Gondoltam, szemétkedek vele egy kicsit, így egy kacsintás, és egy enyhe hátsó rázás kíséretében elvonultam. Pont jókor, ugyanis a tanár úr éppen akkor lépett a terembe. Bemutatkoztam, és átadtam neki is az aláírandó papírokat. Megkérdezte, mindenkinek megvolt-e a fél órás bemelegítő, és elkezdte az órát. A fiúk az egyik térfélen fociztak, a lányok a másikon röpiztek. A szemem sarkából láttam, ahogy Saade leveti a pulcsiját, és rövid ujjú pólóban beáll a többiekhez. A lányok nagy többsége – köztük Camille – nyál csorgatva nézett a fiúk irányába. Én csak megforgattam a szemem, és beálltam a többiek közé. A röplabda nem volt a kedvenc sportjaim egyike, de azért alap szinten tudtam játszani. Az alap szintem itt ugyan kimagaslónak számított, mert ahogy néhányan játszanak… A régi edzőm már a haját tépkedné. Kifáradva dőltem le egy padra, mikor valaki felém hajolt, így eltakarva a minimális napsugarat, ami ért. Hunyorogva felnéztem, és egy vörös hajú csajszi állt fölöttem.
- Helló – köszöntem. Elmosolyodott, és a kezét nyújtotta.
-  Ariana vagyok. Úgy láttam, egyedül vagy, gondoltam, beszélgethetnénk - nézett aranyosan. Kicsit Mayára emlékeztetett, ő is pont ilyen. Bemutatkoztam, és beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy ő sem svéd, hanem Amerikából jött ide, mert az anyukája itt él. Van két tesója, és imádja Eric Saade-t. Ki gondolta volna?

Alig vártam, hogy kicsengessenek tesióráról. A második fele katasztrófális volt. Camille nem viccelt, mikor azt mondta, nem hagyja, hogy elvegyem a királyságát. Aki a követője volt, mind engem célzott a labdával, és a végén már rendesen szaladgáltam a labda elől. Lihegve futottam be az öltözőbe, mert megkértem Mr. Hendersont, hogy engedjen el előbb. Semmi kifogása nem volt ellene…
Gyorsan átöltöztem, és kifutottam a teremből. Igaz, majdnem átestem az ajtó küszöbén, de akkor már letojtam magasról mindent. Mérgesen caplattam a kémia előadó felé, ahol Maya órája volt. Pont kicsöngettek, mire odaértem. Legalább nem kellett sokat várnom. Maya szó szerint fújtatott, mint egy rinocérosz, így jött ki a teremből. Kérdőn néztem rá, de leintett. Szóval neki sem volt kellemes órája. Sorstársak vagyunk, érzem. Beraktam a szekrényembe a tornacuccom, és előszedtem a matekfelszerelésem. Szerencsére ez az óránk is közös volt, így együtt vettük az irányt a terem felé. Bevágódtunk a középső sorba és mindenkire gyilkos pillantást vetettünk, aki felénk nézett. Szerencsére ezen az órán Mr. Saade nem tisztelt meg minket a jelenlétével, így az óra csendbe és egy csomó – tényleg rengeteg – feladatmegoldással telt.
- Ebédszünet – sóhajtotta megkönnyebbülten mellettem Maya. Együttérző pillantást vetettem rá. Utálom a matekot, és ez a tanárnő igen kegyetlen – képletesen. Az ebédlő felé megpróbáltam kiszedni belőle, hogy mi volt a baja, mire kiderült, hogy a tanár egész órán szemétkedett vele. Maya meg persze visszaszólt, és kapott egy szóbeli figyelmeztetést. Első nap figyelmeztetés? Hát, nem irigylem őt sem…
- Lola, várj – kiabált utánam egy ismerős hang. Mosolyogva megfordultam, és Arit láttam felénk futni. Lihegve fékezett le előttünk.
- Szia, Ria! Bemutatom neked Mayát. Ő az, akiről meséltem – mutattam az értetlen fejet vágó Mayára. Ari hozta a formáját, és láttam a lányokon, hogy jól ki fognak jönni egymással. Bent kiválasztottunk egy messzebb lévő padot, és letelepedtünk rá. Az egész szünet jó hangulatban telt, egész felpörögtem, és elfelejtettem a nem rég történteket.

Utolsó óra. Alig vártam, hogy kicsöngessenek. E a kémia tanár tuti pikkel rám is valamiért. Egész végig engem kérdezgetett, és finnyás megjegyzéseket tett a válaszomra. Ez így nem jó, ez úgy nem jó… pedig mindent a legjobb tudásom szerint válaszoltam meg. Szétmállott füllel léptem ki a teremből, ahol Maya és Ari várt nem éppen jót ígérő arckifejezéssel.
- Camille téged keres mindenhol – tudósított Maya, Ria pedig bólogatott. Sóhajtva elindultam a kapu felé, de egy műkörmös kéz utánam kapott.
- Hova-hova ribanckám? – gondolhattam volna. Miért az én jelzőm a ribanc? Soha nem is öltözködtem úgy, és tudtommal az utcán sem árultam magam. Akkor meg?
- Haza?!
- Ó nem nem! Van egy félben maradt ügyünk – közben egyre többen gyűltek körénk, és érdeklődve hallgatták a vitát. Lehunytam a szemem, és vártam a folytatást.
- Tudod – kezdte – Minden évben van egy téma, amiben versenyt indítanak. Az idén a tánc az – mondta, mire a szemem azonnal felpattant. – Bizony- bizony! Én is indulok a csapatommal. Szedj össze te is néhány balekot. Ott találkozunk. Aki nyer, az visz mindent, aki veszít, az az egész iskola előtt meg lesz szégyenítve. Na, mit szólsz? – győztesen nézett rám, hiszen tudta, hogy amit kér, az szinte lehetetlenség. Nem is ismerek itt senkit, akkor hogy szedjek össze egy jó csapatot? De – jutott eszembe – ha ismerkednék, akkor pár nap alatt össze tudnék talán szedni egy olyan csapatot, ahol lenne esélyem a győzelemre.
- Rendben van – válaszolta hirtelen egy ismerős hang. Arra néztem, és Eric Saade közeledett felénk. Ez meg mi a francnak válaszolgat a nvemben?
- Na de Eric cica – kezdte Camille – Most neki segítesz? – és Saade oldalához dörgölőzött. Látszott a srácon, hogy nem igazán élvezi, de tűrte. Hogy a picsába ne tűrte volna?
- Ő is ezt akarta mondani, nem igaz? – mélyesztette bele barna szemeit az enyémekbe. Olyan áthatóan nézett rám, hogy egy pillanatra meginogtam. Szóval valamennyire rám is hat a Saade-féle vonzerő…
- De, igaz – bólintottam, mire Maya száját egy halk sikoly hagyta el, Ria pedig nagyban vigyorgott. Rájuk kacsintottam, és visszanéztem Camra. – Ott leszek.
- Remek! – nézegette a körmét, majd belekarolt Ericbe, és gonosz mosolyt irányított felém – Üdv a ringben! – ezzel elvonultak, én pedig megsemmisülten hazaindultam Mayával és Arival.

Köszönöm Nektek!

Sziasztok!
Óriási meglepetés ért, amikor ma felnéztem a blogomra! Több, mint 250-en látogattátok meg 3 nap alatt! Mikor megláttam, rendesen elérzékenyültem ám! Igazán hálás vagyok Nektek, hogy ennyire érdekel titeket Lola és Eric története, és hogy kíváncsiak vagytok a folytatásra. Nem nagy ajándék, tudom, de hoztam Nektek egy kis részletet a 2. fejezetből. Elárulom, ez is eseménydús lesz, és kicsit írtam még hozzá, hogy hosszabb frisst kapjatok! Még egyszer köszönöm!
U.i.: Köszönöm az 5 rendszeres olvasót, és a komikat! Majd személyesen is válaszolok, de akkor már itt is megköszönöm Nekik! :)

 "Eric Saade épp a lányöltöző előtt sétált el, közben pedig a reggeli lányon gondolkodott. Furcsállotta, hogy nem kapott sem szívrohamot, sem remegő görcsöt a közelében. Igazán mókás volt látni, ahogy elpirul szégyenében, és minél hamarabb el akar tűnni a közeléből. Mikor elhaladt az öltöző előtt, hangos kiabálás szűrődött ki az ajtó mögül. Kíváncsian közelebb hajolt, hátha jobban hallja az eseményeket. Camille, aki eddig le sem szállt a fiúról, épp egy lányt osztott ki, ám az nem hagyta magát. Majd egy nagy csattanás, és újabb visítás törte meg a hirtelen beállt csendet. Majd a barna hajú titokzatosság kivágtatott, majdnem fejbe vágva a fiút, aki az ajtó előtt hallgatózva még épp idejében észrevette, és elhárította a lebukás veszélyét. A lány a kezét dörzsölgette. Szóval ő ütötte meg Camille-t… A fiú jól mulatott a lány bosszúságán, hiszen észre sem vette, ahogyan mögé lopózott. Mikor meg akart volna fordulni, beleütközött a srác izmos mellkasába, és mélyen elpirult. Ez megint mosolygásra késztette az előtte állót, de inkább utat engedett neki, hadd tomboljon tovább. Érezte, hogy még találkoznak…" ( Ez egy E/3-as rész, és ennyi van az egész második fejezetben, de úgy gondoltam, megérdemlitek! )

U.i.2:  A friss fejezet valószínűleg vagy hétfőn, vagy kedden kerül fel! Akik pedig jelezték, hogy kitesznek, azokat természetesen én is kiteszem az oldalra. Megérdemlik.
Petru P.

1.fejezet : Becsöngettek

 Sziasztok! Rövid lett, tudom, de kezdésnek véleményem szerint megfelel. Ha van igény a történetemre, akkor azt látni fogom, és a fejezetek hosszúságát is ehhez fogom mérni. Remélem, nem lesz ezzel probléma. Nos, kellemes olvasást kívánok mindenkinek! Ha írtok nekem, akkor sem foglak megenni titeket, szóval hajrá! ;) Petru.

Az órám sikeresen megcsörrent hajnali hatkor. Kitűnő. Morogva lecsaptam, és visszazuhantam az ágyra. Utáltam a reggeleket. Még 10 percet lustálkodtam, aztán kikecmeregtem pihe-puha ágyikómból. Az első utam a fürdőbe vezetett, ahol vetettem egy pillantást halovány arcképemre. Szemeim alatt karikák sorakoztak, ajkam kiszáradva, arcom beesve. Így kéne kinéznem? Koránt sem, de a tegnapi napom nem volt valami fenomenális. Telefonáltam apunak Londonba, hogy sikeresen megérkeztem, és küldtem neki egy képet a telefonomról, hogy milyen lett az én kis birodalmam. Hát mit ne mondjak, nem igazán nyerte el a tetszését. Szerinte, ha hagynám, hogy ő is beszálljon a költségekbe, egy sokkal nagyobb és szebb lakást tudhatnék a magaménak. Én persze kiakadtam. Soha nem akartam az apám pénzéből élni, de ő hajthatatlan volt ez ügyben. Mindig a legdrágább és legmodernebb dolgokat ajándékozta nekem, hiába tiltakoztam annyit emiatt. A 15. szülinapomon aztán feladtam a próbálkozást, és hagytam, hadd élje ki rajtam azt, amit eddig nem tudott. Anyuval sokszor összevesztünk emiatt, hisz azt mondta, aput jobban szeretem, mint őt, mivel nem tud annyi mindent megadni nekem. Ez végett költöztem apuhoz Londonba, és nem bántam meg. Kiharcoltam, hogy egyszerű iskolába járhassak, ne pedig a legdrágábba. Jó helyem volt, de vágytam már az önállóságra, így Svédország remek lehetőségnek tűnt számomra. A tegnapi beszélgetés ugyan nem úgy sült el, mint terveztem, de úgy is megbékél majd a helyzettel. Legalábbis remélem… Elmélkedésemből a telefonom hangos csörgése riasztott fel. Gyorsan felkaptam az éjjeliszekrényről.
- Lola beszél – szóltam bele. Csak piszmogás, semmi más. Aztán egyszer csak megszólal egy lágy férfihang.
- Elnézést, téves szám. Ne haragudjon – kért bocsánatot.
- Ugyan már, semmi gond! Megesik az ilyesmi – legyintettem, bár ő ezt nem láthatta.
- Még egyszer bocsánat. Viszhall – és lerakta. Zavarban volt, ez érezhető a hangján. Mosolyogva visszatettem a telefont a helyére, és mentem tusolni. A langyos víz ellazította egész testem. Jó volt csak úgy állni, és folyatni magamra a kellemes vizet. Negyed óra múlva teljesen ellazulva csavartam magam köré egy törülközőt, és a tükörhöz sétáltam. Megfésültem barna tincseimet, és felraktam magamnak az általam „Zöld szörnynek” titulált arcmaszkot. Ezt 13 éves korom óta minden reggel eljátszom, hiszen én is szenvedtem pattanásgondokkal. Sokat is gúnyoltak emiatt, de aztán kitisztult az arcom, és végre nem én voltam a pattis kiscsaj. 10 perc múlva lemostam a trutyit, és nekiláttam kiválogatni a sulis ruhámat. Itt szerencsére csak egyen szoknya volt, ami skót kockás, és gondolom a menő lányok mind lerövidítették. Én inkább nem kezdtem vele semmit. Felvettem a fehérneműt, egy fehér inget, beletűrtem a szoknyába, és késznek nyilvánítottam magam. A hajamat feltűztem, és egy egyszerű sminket is feldobtam magamnak. Kikerestem a fehér Converse tornacipőm, ezt is felkaptam magamra. A konyhában készítettem magamnak egy kis teát, meg egy falat pirítóst. Miután megreggeliztem, elmosogattam magam után. A szobámban bepakoltam a táskámba néhány tollat és füzetet, beleraktam a telefonomat meg a laptopom, és elindultam. Bezártam az ajtót, s lassan leballagtam a lépcsőn. Kilépve megcsapott a friss levegő, én pedig lehangoltan útnak indultam. Utálom az első napokat.

Nem telt bele 10 perc, már az iskolakapuban ácsorogtam. Szorongva körülnéztem. A suli parkolójában menőbbnél menőbb járgányok sorakoztak, gazdáik egymás mellett beszélgettek. Nagymenők – gondoltam keserűen, és beljebb léptem. Igencsak kitűntem a tömegből, főleg a Conversemmel. Mindenki magassarkút húzott kecses lábára, csak én voltam tornacipőben. Éreztem, hogy a vér az arcomba szökik. Elpirulva kerestem meg a tanulói irodát, ahol egy kedves, 30-as éveiben járó nő fogadott.
- Szerbusz, kedveském – köszöntött. Még mindig rákvörösen bólintottam. Elmosolyodott. – Új vagy még itt, jól mondom, bogaram? – bólogattam. – Akkor tessék, itt van az órarended, a papírjaid, az iskola térképe – rakosgatta ki elém a felszerelésem – valamint a tankönyveid – rakott elém egy igencsak nagy pakkot. A könyveket nagy neheze beletuszkoltam a táskámba, de néhány már nem fért bele, mert a laptop és a füzetek elég sok helyet foglaltak. Így a maradék cuccom a kezembe fogtam, elbúcsúztam a kedves nőtől, és megkerestem, hol lesz az első órám. Nem figyeltem oda, hogy merre megyek, így történhetett meg, hogy nagy búvárkodásom következtében nekiütköztem valakinek. Még vörösebb fejjel kértem elnézést, és eloldalaztam a magas idegen mellett. Kuncogást, majd sikítozást hallottam magam mögött. Visszanéztem, és a srácot, akit sikeresen eltaroltam, visítozó lányok vették körül. Szóval… ezt nem értem. Vállat vontam, és mentem volna tovább, mikor egy szelíd csaj mellém vetődött.
- Ugye tudod, hogy most taroltad el Eric Saade-t? – kérdezte, mire először lesápadtam, és visszatért a jó öreg pirulás. A mai napon többet pirultam el, mint egész életemben. Szóval Eric Saadenak mentem neki. A népszerű svéd énekesnek, aki előtt minden lánynak megremeg a térde. Hát, nálam is lehet így fogalmazni…
- Hát, igazából nem figyeltem oda – vágtam bűnbánó fejet. A lány pedig csak nevetett.
- Amúgy, Maya vagyok.– nyújtotta a jobb kezét, amit el is fogadtam. Igazából örültem is, hogy találkoztam Mayával. Aranyos lánynak tűnik, nem a fellengzős pompom lánynak. Együtt indultunk el a 213-as terem felé, mert neki is irodalma lesz, mint nekem. Útközben Maya mindent megmutatott, hiszen ő évek óta Svédországban él, és ismerte a sulit, mint a tenyerét. Ahogy beértünk, minden szem ránk szegeződött. A szemem sarkából láttam, ahogy a lányok, akik kint visongtak, összesúgnak, és halkan felnevetnek. Lesütött szemmel odaballagtam a tanári asztalhoz, letettem a papírjaim, és Mayával kerestünk egy üres padot. Levágódtunk, pont akkor mikor becsöngettek. A tanárnő, Mrs. Potts pontosan 2 perc múlva belibbent a terembe, és rögtön belekezdett.
- Jó reggelt mindenkinek! – köszöntött bennünket. – Mint tudjátok, iskolánk benevezett egy játékba, aminek a nyereménye, hogy egy sztárvendég 3 teljes hónapot iskolánkban tölt. Nos, mi megnyertük, és a szavazataitok alapján a vendégünk nem más, mint…Eric Saade! Fogadjátok őt nagy szeretettel…és próbáljátok nem lerohanni! – ezek után nyílt az ajtó, és besétált rajta az ismerős idegen. Maya alig bírta visszatartani a nevetését, mivel én egyre lejjebb csúsztam a pad mögött. Eric körülnézett a termen, és megakadt a tekintete rajtam. Csoki barna szemeit végigfuttatta igen zavart ábrázatomon, majd elindult a padunk felé…

Prológus

Loretta Lola Carmen. Ez lennék én. Egy 17 éves, kamasz gimnazista, akinek a mindene a zene és a tánc. Nem olyan régen Stockholmba jöttem tanulni, persze ösztöndíjjal, így a szüleimet meg tudtam kímélni valamennyire az anyagi részektől. Na, nem mintha gondot okozott volna kifizetni nekik, de én ragaszkodtam az elveimhez.  A lakásom a belvárosban van, nem messze a sulitól, így pár perc gyaloglás után már ott is vagyok. Egész megszoktam már a környezetet, kicsit ugyan furcsák a svédek, de barátságosak. A szomszéd néni mindenben segít nekem, sőt, már svédül is elkezdett tanítgatni, hogy jobban értsek dolgokat. Nagyon kedves, igazából a nagymamámra emlékeztet, csak nagyinak rövid, míg Anne néninek hosszú, őszes haja van. Amúgy pedig Magyarországról jöttem, bár csak félig vagyok magyar. Apu angol, anyu pedig magyar. Eddig Magyarország és Anglia között ingáztam, mert a szüleim elváltak, de lassan 2 éve folyamatosan Angliában éltem, így az angolt már anyanyelvi szinten beszélem. Ezzel legalább nem lesz gondom… A bátyám már 3 éve külön él tőlünk, és az agglegények boldog napjait tengeti magyar honban. Hát igen, azt hiszem, ő soha nem fog változni. De nem is kell. Mert szerintem mindenki olyan, amilyen, és ha ez valakinek nem tetszik, azzal nem kell foglalkozni. A családod és a barátaid akkor is szeretni fognak, ha valami őrültséget csinálsz, a többiek véleménye pedig úgysem számít. Ez az én elvem. És úgy döntöttem, ennek megfelelően fogok élni…