Sziasztok! Megérkezett az új fejezet, remélem, hogy ide is kapok véleményeket! ;) Köszönöm a 14 rendszeres olvasót, na meg az 1800-as határ átlépését! ^^  Annyira meglepődtem, először szóhoz sem jutottam, aztán mikor felfogtam, nekiálltam sikoltozni! Ezt a fejezetet Áfonyának, Nina Lawn-nak, Orchidée-nek és adadel-nak ajánlom, mert ők voltak azok az emberek, akik az elejétől fogva buzdítottak, ki így, ki úgy. Szóval ez a Tiétek, drágáim, olvassátok élvezettel!
Petru P.

Vajon én a nem vagyok normális kategóriába tartozom? Valószínű. Egy ilyen pasit így faképnél hagyni… Igen, tuti bolond vagyok. De miért is? Ezt nem tudom megfogalmazni. Eddigi véleményem szerint Eric Saade egy bunkó, önelégült szoknyapecér, de a ma délután után… kicsit megrendültem. Lehet, hogy félreismertem? Talán kellene adni neki egy esélyt, hogy bizonyítson? Áh, miket beszélek, nem érdeklem én őt annyira – gondolkodtam már otthon, a TV előtt ülve. Puha, meleg pléddel takartam be magam, közben pedig romantikus filmet néztem fagyival a kezemben. Mint egy szerelmi bánatos tini, úgy viselkedem – fintorodtam el saját magamtól, aztán már csak megcsóváltam a fejem, és a továbbiakban minden figyelmemet a filmre próbáltam összpontosítani. A szokásos love story volt – fiú-lány találkozik, egymásba szeretnek, jönnek a bonyodalmak, felbukkan az excsaj, összevesznek, majd a történet végén kibékülnek. Annyira kiszámíthatóak ezek a filmek, hogy arra nincs is megfelelő szó. De legalább lekötötte a figyelmem több mint 2 órára, közben a fagyi is elfogyott, én pedig ismét belesüppedtem a saját gondolataim útvesztőibe. Ez az iskola csak rosszat tesz nekem. Minél kevésbé akarok gondolkodni, annál jobban csinálom, már csak azért is. Komoly problémáim lesznek így.

Reggel az órám megint hangos csörgéssel adta tudtomra, hogy itt az ideje felkelnem a pihe-puha ágyikómból. Úgy döntöttem, ma nem futok, hanem szépségnap szerű valamit tartok – ezekben a korai órákban. Nálam ez annyiból állt, hogy valami nyugtató zenét teszek be a hifibe, és próbálok nyugodt lenni. Ezt meg is tettem, és a fürdőben letettem az egyik kisasztalra. A kádat félig engdtem vízzel, tettem bele habfürdőt is, úgyhogy mire én levettem magamról a ruhákat, addigra a víz már tele volt puha, fehér habréteggel. Beleereszkedtem, és ellazítottam az izmaimat. Csak lebegtem az édes semmiségben, és nem gondoltam semmi zavaró tényezőre. Fél óra után, kiázott bőrrel léptem ki a kádból. Egy törülközőbe bújtattam meztelen testem, és a kis szekrényhez sétáltam. Elővettem mindenféle piperecuccot – gyanta, arcmaszk, testápoló, kézkrém, körömlakk, egyszóval minden. Te jó ég, nekem ma pedikűröshöz van időpontom fél hétre! Tehát ma meglesz a műkörmöm is! Hurrá!

Miután végeztem a fürdőben, a gardróbomba mentem. Előhalásztam egy fehér nadrágot, hozzá illő felsővel, és magas sarkúval. Magamra kapkodtam őket, a hajamat csak simán lelógva hagytam, a sminket pedig nem vittem túlzásba. A táskámba bepakoltam a könyveimet, a telefonom zsebre tettem, és már rohantam is a manikűröshöz. Az ajtón kilépve összefutottam a tegnapi sráccal. Azt hiszem, Adammel. Épp a szemetet cipelte lefelé. Amikor észrevett, heves integetésbe kezdett.
- Hey, Lola! Mi újság? – közeledett vidám arccal, én pedig ne tudtam megállni mosolygás nélkül. Olyan aranyos volt, ahogy kiskutyákat megszégyenítő tekintettel közeledett felém. Fejcsóválva adtam neki két puszit, és felajánlottam, hogy segítek neki levinni a szemetet – amit persze nem hagyott. Így csak lekísértem, közben pedig az itt maradásáról kérdezgettem. Elmesélte, hogy 1 hónapig fog maradni, mert kapott egy hosszabb szünetet a munkahelyén, és hogy ennek Anne néni mennyire örült. El tudtam képzelni. Odalenn elköszöntem tőle, és a manikűrös felé kanyarodtam. Tegnap elkértem Mayától msn-en a címet, ahová ő is jár – kiderült, hogy nincs is messze onnan, ahol lakom, így úgy döntöttem, gyalog megyek el addig. Legalább lesz időm még jobban szemügyre venni az ébredő Stockholmot. Ahogy haladtam a cél felé, egyre többen néztek meg maguknak. Talán a magas sarkúm kopogása miatt, talán azért, mert hangosan dúdolgattam magamban, vagy az is előfordulhat, hogy a rögtönzött tánclépéseim miatt. Ezek közül bármelyik lehetséges. De nem foglalkoztam vele. Én így érzem jól magam a bőrömben. Nekem ez tetszik, és ha valaki nincs velem egy véleményen, a úgyis meg fogja mondani a szemembe – remélhetőleg. De úgy láttam, hogy tetszett nekik a műsorom, mert nagyon vigyorogtak. Ki érti a svédeket?!

Mire odaértem a szalonba, már egész nagy élet volt. A lányok sürögtek-forogtak, én pedig csak kapkodtam a fejem köztük. Ezek aztán fel vannak pörögve! Az egyik vörös hajú, 20-as éveit taposó lány odaszaladt hozzám, és megkérdezte, hogy ki vagyok, és mikorra van időpontom. Mosolyogva mutatkoztam be, és megmondtam, hogy háromnegyed fél hétre van időpontom. Leültetetett egy asztalhoz, és már jött is a manikűrös csaj. Egész szimpatikus volt, és nagyon jól végezte a munkáját. Munka közben beszélgettünk, kiderült, hogy ő sem svéd, hanem Franciaországból költözött ide rokonokhoz, és most próbál valamit kezdeni magával. Mindenesetre nagyon jó munkát választott, még ha csak ideiglenesen is, mert baromi ügyes és gyors volt, így fél nyolckor már cakkon púder kész voltam. Fizettem, és adtam neki borravalót is, így teljesen megelégedve léptem ki az ajtón. Fogtam egy taxit, és bemondtam az iskola címét. Remélem, ma is lesz olyan jó napom, mint tegnap volt…

Amikor végre megérkeztem, láttam, ahogy Saade a kapu előtt áll, és szorngat valamit a kezében. Idegesen szemlélte maga körül a világot, várt valakit, ezt biztosra vettem. De miért is foglalkozom én vele? Így hát fizettem, és kikászálódtam az ülésről. Megvártam, amíg elhajt a taxi, és elindultam a bejárat felé. Pechemre Popular épp felém tartott. Mit akar megint?
-  Jó reggelt, Lola – nézett mélyen a szemembe, én pedig egy pillanatra ellágyultam. DE csak egy pillanatra! Múló szeszély…
- Neked is. Miben segíthetek? – érdeklődtem, közben egy pillanatra sem álltam meg, hanem haladtam tovább.
- Esetleg megállhatnál?
- Bocs – morogtam, és hirtelen lefékeztem, aminek következtében nekem jött. Jót kuncogtam a bénaságán, de nem tettem szóvá. Morcosan nézett rám, de a szeme csillogása elárulta, hogy közel sem olyan mérges, mint amilyennek mutatja magát. Pasik – forgattam meg a szemem.
- Na szóval, Camille kihirdette, mikor is lesz pontosan ez a verseny. Nem fogod elhinni, milyen időpontra tette! Nem viccelt, amikor azt mondta, hogy a győztes leégetheti a vesztest az egész iskola előtt – tett elém egy papírt, amit kikaptam a kezemből. Elkerekedett szemmel olvastam a sorokat, közben éreztem, hogy a lábam kezdi felmondani a szolgálatot, és magatehetetlenül összecsuklom. Eric pont időben kapott utánam, mielőtt még közelebbi ismertséget köthettem volna a betonnal. Most nem érdekelt, hogy ő Eric Saade, közel akartam érezni magamhoz, hogy tudjam, legalább most valaki mellettem van. Készségesen átölelte a derekam, így nem volt annyira feltűnő az összecsuklásom. Csak remegtem, és nem akartam felfogni azt, amit a papíron láttam a saját szememmel. Ez…hihetetlen!

Figyelem, emberek!
Az iskolai táncbajnokság December 18.- án, a Karácsonyi bálon lesz megtartva, ahol a két csapat, a Remény és a Győzelem csapata fog megmérkőzni egymással, mintegy megnyitásként.
Mindenkit szeretettel várunk a bálra!

Eric még mindig a karjaiban tartott, de már kezdtem lenyugodni. Óvatosan kibontakoztam a karjaiból, és leültem a legközelebb eső padra. Csak bámultam a messzeségbe, és egyáltalán nem figyeltem a nyugtató szavakra. Hogy történhet meg ez velem? Mit tettem, hogy így büntetnek odafenn? Ennyi idő alatt képtelenség normálisan felkészülni egy ilyen eseményre! A táncosokat pedig nem akarom leégetni, hogy nem megfelelő felkészültséggel indítom el őket Camille-lal szemben! Le kell mondanom! Nem alázhatom meg az embereket a büszkeségem miatt.
- Lemondom – motyogtam, mire Eric végre elkussolt, hosszú ideje először. Megdöbbenve nézett rám, majd megcsóválta a fejét.
- Nem mondhatod le! Cserbenhagynád a többieket, akik bíztak benned? Te vagy az egyetlen, aki nyíltan el merte vállalni a véleményét, és ez hatalmas löketet adott nekik! Most már ők is képesek lesznek végigcsinálni, de kell valaki, aki segít nekik megtalálni önmagukat! Azt hittem, te soha nem adsz fel semmit! Nem teheted ezt meg velük – emelte fel a hangját, és monológjával rendesen megdöbbentett engem. Nem gondoltam volna, hogy tud ilyen… normális is lenni. Igen, ez a legmegfelelőbb szó rá.
- Eric, ezt te nem érted. Tudom, hogy tudod, mekkora munka van ebben a koreográfia-betanulós cuccban. Szerinted én képes lennék ennyi idő alatt egyedül betanítani nekik egy komplett koreográfiát? Láttad a felvételeket az előző csapatomról? Velük is mennyit gyakoroltam, de ott volt segítségem! Két-három ember mindig ott volt, hogy ha megakadtam, segédkezet tudjon nyújtani! Itt ilyen nincs! – ráztam a fejem lemondóan. Arra viszont nem számítottam, hogy Eric a két kezével megfogja az arcom, ezzel kettős érzelmeket kiváltva belőlem. Egyrészt jól esett az érintése, másrészt pedig elcsodálkoztam, hogy én ezt hagyom.
- De van! Mi itt vagyunk! Csak kérned kell, és segítünk! Ne add fel azt, amit úgy szeretsz csinálni!
- Miért? – jutott eszembe hirtelen. – Miért segítenél nekem? Hisz nem is ismersz! – szakítottam ki magam újfent a bűvkörből, amit fenn tartott maga körül. Aztán, mint egy kisfiú, aki lebukott, hogy csokit lopott az anyukája szekrényéből, égővörös füllel, lehajtott fejjel válaszolt.
- Mert te vagy az egyetlen aki… nos, aki nincs oda úgy igazán értem – nyögte ki, amire én hangos hahotába kezdtem. Annyira nevettem, hogy meg kellett kapaszkodnom a korlátban, nehogy összeessek – ezúttal a nevetéstől. Eric úgy nézett rám, mintha ütődött lennék. Jól van, na, nem tehetek róla, hogy ilyen dinka!
- Hát… ez érdekes meghatározás! Képes voltál pont engem kiszúrni a tömegből? Aki nem a külsőd alapján ítél meg? Ne haragudj, de ez olyan hihetetlen – nevettem tovább az abszurd helyzeten. Most már Eric is elmosolyodott, majd őt is elkapta a nevetőgörcs. Ott álltunk az iskola előtt, és együtt nevettünk ezen az abszurd helyzeten. Mert tényleg az volt. Mikor végre lenyugodtunk egy kicsit, észrevettem, hogy mindjárt becsöngetnek, így elindultam a termek felé. Eric is jött mellettem, közben pedig fel-felkuncogott. Ránéztem, és láttam, ahogy próbálja visszafogni a nevethetnékjét. Kérdőn néztem rá. Ő csak előre intett a fejével, én pedig megláttam, mi is a nagy öröm oka. Camille céklavörös fejjel nézte vidám párosunkat, közben észre sem vette, hogy az egyik végzős mögötte szamárfület mutogat neki. Próbáltam a nevetésem a kezem mögé rejteni, de sajnos nem ment. ismét kitört belőlem, mint egy régen alvó, csak ébredésre váró vulkán. Eric is velem nevetett, de közben igyekezett az osztályom felé támogatni. Pont időben értem be, és már fordultam volna Erichez, hogy elbúcsúzzam, de leintett, és betámolygott ő is a terembe, pont a padomhoz, és levágta magát a mellettem levő székre. Ez beteg, komolyan! – csóváltam meg a fejem, de azért leültem mellé. A tanár úr pont akkor szambázott be a terembe, és elkezdte a mai anyag leadását. Próbáltam minden idegszálammal rá koncentrálni, de nehezemre esett, főleg úgy, hogy egész végig magamon éreztem egy égető pillantást…

Ebédszünet, ó jeah – sóhajtottam fel, az 5. óra után. Az agyam leginkább egy napra kitett szivacsra hasonlított, amiből elpárolgott a víz. Ha most ide tennének egy ágyat, valószínűleg azonnal belevetném magam, és elaludnék. De jó is lenne – álmodoztam, közben a szememmel Mayát és Riát kerestem, akiket meg is pillantottam – Ericékkel. Azt hiszem, félreismertem őket, nagyon is. Alex, Kevin és Edin igazán jófejek voltak, Eric pedig… ő meg Eric. Kiismerhetetlen. Leültem Eric és Alex közé, majd buzgón falatozni kezdtem. Hallgattam Maya szűnni nem akaró csicsergését, és olyan érzésem volt, mintha visszakaptam volna a régi életem egy darabját. A lányok igazán aranyosak voltak, éreztem, bennük feltétel nélkül megbízhatom a későbbiekben. A csapatomra vándorolt a tekintetem, akik egy hatalmas asztalnál tömörültek, és a mai óráról beszélgettek. Elmosolyodtam, és végre úgy éreztem, tartozhatok itt is valahova.