4. fejezet : Válogatás

Sziasztok! Korrigáltam, és megírtam Nektek a fejezetet, úgyhogy nyugodt a lelkiismeretem. Remélem, tetszeni fog a fejezet, nekem kicsit olyan, mint ha lapos lenne, de ezt döntsétek el Ti! Köszönöm szépen a kommenteket adadelnek, Orchidée-nek, és Áfonyának :) Remélem, most is kapok komit, és pipákat persze! A chatbe is nyugodtan írhattok, nem haragszom meg érte ;)
Kellemes olvasást! Petru P.

Lola szemszöge:

Reggel az ágyam szinte kivetett. Úgy döntöttem, ma edzek egy kicsit, formában tartom magam. Miután sikeresen kicsomóztam magam a takaró fogságából, rögtön a fürdőbe mentem. A szemeim furcsán – talán izgatottan? – csillogtak, bizonyítási vágy égett bennük. Meg akartam mutatni Ericnek, hogy nélküle is menni fog. És így is lesz! Menni is fog!
Beálltam a zuhany alá, és folyattam magamra a meleg vizet. Nekitámaszkodtam a falnak, hagytam, hogy a jól eső cseppek végigvándoroljanak testem minden pontján. Nyugtatóan hatott rám ez a zuhanyzás, kicsit lejjebb ment az adrenalin szintem. Egy törülközőt csavartam magam köré, miután végeztem, és a tükör előtt igazgattam az összekócolódott hajzuhatagom. Mint egy jól öltözött boszorkány – kuncogtam saját magamon. Jézusom, agyhalál.
Miután megvitattam magammal, hogy milyen hülye vagyok – mint azt ez a mondat is bizonyítja – edzőruha után néztem. Felvettem egy háromnegyedes nadrágot, meg egy szürke rövid ujjú felsőt, kivettem hozzá egy kényelmes tornacipőt, és késznek nyilvánítottam magam.
A hajamat gyorsan felcopfoztam, és voilla! Már mehettem is. Az mp4-emmel a kezemben kiléptem az ajtón – és egyenesen beleütköztem egy mellkasba. Felnéztem, és komolyan majdnem elájultam. Egy irtó helyes pasi állt fölöttem, de igazából, a haver fajtából. Ilyenekkel még csak véletlenül sem kezdenék…
- Bocsánat, csak eltévesztettem az ajtót… ezek szerint – mutatott a mögöttem lévő ajtóra, ami a lakásomhoz vezetett. Pisolgtam párat, mire egyáltalán meg tudtam szólalni a meglepettségtől.
- Semmi gond. Öhm… igazából kit is keresel?
- A nagymamámat. Csak olyan régen voltam már itt, hogy az emeletre tisztán emlékszem, de a számra annyira már nem – vakarta meg zavartan a tarkóját, ezzel mosolygásra késztetve engem. Aranyos volt, ahogy egy fehér Disney –mintás pulcsiban, fekete nadrágban és tornacipőben magyarázkodik egy idegen csajnak. Ő biztos az én legkedvesebb szomszédomnak az unokája, akit ez alatt a pár nap alatt annyit emlegetett, mint én a bátyámat egy hónapban. Fel volt pörögve, mert a héten megígérte neki, hogy meglátogatja. Hát, meg fog lepődni, az biztos!
- Á, szóval Anne nénit keresed – heves bólogatás, így lenne ötösöm a lottón – Az enyémmel szemben lévő ajtó.
A srác elindult, miközben elmotyogott egy „köszönömöt”. Már elindultam, mikor utánam szólt.
- Amúgy Adam vagyok. – Visszafordultam, és rámosolyogtam.
- Lola – amint kimondtam, nyílt az ajtó, és Anne néni lépett ki rajta, egy hálóköntösbe burkolva. Amint meglátta Adamet, rögtön megdörzsölte a szemét – gondolom azt hitte, álmodik – és miután felfogta, hogy ébren van, tizenéveseket megszégyenítő gyorsasággal vetette magát Adam nyakába. Igazán mulatságos látvány volt, de mivel sürgetett az idő, nem sokat nézelődtem, hanem nekiindultam felfedezni Stockholm utcáit – futva.
Amint kiértem a házból, már neki is iramodtam. Egyre csak futottam, és közben néztem az éledező városkát. Az emberek az üzletekbe igyekeztek, hogy minél frissebb árut vihessenek haza. Miközben próbáltam tartani a tempómat, egyre nagyobb élet lett. Kocsik jöttek-mentek az utcán, a biciklisek is kiélvezték a kellemes időjárást, és akadt néhány hozzám hasonló futó is. Már vagy fél órája bolyongtam a városban, mikor úgy döntöttem, ideje visszafordulni. Próbáltam követni az utamat visszafelé is, így az útba eső parkban meg tudtam állni egy kicsit pihenni. Leültem egy padra, és gondolkoztam. Néztem a nyüzsgő tömeget, aki kezdték teljesen ellepni az utcákat. Aztán eszembe jutott a tánc. És megihletett ez a sürgő rengeteg, így úgy éreztem, muszáj táncra perdülnöm.
Épp Jennifer Lopez: On the floorja ment, én pedig nekiálltam táncolni – a park közepén. Nem érdekelt, ki nézett, ki nem, pörögtem, forogtam, akrobatikáztam. A korlátokon átlendülve haladtam az újdonsült otthonom felé, mindent beleadtam ebbe a mozgásba. Az összes dühömet, csalódottságomat, bizonyítási vágyamat, szenvedélyemet, egyszóval mindent. És baromira élveztem. Nem volt kötöttség, csak a zene és én. Mire a bejárat elé értem, teljesen ki voltam fulladva, de olyan jól éreztem magam, mint már nagyon régen. A portás bácsi jól meg is nézett magának, én meg szabályosan rávigyorogtam nagy jókedvemben.
Bent ledobtam magamról a cipőt, és egyből a zuhany alá álltam. Siettem, mert nagyon úgy nézett ki, hogy elkésem. De megoldom, gyors leszek. Meg akartam mutatni, hogy tudok én is legalább olyan jó lenni, mint Camille és a sleppje. Ennek megfelelően is öltöztem. Dögösebb rucikat válogattam össze, és tornacipő helyett egy magas sarkút vettem föl. Persze a tornazsákba azért rakok be egyet… fő a biztonság! A hajamat leengedve hagytam, és egy kicsit erősebb cicaszemeket csináltam magamnak. Bedobáltam az órarendnek megfelelő cuccokat, meg a szórólapokat, és már mentem is. A lépteim inkább felértek egy kisebbfajta kocogással, de engem ez most nem érdekelt. Az mp4 üvöltött a fülembe, de nem zavart különösképpen. Sőt, még kicsit meg is nyugtatott. A suli kapujából egyből kiszúrtam a „nagy csapatot”, Ericcel megtoldva. Szemfogtava mentem tovább. De hogy is gondolhattam, hogy megúszom a mai napot beszólás nélkül?!
- Nézzétek már, utánoz minket a kis picsa! Ez a menők övezete szívem, menj arrébb!
- Ha a menők övezete, akkor TE mit keresel benne? – nyomtam meg a te szót, majd tovább áltam. Halottam ugyan, hogy valaki nagyon vissza akarja folytani a nevetését – kisebb nagyobb sikerrel – de megláttam Riát és Mayát integetni nekem, úgyhogy inkább szedtem a lábamat. Maya 2 méterről a nyakamba ugrott, én pedig próbáltam megtartani az egyensúlyomat. Ria két puszival üdvözölt, majd felajánlották, hogy segítenek kiosztani a szórólapokat a szünet hátra lévő részében. Csöngetéskor elindultam az első órámra, ami matek. Remek. Egy hányingerkeltő óra megint. Gratulálni tudok csak magamnak.
Már léptem volna be a terembe, mikor egy kéz megállított. Felnéztem, és egy csoki barna szempár nézett vissza rám. Nehezen ugyan, de kitéptem magam rabul ejtő szeme fogságából, és feltettem a legjobban érdekelt kérdést.
- Mit akarsz?
- Megbeszélni a tegnapot! – hangja határozottan csengett, és most semmi gúny nem volt benne. Körbenéztem, egyedül voltunk a kihalt folyosón.
- Nincs mit megbeszélni rajta! Nem kell a segítséged! És ha megbocsátasz, nekem most órám van – azzal otthagytam a megszeppent popsztárt, és beléptem a terembe. Minden szem rám tapadt, én pedig éreztem, hogy egyre jobban elpirulok.
- Elnézést a késésért – makogtam, és leültem egy üres padba. Előszedtem a felszerelésem, és próbáltam minden figyelmemet az órára szentelni. Igen nehezen ment. A gondolataim minduntalan elkalandoztak, és amikor a tanár felszólított, céklavörösen kértem, hogy ismételje meg a kérdést.
- Kérem, Miss. Carmen, figyeljen jobban – fedett meg, én pedig lejjebb csúsztam a székemen, és ezután egész órán úgy figyeltem, mint a kisangyal…

Elszenesedett agytekervényekkel léptem ki az utolsó órámról. Lefárasztott az egész napi nyüzsgés, az ebédszünetben pedig ejtettem egy rövid látogatást az igazgatói irodában. Engedélyt kértem a mai válogatásra, és megegyeztem heti négy edzésbe is. Legalább ezzel már nem kell törődnöm. Maya és Ria nagyon jól kijöttek, és én is belerázódtam az itteni életbe- nagyjából. Ettől jobban szerintem nem is fog menni. Bementem a mosdóba, és átvettem az edzős ruhámat. A tükörhöz léptem, és szembe néztem saját magammal. Mégis mit művelek? Csatázom egy hülye libával, a büszkeségemért? Ha a nagyim látna… talán kicsit büszke lenne rám, mert végre kiállok magamért, és azért, amit szeretek csinálni. De a többi…
Felfrissítettem a sminkemet, és az összes cuccommal együtt, dobogó szívvel indultam a tornaterem felé. Nagy levegőt vettem, és benyitottam. 20-30 diák tolongott odabent, beszélgettek, nevetgéltek, és észre sem vették a jöttöm. Ericék is bent voltak, de jelen pillanatban ők voltak a legkevesebb gondom. Megköszörültem a torkom, mire minden szem rám tapadt, és csönd lett.
- Üdv mindenkinek! Loretta Lola Carmen vagyok, de hívjatok csak nyugodtan Lolának – intettem, néhányan elmosolyodtak – Én alapítottam 5 éve a Remény tánccsoportot, abban a hitben élve, hogy ezzel számtalan embernek fogok kellemes pillanatot szerezni. Ez így is lett. Azokkal táncoltam, akiket a nagymenő kasztokban nem láttak szívesen, ezáltal kirekesztettnek, elesettnek érezték magukat. Én tanítottam be nekik a koreográfiákat, jómagam pedig idősebb, tapasztaltabb tanáraim mozdulataiba a sajátjaimat is belefűztem. Így boldogultam 5 évig, remélem, idén sem fogok csalódást okozni nektek. Egy kis válogatást fogok tartani, és akit alkalmasnak látok, azokkal komolyabban is szeretnék foglalkozni, velük személyes célom is van. Nem titok, gondolom, ti is hallotatok a párbajomról Camille-lal. A célom, hogy bebizonyítsam, itt is vannak rajtuk kívül tehetséges diákok, és igenis össze lehet őket hozni. Úgy érzem, ezt tudnotok kell, szóval, aki nem akar ebben részt venni, annak ott az ajtó – mutattam felé – Nem haragszok meg, ha elmentek. – halálos csönd, senki nem mozdul, mindenki csak mosolyog. Egy szőke lány, kérdésre nyitja a száját.
- És aki nem elég jó, hogy Camille-ék ellen kiálljon?
- Természetesen őket is szívesen várom a táncórára, csak annyi különbséggel, hogy ők nem fognak fellépni a nagy megmérettetésben. Az óra ingyenes, úgyhogy nyugodtan jöhettek. De egy valamit hadd kérjek! Ha valaki – akár fellép, akár nem – kiadja a koreográfia valamilyen részét, azt azonnal kizárom a csapatból! Nem akarom, hogy az ötleteimet lekoppintsák – ők bólogattak, én pedig betettem egy jó ritmusos zenét.
- Csináljátok utánam – és elkezdtem az alaplépéseket megmutatni nekik. Valaki már az elején kiállt, nem tudta követni a mozdulataim. Végül 10-en maradtak, akik velem együtt csinálták a koreográfiát. Leállítottam a zenét, és megtapsoltam őket.
- Bravó, ügyesek voltatok! Holnap, 6-kor ugyan itt próba! Ne késsetek! És kényelmes ruhát hozzatok!
- Ez nem is volt olyan rossz! Látod, ezt is nekem köszönheted, érdemelnék valamiféle jutalmat, nem gondolod? – jött oda Eric a táncosaival. Belém bújt a kisördög, és gondoltam, szórakozom én is egy kicsit. Közelebb léptem hozzá, majdnem összeért az ajkunk. Egyre többet pislogott lefelé, én pedig kezdtem elveszteni a határozottságom. Végül ennyit nyögtem ki.
- Nem – hátráltam meg, nem bírtam tovább megmaradni a bűvkörében. Ő is látta rajtam, hogy meginogtam, és intett Mayának, aki betett egy CD-t, és elindult… a tavalyi versenytáncom zenéje. Eric felém nyújtotta a kezét.
- Szabad egy táncra? – mosolygott. Lehet neki ellenállni?
- Szabad – mosolyogtam, és hagytam, hogy a parkett közepére vezessen. Megfogta a derekam, és elkezdett tökéletes pontossággal vezetni. Honnan…?
- Megnéztem a videókat a csapatodról… és a társas eredményeidről – mondta két pörgetés között. Elismerően néztem szemébe. Nem is tudom, melyik az igazi Eric. A flegma, nagyképű, vagy a normális srác. Álarcot visel, de nem értem, hogy miért. Minden lány álma, hogy ő legyen a barátja, és mindenki imádja a számait. Mi kellhet még neki?
Az emeléses részhez értünk, ahol Eric könnyedén a karjába kapott, és megforgatott a levegőben. Amint a lábam földet ért, közelebb hajoltunk, és egymás szemébe nézve vártuk, hogy elcsendesüljön minden. És tényleg csönd volt. Csak mi ketten voltunk már a teremben, a parkett közepén. Elnéztem mellette, és ismét zavarba jöttem. Kiléptem bársonyos kezei fogságából, és nekifogtam a cuccaim összepakolásának. Megfordultam, és láttam, hogy még mindig ugyanott áll, lehajtott fejjel. Fanyarul néztem magam elé. Most megint megbántottam. Gratulálok magamnak. Tisztáznom kell vele, hogy én nem akarok egy lenni a rajongói közül.
- Sajnálom. De én nem vagyok egy a rajongóid közül – léptem hozzá, és felemeltem a fejét. Szomorú tekintetét belemélyesztette az én évődőmbe, amit el kellett róla fordítanom. Soha nem bírtam, ha valakit így kellett látnom. Kezem lehullott az arcáról, és kiléptem az ajtón...