3.fejezet : Elhatározás

 Sziasztok! Tudom, hogy egész héten nem volt fejezet, de a megértéseteket kérem. Ez az utolsó évem a suliban, és sajnos nem tudtam még visszaszokni annyira a sulis létbe, így kicsit nehezen ment ez a hét. Az órarendem is elég sűrű lett, de meg fogom oldani, hogy legalább két friss legyen egy héten. De nem is terhellek Titeket ezekkel a dolgokkal. Inkább megköszönöm a 12 rendszeres olvasót, és a kommenteket az előző fejezethez :) Remélem, ez a fejezet is tetszeni fog Nektek, extrahosszú lett, egy meglepetéssel, amit gondolom majd fel fogtok fedezni ti is ;) Holnap, ha hazajöttem a suliból, rakok fel képeket Lola lakásáról, persze csak ha érdekel Titeket!
Nem is szaporítom tovább a szót, kellemes olvasást mindenkinek! :)
Petru P.

A lányoktól a saroknál elváltam, és egyedül folytattam az utamat a lakásom felé. Szerintem életemben nem gondolkoztam még ennyit a saját életemről. Vagy százféleképp végigjátszottam magamban a beszélgetés minden részletét, és mindig ugyanarra jutottam: Én egy hatalmas idióta vagyok! Kiállni Camille ellen, egyenlő a teljes társadalmi megsemmisüléssel. Hát kellett ez nekem? Nem hinném. Így is lesz elég gondom a sulival, meg a családommal, nem kell nekem még egy plusz ellenség! Holnap vissza kell lépnem! De… hogy az igazat megvalljam, tetszett, hogy versenyre keltem vele. Viszont tudtam, hogy csapat nélkül lehetetlenség győznöm, hiába értek egy keveset a tánchoz. Ördögi kör ez, én mondom!
Mire az ajtóm elé értem, erős migrénem lett. Már épp átléptem volna a küszöböt, mikor nyílt a szomszéd ajtó, és Anne néni lépett ki rajta.
- Szervusz, kedveském! Milyen volt az első napod? – érdeklődött kedvesen. Halványan elmosolyodtam, hiszen annyi kedvesség volt a tekintetében, hogy nem volt szívem rosszat mondani.
- Csókolom Anne néni! Hát… nem volt rossz… annyira – húztam el a szám, de azért próbáltam nem túl gyászos arcot vágni. Szerintem látta rajtam, hogy nem kéne túlságosan feszegetni a témát, ezért megsimogatta a hajam, és továbbállt. Megkönnyebbültem, legalább neki nem kell magyarázkodnom…
Belépve ledobtam a cipőmet és a kabátomat, majd a nappali felé vettem az irányt. Levetődtem a kanapéra, és hangosan kifújtam a levegőt. Azt hiszem, meditálnom kell, méghozzá sürgősen.
Levettem egy párnát, ráültem, és kikapcsoltam a gondolataimat. Nagy nehezen elértem, hogy ne gondoljak se a tegnapra, se a mára, se a holnapra. Csak lebegtem az édes semmiben, élveztem a csöndet, és már csak arra emlékeztem, hogy eldőlök az ágy irányába…

Hunyorognom kellett, hiszen vakító fény töltötte be az egész látóterem. Pislogtam párat, mire felfogtam, hogy elaludtam. Igen, ez is rám vall. Ki lehet olyan hülye, hogy ülve elalszik? Úristen, én agyi beteg lettem. Lassan feltápászkodtam a földről, és a konyha felé igyekeztem. Csinálnom kell valami kaját, éhen fogok pusztulni. Lássuk, mi a mai kínálat. Mivel tegnap elfelejtettem rendesen feltölteni a hűtőt, így csak tojást, sajtot, meg némi szalámit találtam. Nem baj, egy rántottát simán összehozok. Extra gyorsan készítettem el mindent, mert a gyomrom már háborogva követelte a táplálékot. Jóízűen nekiláttam az evésnek, kielégítve korgó pocimat. Dolgom végeztével elmosogattam, és úgy döntöttem, kicsit rendbe szedem a lakást, ha ez alatt a pár nap alatt nem sikerült. Rögtön előszedtem az eddig még bedobozolt cuccok közül a porszívót, és elkezdtem a munkát. Törölgettem, pakoltam, sikáltam, fertőtlenítettem, egyszóval mindent, amit eddig nem tudtam megtenni. Lecseréltem a függönyöket, előtte ablakot pucoltam, az erkélyemet pedig szépen rendbe hoztam. Egészen otthonos lett a lakás, büszke is voltam magamra. 7 óra lehetett, amikor eldöntöttem, hogy keresek egy nagyobb plázát, ahol be tudnék még néhány holmit szerezni. Magamhoz vettem a pénztárcám, az irataimat bedobáltam egy kisebb táskába, és elindultam a felfedezőútra.

Én dilis, azt bezzeg elfelejtettem, hogy annyira azért nem vagyok jártas Stockholmban, hogy tudjam, merre van a legközelebbi nagyobb pláza, vagy akár hipermarket. Leszólítottam egy taxist, bepattantam a hátsó ülésre, és csak annyit mondtam:
- Vigyen egy plázába! – láthatta rajtam, hogy nem túl rózsás a hangulatom, így egy szó nélkül indított. Eléggé messze mentünk, de végül leparkolt a pláza bejárata előtt. Fizettem, és már bent is voltam a hatalmas épületben. A bőség zavara engem is magával ragadott, hiszen itt a boltok elég sokáig vannak nyitva tartva, így volt időm vásárolgatni. Első nekifutásra egy textilboltba léptem, és különböző anyagokat, meg varrócuccokat vásároltam. Ez már maga volt vagy három nagy táska, de nekem ez még nem volt elég. Bementem három ruhaüzletbe, egy cipős boltba, és egy élelmiszerbe. A ruhaüzletben sikerült beszereznem 5 pólót, 2 pulcsit, 1 pántos koktélruhát és 4 pár zoknit. Lassan zokni függő leszek. Aztán vettem otthonra kaját, beújítottam néhány tanszert, majd már vagy 10 zacskóval felszerelve egy bútorboltba vetődtem. Az erkélyemre vettem egy kisebb kanapét párnával, meg egy kisasztalt székekkel. Elrendeztük a papírokat, és holnap már szállítják is ki a kért árut. Mondtam már, mennyire szeretem a svédeket? Mindent sokkal hamarabb megtesznek, mint mondjuk a magyarok. ott bezzeg napokat kell várni egy ilyen procedúránál… Jó, nem szidom Magyarországot, hiszen imádok ott lenni, de tény, hogy ilyen tekintetben van mit behoznia.
Leizzadva léptem ki a hűvös esti levegőbe, és szédelegve intettem le újra egy taxit. Bepakoltam a cuccokat a csomagtartóba, bemondtam a címem, és már indultunk is. Út közben majdnem elszundítottam, de épp időben mentünk bele egy hatalmas bukkanóba, ami teljesen kimosta a szememből az álmosságot. Kinéztem, és csak Stockholm fényeit láttam. Csodálatos ez a város, főleg így kivilágítva. Az utcán még mindig sürgő-forgó embereket látni, akik a fényben úszó város, különböző szegleteibe tartanak. Annyira elbambultam, hogy csak arra eszméltem fel, már a tömbház előtt állunk, és a sofőr a lábamat bökdösi, hogy megérkeztünk. Valamennyi pénzt a kezébe szórtam, kiszedtem a csomagokat hátulról, és megpróbáltam bevonszolni őket az ajtón. Alig vártam, hogy a lift – amit időközben hívtam – megérkezzen. Mikor beszálltam, egyből nekidőltem a falnak, és próbáltam ismét nem elaludni. Ismét nyílt a lift ajtaja, én pedig eléggé kómás állapotban elvánszorogtam az ajtómig, ahol szenvedtem vagy 10 percet a kulcslyukkal, mire be tudtam menni a lakásba. A cipőm ismét az előszobában végezte, én pedig nekiláttam a kajákat elpakolni. A ruhás zacskókat egyelőre bedobtam a nappaliba, úgy voltam vele, hogy majd ráérek még kipakolni. Az óra már a 9-et is elütötte, mire mindennel végeztem. Kifáradva dőltem a kanapéra. Még szerencse, hogy holnapra nincs lecke. Az viszont nem kérdeztem meg, hogy itt az egyenruhát mindig kell viselni, vagy csak ünnepekkor? Hol a laptopom? – rohantam a szobám felé, ahol kirángattam a táskámból, és irányzékot váltva a konyhába totyogtam. Összeütöttem egy szendvicset, csináltam hozzá kakaót, és nekiláttam vacsizni. Közben felléptem msn-re, ahová Ari és Maya már fel is vettek.
Rögtön ráírtam mindkettőjükre.
Lola *-* üzenete:
Helló csajok <3
Riababa ^^ üzenete:
Hali édesem J
Maya Gurl ;) üzenete:
Puszcsi mindenkinek (L)
Lola *-* üzenete:
Nem tudjátok, hogy az egyenruha viselése itt mindennap kötelező-e?
Maya Gurl ;) üzenete:
Viccelsz? :o Bele is halnék -.-’ Nem csajé, itt csakis kizárólag ünnepnapokon kell felvenni azt a rondaságot… ;)
Riababa ^^ üzenete:
Hé, annyira nem is vészes! az előző sulimba fúúú, ott ronda volt. Az itteni tűrhető…
Lola *-* üzenete:
Csatlakozom! Bár én meghalok a kockás szoknyámért… azt hiszem belészerelmesedtem (L)
Maya Gurl ;) üzenete:
Te beteg vagy :P
Riababa^^ üzenete :
Tutira az :D agyára ment a versenyzés D:
Lola *-* üzenete:
Lol x”D Na megyek lányok, holnap nehéz napom lesz :/ Ugye segítetek majd a válogatásnál? *_________*
Maya Gurl ;) üzenete:
Hát persze!
Riababa^^ üzenete:
Számíthatsz ránk ;)
Lola *-* üzenete:
Köszönöm! :$ Jó éjt lányok (KL)
Maya Gurl ;) üzenete:
Neked is J

Leléptem msn-ről, és megnéztem az e-mailjeim. Anyukám írt, hogy mi van otthon náluk, meg tesóm, hogy anya már megint kiakasztja a farmervásárlással. A bátyám reménytelen eset. Gyorsan válaszoltam mindkettőjük levelére, és kiléptem a programból. Úgy döntöttem, beteszek valami filmet, de előtte elmentem fürdeni. A meleg víz elzsibbasztotta minden végtagom, de gondolkodni már nem akartam, így gyorsra vettem a fokozatot, és hamar készen lettem. Magamra kaptam a pizsamám, és a nappaliba költöztem a takaróm kíséretével. Az egyik kedvenc mesémet, a Hamupipőkét néztem meg, amit még ennyi év után sem tudtam megunni. Már a film felénél jártam, mikor megszólalt a telefonom. Felvont szemöldökkel lépkedtem a kütyüért, közben azon gondolkodtam, vajon ki kereshet ilyen későn. Anya? Á, nem az kizárt, vele csak ritkán beszélek telefonon. Apa? Vele szinte nem is beszélek, csak e-mailen keresztül, mert nincs sok ideje. Felkaptam, és egyből beleszóltam.
- Halló? – motozás, majd hangos torokköszörülés.
- Hey Lora – honnan ilyen ismerős ez a hang?
- Hey, te ki vagy? – muszáj volt rákérdeznem, már fúrja az oldalam a kíváncsiság, mert emlékszem, hogy tegnap is ezzel a hanggal beszéltem, csak akkor téves hívás volt.
- Izé, öhm, Eric vagyok. Eric Saade – na, itt elakadt ám rendesen a lélegzetem. Eric? A bunkó és egoista Eric? Mit akar ez TŐLEM ilyenkor?
- Igen, tudom, így már ismerlek. Mit akarsz?
- Hát, a versenyről szeretnék beszél… - akarta mondani, de közbevágtam.
- Ó, igen, amit neked köszönhetek – jegyeztem meg epésen. Hangosan belesóhajtott a telefonba.
- Még mindig itt tartasz? – kérdezett vissza. Hogy… mi van? Ő tesz nekem szemrehányást? Adok én neked…
- Igen, ugyanis nem ismerek itt senkit, és én lehetek akármilyen táncos, csapat nélkül nem érek semmit! – a végét már kiabáltam.
- Tudom, de kell a segítségem, vagy sem? – ordította bele.
- Köszönöm kérdésed, inkább kihagyom az alkalmat, mert inkább leszek vsztes, minthogy Tőled fogadjak el segítséget – válaszoltam, és kinyomtam. Nagy levegő – nyugtattam magam, mert éreztem, hogy a dühkitörés kellős közepén állok, és még valami a mai nap során, és valakiről még a gatyáját is leátkozom. Saade még próbálkozott néhányszor, de úgy látszik, megunhatta, mert egy idő után elhallgatott az a büdös masina. Annyira ideges voltam, hogy inkább kimentem a még csupasz erkélyemre, és csak néztem a messzeségbe…

 

Eric Saade szemszöge:

Reggel már elég korán felkeltem, tudtam, hogy ma kezdem a jó tételeimet abban a suliban, ami megnyerte a pályázatot. Egyszerűbb összeállítást kerestem magamnak, nem akartam azért annyira kitűnni a suliból. Egy farmer – póló – pulcsi összeállításnál, meg a piros cipőmnél maradtam. Letusoltam, és ittam egy pohár vizet meg ettem egy szelet műzlit. Mivel kávézni nem kávézom, így koffeinadag híján indultam a suliba. Beszálltam a kocsimba, és már száguldottam is Stockholm utcáin. Leparkoltam az egyik üres helyre, de még ki sem szálltam, egy szőke lány ugrott a nyakamba, igen magas hangjával és mélyen dekoltált felsőjével próbálta felhívni magára a figyelmet. Próbáltam mosolyogni, de inkább vicsorgásnak hatott, kapucnimat még mélyebbre húztam, de csak nem akart lekopni. Csak mondta mondta, hogy ő ilyen táncos, meg így, meg úgy… Jézusom, itt mindenki ilyen? Elindultam… valamerre, de egy törékeny test ütközött nekem. Jobban megnézve egy igen csinos fiatal lány volt a „támadóm”, aki eléggé vörös fejjel kért bocsánatot, majd eloldalazott mellettem, és elindult egyenesen előre. Utána akartam menni, de addigra már elleptek a rajongók, és a lányt sem láttam már. Mosolyogva írtam alá az elém tolt papírokat, ezek a lányok igen kedvesek voltak, nem úgy, mint az a szőke. Isten óvjon tőle. Elindultam a 213-as terem felé, azt hiszem, ott indítok. Mikor elhangzott a nevem, mint egy pluszként beléptem a tanterembe. Elcsodálkoztam, hiszen nagyon régen voltam már iskolában. Bár nem sokat változott, azért volt néhány dolog, amit nem tudtam volna megmondani, hogy mi. Ami viszont egyből szembetűnt, az a lány volt, aki nekem jött. Egyre lejjebb csúszott a padon, a mellette ülő pedig csak kuncogott rajta. Ajkam önkénytelenül is mosolyra húzódott, ahogy megláttam zavart tekintetét. Elindultam feléjük, de sajnos csak elé tudtam leülni, pont a szőke „barátnőm ” mellé. Ez az óra maga lesz a kínszenvedés…
                                                                        *******
Alig vártam, hogy az az átkozott csengő éles hangjával közbeszakítsa a tanár fecsegését. Soha nem szerettem órán ülni, egyszerűen nem tudtam egy helyben maradni annyi ideig. Ebből persze voltak is problémáim, de hát kinek nem?! Megkérdeztem, hogy merre találom a tornatermet, és elindultam a megadott irányba. Bent elmentem a lányöltöző előtt, ahonnan kiabálás szűrődött ki. Hűha, itt aztán pörög az élet – kuncogtam magamban, és nekiálltam hallgatózni. Még nagyban kiabáltak, mikor lépteket hallottam, és épp időben kaptam el a fejem a kicsapódó ajtótól, ahonnan… a lány lépett ki, aki nekem jött! Ő nem vett észre, így nyugodtan szemügyre tudtam venni. Hosszú, barna haja fel volt kötve, egy fehér pólót és egy térdnadrágot viselt fekete tornacipővel. Csinos volt, ezt el kell ismernem, bár egy kissé furán viselkedik véleményem szerint. Hiszen ki tudna ellenállni nekem?
Még mindig nem vett észre, ezért mögé léptem, pont akkor, mikor megfordult. A mellkasomnak ütközött, és ahol hozzám ért, felforrósodott a bőröm. Láttam valamit a tekintetében, ami arra késztetett, hogy elengedjem, így szabad teret hagyva neki a menekülésre, útjára engedtem. Sietősen távozott, magamra hagyva a gondolataimmal. Mi volt ez az egész? Ez is csak egy hülye fellángolás lenne? Abból volt bőven az utóbbi időben…
Nem tudom, mióta állhattam ott, de már elég sokan tartózkodtak a teremben, szóval úgy gondoltam, itt az ideje lemennem. Egyből a barna szépséget kerestem a szememmel, és meg is találtam. A torna sorban állt, egy vörös hajú lány mellett. A tanár már elkezdte az órát, de én itt csaj egy szabad szellemű ifjú vagyok, ezek nem rám vonatkozó szabályok. Viszont mikor a srácok elkezdtek focizni, én is beszálltam. Ha nem lett volna az éneklés, biztos focista lettem volna. De nem panaszkodom, hiszen most is azt csinálom, amit szeretek, és ezzel örömet szerezhetek másoknak. És ez jó dolog.                                                                        *******

Az utolsó óra végeztével a parkolóba mentem, ahol eléggé nagy tömörülés volt ahhoz, hogy felhívja a figyelmem. Hallottam, ahogy Camille – igen, a szőke csaj – táncpárbajra hívta Lolát – mert közben az ő nevét is megtudtam. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, de igent mondtam helyette is. Camille persze hisztizett egy sort, de nem tudott érdekelni. Kíváncsi voltam, hogy mire lesz képes Lola.

                                                                       *******
Otthon egyből rákerestem az interneten. Loretta Lola Carmen. Szép neve van, illik is hozzá. A facebook- profilja tele van táncos videókkal, néhányon ő is szerepel. Egész jó eredményei vannak. 2-3. hely, az gyönyörű eredmény ennyi idősen. Bejelöltem, bár nem voltam biztos benne, hogy visszaigazol. Beszélgettem Alex-ékkel és meghívtam őket is holnap a suliba. Azt hiszem, vicces nap lesz. Gondolom, holnap ki akarja válogatni a maradék diák közül a tehetségeseket. Segítsek neki? Kikerestem a telefonszámát – rájöttem, hogy tegnap őt tárcsáztam véletlenül Jenny helyett – és megnyomtam a zöld kis gombot. Vártam, kicsöngött. ez jó jel. Aztán meghallottam a vonal másik végéről a hangját.
                                                                          *******
- Halló? – muszáj volt megköszörülnöm a torkom, teljesen kisáradtam
- Hey Lora – köszöntem kicsit félve.
- Hey, te ki vagy? –szóval nem ismeri meg a hangom. Kicsit csalódott lettem.
- Izé, öhm, Eric vagyok. Eric Saade – teljesen idióta vagyok – könyveltem el magamban.
- Igen, tudom, így már ismerlek. Mit akarsz?
- Hát, a versenyről szeretnék beszél… - mondtam volna, de közbevágott.
- Ó, igen, amit neked köszönhetek –hangja morcos volt. Most mit van úgy oda?
- Még mindig itt tartasz? – pimaszkodtam vele, élveztem, hogy dühbe gurul.
- Igen, ugyanis nem ismerek itt senkit, és én lehetek akármilyen táncos, csapat nélkül nem érek semmit! – és kiabál velem. Ez a lány teljesen felbontja a rajongókról szóló elképzelésemet. Vagy nem is rajongó?
- Tudom, de kell a segítségem, vagy sem? – úgy gondoltam, adom itt a mérgeset. Nem jött be.
- Köszönöm kérdésed, inkább kihagyom az alkalmat, mert inkább leszek vesztes, minthogy Tőled fogadjak el segítséget – ordította, és rám nyomta a telefont. RÁM NYOMTA! Nem baj, akkor is segíteni fogok neki, ha akarja, ha nem. Valamiért nagyon a szárnyaim alá akartam venni, de fogalmam sincs, miért. Inkább befejezem mára a gondolkodást, mert csak baj lesz belőle – egyeztem meg magammal, és elmentem lefeküdni.

Lola szemszöge:

Majd én megmutatom ennek a felfújt hólyagnak, hogy menni fog ez egyedül is! Leültem a laptop elé, és elkezdtem szórólapokat gyártani. Már éjfél is elmúlt, mire végeztem az összes kinyomtatásával, de megérte. Holnap kiválogatom a legjobbakat, és nyerni fogok azon a versenyen, mert én soha semmit nem adok fel! Camille, készülj fel: Lesöpörlek a pályáról!